Hadd mondjam el...

Az angoltanárnőmnek nincsen arca. Van viszont vastag szálú hajzuhagata, ami fésületlenül ullik a vállára. A füléig fekete, de onnan narancsszínű. Nem tudom eldönteni, kidobta-e a fodrászát, vagy épp most változik danaidalepkévé. Hajasasszony húsz percig készülődik, nem néz ránk, az asztal fölé hajol, haja eltakarja az arcát. Az óra fennmaradó részében a táblára irkál, és a zászlónak beszél. Elmondja neki a kötelező olvasmányokat, és azt, hogy szeretné, ha minden nap írnánk az óranaplóba, megígéri, nem fogja elolvasni. Írok is róla. Társadalomismereten is van óranapló. Egy vagyonba kerülhetett a sulinak ez a sok napló. Az amerikai történelmet tanuljuk, kilencedszer és kilenc év alatt. Újra átvesszük a domborzati viszonyokat, újra egy hét az indiánokkal, Kolomubusz Kristóf Kolombusznaphoz igazítva, a Zarándokok a Hálaadáshoz. Minden évben azt állítják, el fogunk napjainkig, de minden alkalommal leragadunk az ipari forradalomnál. A társadalomismeret-tanárom Mr. Neck, aki rám kiabált az aulában, hogy üljek le. Szeretettel emlékszik rám. ,,Rajtad tartom a szemem. Első sor.'' Én is örvendek, hogy újra látom. Állítom, hogy poszttraumatikus stressz alatt áll. Vietnám vagy Irak - valamelyik tévéháború.