Hadd mondjam el...

A művészetóra úgy követi az ebédidőt, ahogy álom a rémálmot. A terem az épület távoli végében van, és széles, délre néző ablakai vannak. Syracuse-ban nem sokat süt a nap, ezért a műtermet úgy tervezték, hogy minden fényt, beengedjen, amit csak lehet. Egy kicsit rendetlen minden, de amolyan tiszta-módon. A padló száraz festékfoltokkal van tele, a fal megkínozott tinédzserek rajzaival és kövér kiskutyákkal; a polcokon agyakedények sorakoznak. A rádión a kedvenc csatornám szól. Mr. Freeman ronda. Nagy szöcsketeste van, olyan, mint egy gólyalábon járó cirkuszi mutatványos. Az orra - mintha egy hitelkártyát süllyesztettek volnak a szemei közé. De legalább mosolyog, amikor belépünk. Egy forgó edény fölé görnyed, kezein vörös agyag. ,,Üdvözlet az egyetlen órán, ami túlélésre tanít majd benneteket'', azt mondja. ,,Isten hozott a művészetórán!'' Egy olyan padba ülök, ami közel esik az asztalához. Ivy is itt van. Az ajtó mellett ül. Rábámulok, hátha felém néz. Ez a moziban néha működni szokott, hogy nézik őket, és akkor már csak oldalra kell fordulniuk, és mondani valamit. De vagy Ivynak van erős védőpajzsa, vagy az én lézertekintetem gyenge. Nem néz rám. Jó lenne, ha vele ülhetnék. Jól rajzol.

Mr. Freeman leállítja a fazekaskorongot, és megragad egy darab krétát anélkül, hogy kezet mosna. ,,LÉLEK'', ezt írja a táblára. Az agyag úgy követi a betűket, mint az odaszáradt vér. ,,Itt találhatjátok meg a lelketeket, ha meritek. Itt felfedezhetitek magatokban azt, amit eddig nem mertetek megpillantani. Azzal ne gyertek hozzám, hogy mutassam meg, hogyan kell arcot rajzolni. De arra megkérhettek, segítsek meglátni a szelet.'' Hátrasandítok. A szemöldöktelegráfokb sebesen villognak. Furcsa ez a pasas. Látnia kell, tudni a kell, mit gondolunk róla. Tovább beszél. Azt mondja, úgy fogunk éretségizni, hogy tudunk majd olvasni meg irní, hisz vagy egymillió órát töltünk azzal, hogy megtanuljunk írni meg olvasni. (Ezzel azért vitatkoznék.)

Mr. Freeman: ,,Miért nem fordítjuk ezt az időt a művészetekre: festésre, szobrászatra, szénrajzra, pasztellra, olajra? A szavak és a számok fontosabbak lennének, mint a képek? Ki határozta el ezt? Képes arra az algebra, hogy könnyekre fakasszon bennetek?'' (Kezek emelkednek a levegőbe. Mintha választ várna.) ,,Ha most nem tanultok művészeteket, sosem tanultok meg lélegezni!!!''

És így tovább. Ahhoz képest, hogy kétségbe vonja a szavak értékét, meglehetősen sokat használ belőlük. Egy kicsit elkalandozom, csak akkor térek vissza, amikor fölemel egy földgömböt, amiből az északi félteke fele hiányzik. ,,Meg tudja mondani valaki, hogy mi ez?'', azt kérdezi. ,,Földgömb?'', kozkáztatja meg hátul egy hang. Mr. Freeman a plafonra néz. ,,Egy értékes szobor volt, amit valaki leejtett, és csak úgy érettségizhetett, ha a saját pénzéből kifizeti?'', kérdezi egy másik. 

Mr, Freeman felsóhajt. ,,Semmi képzelőerőtök. Hány évesek vagytok? Tizenhárom? Tizennégy? És hagytátok, hogy máris kiöljenek belőletek minden kreativitást! Ez egy régi földgömb, hagytam, hogy a lányaim focizzanak vele a műtermemben, amikor odakint esett. Egy nap Jenny rálépett Texasra, és az Egyesült Államok beesett a tengerbe. És voilá! - itt egy ötlet. Ezt a törött gömb erőteljes víziók kifejezésére alkalmas. Festhetünk például egy képet, amin emberek menekülnek a lyukból, amíg egy nyálas pofájú kutya Alaszkát rágja. A lehetőségek megszámlálhatatlanok. És ti megérdemelitek, hogy ezt megtapasztaljátok.''

Hmm?

,,Mindannyian vegyetek ki egy cédulát a földgömbből.'' Körbesétál a sorok közt, hogy lenyúlhassunk a föld középpontjába a piros cetlikért. ,,Minden papíron egy szót találtok, egy tárgy nevét. Remélem, szeretni fogjátok. Az év további részét azzal töltitek majd, hogy ezt a tárgyat a művészet részévé tegyétek. Szoborba öntitek. Lerajzoljátok, megcsináljátok papírmaséból, kifaragjátok. Ha az informatikatanár szóba áll velem az idén, használhatjátok a géptermet is, komputeres dizájn céljából. De egy biztos: év végére ki kell találjátok, hogyan fog ez a tárgy mondani valamit, hogyan fog érzelmet kifejezni, hogy fog beszélni mindenkihez, aki ránéz.''

Néhányan felnyögnek. Én izgatott leszek. Tényleg ez lesz a feladatunk? Ez túl jól hagzik. Megáll az asztalom mellett. Ledugom a kezem, és kihorgászom a papíromat. ,,Fa''. Fa? Ez túl könnyű. Már másodikban megtanultam, hogy kell fát rajzolni. Benyúlok a másik papírért, de Mr. Freeman megrázza a fejét. ,,Nem-nem.'', mondja. ,,A sorsod eldőlt, nem változtathatod meg.'' Kihúz egy vödör agyagot a fazekaskorong alól, ökölnyi labdákat szakít belőle, és mindegyikünknek hajít egyet. Felhangosítja a rádiót, és felnevet. ,, Isten hozott a nagy utazáson.''