Ma,20:29
Üdv! ^^ Itt Zakuro Sensei! Mivel Cry baby barátom már írt nektek egy kis bejegyzést (a süti megjegyzem nagyon jól néz ki, és egyszer biztosan megcsinálom/megcsináltatom), most én is megörvendeztetlek beneteket a "novellámmal", amivel biztosan nem nyernék írói díjat... Jó szórakozást, és mély gondolatokat! :')
Úton
- Jön egy autó... - suttogta a lámy, és egy kicsivel erősebben fogta bácsikája kezét. S valóban, a tőlük nem messze két fényszóró egyre jobban megvilágította a fekete éjszakát.
- Ne aggódj. - a férfi nyugodt, halk hangon beszélt - Nekünk nem árthat... - már a gépjármű zúgását is lehetett hallani.
- Meg fogunk halni! - nézett keservesen a lány.
- Nem számít. Ha tovább mennénk, előbb-utóbb úgyis halottak lennénk...
Fékcsikorgás, nagy csattanás, és csend... A lány és a bácsikája halk léptekkel megy az egyre sötétebb ég alatt.
- Meghaltunk... Akkor miért megyünk tovább?
- Mert új uticélunk van. S ha azt is elértük, jön mégegy és mégegy... Tudod, drágám, nem menekülhetsz el az útról, amin éppen jársz.
- De ha megálnánk...
- Akkor vesztenénk. Nem végeznénk el a küldetésünket.
Némán lépkedtek egymás mellett. S bár, haladtak, az útnak nem lett vége.
- Egyet nem értek - törte meg a csendet a lány - Hová megyünk, bácsikám?
- A pokolba. Már akkor tudtuk, hogy oda kell mennünk, amikor megszülettünk.
- De hogyha én élni akarok?
- Úgy tűnik, mégsem. Ha valóban élni akartál volna, lementél volna az útról akkor, amikor még megtehetted. De te maradtál...
- Csak azért, mert nem akartalak otthagyni!
- Leránthattál volna. De te mégsem tetted.
- Féltem a haláltól...
- Nem. Az élettől rettegtél.
Újabb néma csned telepedett közéjük... A lány ismét bácsikájára pillantott.
- Ez így nem jó... Megállok.
- Feladod?
- Nem, csak választok egy másik utat.
- El fogsz tévedni.
- És az baj?
- Nem tudom...
- Melyik a könnyebb? Maradni, vagy menni?
A férfi csak vállat vont. De a lány megragadta a kezét, és megállította.
- Hol találkozzunk, bácsikám?
- Mi azt már nem dönthetjük el.
- A sors megszabja, mit lehet és mit nem?
- Tudod, én akarhatok párduc, vagy akár róka is lenni... De a sors úgy hozta, hogy emberként kellett megszületnem.
- Nem számít. Nem kell értened. De elfogadod?
- El kell, azt hiszem...
A férfi elmosolyodott, és megölelte unokahugát.
- Menjünk. - mondta.
- A pokolba? - kérdezett vissza a lány.
- Nem tudom. Összezavarodtam. És az útról is letértünk.
- Kell egy új úticél.....
- Menjünk haza.
- Az hol van?
- Azt majd útközben kitaláljuk...
