Hadd mondjam el...

Isten hozott a Merryweather Gimnáziumban.

Ez az első reggelem a gimnáziumban. Van nálam hét új jegyzetfüzet, rajtam egy szoknya, amit utálok, bennem erős gyomorfájás. A sarkon fújtatva fordul be az iskolabusz. Az ajtók kinyílnak, felszállok. Én vagyok az első. A széksorok közt állok, a busz elindul. Hova üljek? Sosem voltam hátsó üléses vagány. Ha középre ülök, még mellém ül valami idegen. Ha viszont előre, az olyan gyerekes; mégis ezt találom a legjobb megoldásnak, így szemkontaktust teremhetek a felszállókkal, hátha valamelyik régi barátnőm úgy dönt, beszédbe elegyedik velem. A busz négyes-ötös csoportokban veszi föl a diákokat. Néhány felső tagozatos, akiket a gyakorlatról vagy tornaóráról ismerek, rám bámul. Behunyom a szemem. Ettől rettegtem. Ahogy az utolsó megállót is elhagyjuk, már csak én ülök egyedül. A sofőr visszakapcsol, a busz köhögve kapaszkodik föl a dombra, a fiúk hátul disznóságokat kiabálnak. Valaki egy kicsit sok kölnit locsolt magára. Megpróbálom kinyitni at ablakot, de a kilincs nem mozdul. A mögöttem ülő srác kicsomagolja a reggelijét, és a fóliagombócot a tarkómnak pöcköli. A gombóc az ölembe gurul. Ha-ha. Elhagyjuk a portánál az átfestett táblát. Az iskolaszék úgy döntött, hogy a ,,Merryweather Gimnázium - A Trójaiak Vára'' nem hordozza a kellőképpen az önmegtartóztatás üzenetét, úgyhogy Kék Ördögökre kereszteltek át minket. Mindenesetre az iskola színe marad a bíbor és a szürka. Bizonyára nem akartak új sportmezekre költeni. A felsőbbévesek rohangálhatnak, amíg a csengő meg nem szólal, de a kilencedikeseket az aulába terelik. Klánok szerint rendeződünk: Bakák, Mezei Furkók, Őrült Tudósok,Vezérszurkolók, Az Emberiség Szemete, Eurohulladék, A Jövő Amerikai Fasisztái, Hajasbabák, A Márták, Szenvedő Művészek, Ripacsok, Gótok, Hentesek. Nekem nincs klánom. Augusztus utolsó hetét ócska rajzfilmek bámulásával töltöttem. Nem voltam a plázában, nem jártam a tónál, sem a strandon, nem vettem föl a telefont. Nem a megfelelő hozzáállással jelentem meg az első napon. Senki nem ül mellém. Kitaszított vagyok. Nincs értelme a régi barátnőimet keresni. Klánunk, a Rendes Csajok feloszlott, tagjait felszívták a rivális szekták. Nicole a Bakákkal lebzsel, a nyári sportsérüléseiket hasonliítgatják össze. Ivy a Szenvedő Művészek és a Ripacsok közt ingázik. Megvannak hozzá a képességei, hogy két lovat üljön meg egy fenékkel. Jessica Nevadába költözött. Nem olyan nagy baj, Amúgy is főleg Ivy barátnője volt. Mögöttem hangosan nevetnek, tudom, hogy rajtam. Nem tudom megállni, hogy meg ne forduljak. Rachel az, néhányan állnak körülötte, olyan ruhákban, melyeket biztosan nem az East Side Plázában vettek. Rachel Bruin, az ex-legjobb barátnőm. Valamit bámul a bal fülem fölött. Ő volt az, aki végigszenvedte velem a cserkészoktatást, aki megtanított úszni, akinek mesélhettem a szüleimről, aki nem nevetett a szobámon. Ha van valaki az egész galaxisban, akinek nagyon el akarom mondani, ami történt valójában, akkor az Rachel. Ég a torkom. A tekintetünk találkozik egy másodpercre. ,,Utállak'', mozog a szája némán. Hátat fordít, a barátaival nevetgél. Az ajkamba harapok. Nem akarok rágondolni. Borzalmas volt, de vége, és nem fogok rajta agyalni. Az ajkam vérzik egy kicsit. Fémes íze van. Le kell üljek.  Az aula közepén ácsorgok, mint egy sebzett zebra a National Geographic különszámában, keresek valakit, bárkit, aki mellé leülhetnék. Egy ragadozó közeleg: a zongás elül. Nyaka vastagabb, mint a feje, egy síp lóg rajta. Valószínűleg egy társadalomismeret-tanár, akit felbéreltek, hogy levezesse a véres szertartást. Mr. Neck: Leülni! Elkapok egy széket. Egy másik sebzett zebra ül mellettem, rám mosolyog. Vagy öt lepedőt hagyhatott ott a fogszabályzójáért, de a cipője király. ,,Heather vagyok Ohióból.'', mondja. ,,Új vagyok itt, te is?''. Nincs időm válaszolni. A fények elhalványulnak, a fejtágító kezdetét veszi.

Folytatjuk.~