DirectionerWorld

Hali!

Említettem,hogy hoznék egy részletet a háborús történetből.Mivel címe még nincs (vagyis van: Békében a háború lenne,de még hezitálok a cím változtatásán),ezért csak egy egyes szerepel a címben.Ha esetleg nem tetszene a történet,akkor abba is hagyom,hogy részleteket hozok belőle,de ha kíváncsiak lennétek a folytatására,nagyjából ilyen címen (második részlet 2# lenne,amíg persze el nem döntöm,hogy marad-e a cím vagy változik) hoznám majd a többi részletet is.Ha nem is a legjobb történet,és esetleg rossz véleményetek lenne róla,akkor is elfogadom a véleményeteket,szóval nyugodtan írhattok véleményt is.

1934. május 14.

Barát.Egy embernek talán az egyik legfontosabb szó az életében.Ha nincsenek barátok,akkor nincsenek emlékek...Vagyis vannak,viszont nem olyanok,amilyenekre egy hozzám hasonló 14 éves fiú kíváncsi.Az iskolában a fiúknak legalább két csoportja van.Mindenki azerősebbekhez akar tartozni,ami nekem meg is volt.Egészen addig,amíg halálközeli élményem nem volt miattuk.Tudtam,hogyha a közeljövőben újabb háború fog fenyegetni,nagy az esélye,hogy besoroznak.Hamarosan 18 leszek,így elkerülhetetlen a háború esetén az,hogy ne hívjanak be katonának.És ha harcolnom kell,tényleg lesz halálközeli élményem,csakhogy nekem még háborúba se kellett mennem ehhez.

Reggel eléggé korán sikerült felkelnem a madarak csipogására.A falu szélén lakunk a mamával,így én már hozzászoktam,hogy a madarak ébresztenek.Hátul,a kertben van egy kisebb gesztenyefa,amin szeretnek pihengetni.És az sem elhenyegolható,hogy közelünkben,a hátsó kicsi kertünktől számítva nagyjából negyed mérföldre helyezkedik el az erdőhatár.Kimondottan szép látványt nyújt,de csak messziről nézve.Ha közelebb megyünk megváltozik az erdő hangulata,meglehetősen barátságtalan lesz.Hívogató,ezzel szemben mégis átjárja az embert a félsz,senkiben nincs meg az a bátorság,hogy bemenjen az erdőbe.Sose gondolkodtam azon,hogy esetleg a közelébe menjek.Elég volt nekem az,hogy a közelben csavaroghattam a "barátaimmal".Mivel már pirkadt,ideje lett volna felkelnem.Az odakészített tál vízben megmostam az arcomat,és felvettem az előző napi ruháimat.A nadrágom oldalán volt egy kisebb szakadás,de nem foglalkoztam vele.Az iskolában vannak olyan diákok is,akik sokkal rongyosabb és szakadtabb ruhában jártak.Ők főleg a falu vagy a közeli város szegényebb rétegéhez tartoztak.A szüleik mellőztek,és nem mindig volt meg a vacsorájuk.Mivel apa valamivel jobb munkahelyet talált,így nekünk ezt nem kellett megtapasztalnunk.Anya a házimunkában volt otthon,mama leginkább naphosszatt üldögélt a teraszon vagy a konyhában,és az újságot böngészte.Ha épp nem volt aznapi újság,elővett egy évekkel ezelőttit.Régen nem volt ilyen,amikor még a papa is élt.Már többször átgondoltam,vajon miért változott meg ennyire a mama,miért politizál,amikor ez régen a papa dolga volt.Papa csinálta ugyanezt,és mindig az jut eszembe,hogy talán azért tesz így a mama,mert érzi papa hiányát.Talán ha a háborúban halt volna meg,mama jobban elfogadta volna a halálát,de nem így volt.Az első világháborúban papa olyan sebet kapott,hogy az egyik lábát nem tudta mozgatni.Onnantól mindenben segíteni kellett neki.Egy-két éve a másik lába is sajogni kezdett,és a tüdejével sem volt minden rendben.A tüdőbaj volt a végzete.Még mindig erősen bevillannak azok a képek,amikor a mama és anya a papa sírja felett állnak,és mindkettőjük ruháján egy nagy folt éktelenkedik a sírástól.Apa egy időre teljesen magába fordult,nem evett velünk,a munka után a szobájába zárkózott és egészen másnap reggelig ki sem jött.Anya otthagyta ezek után a munkáját,egy gyárban volt kisegítő,de úgy gondolta,jobb ha otthon marad az özvegyen maradt mamával.De talán így jobb is.Azóta apa is kikecmergett a mélabújából,és ha mama túl sokat foglalkozik a politikával,gondosan elmagyarázza azt,amit mama nem ért.Mindig szerettem hallgatni az ilyen beszélgetéseket.Sokindent megtudhattam belőlük,és olyan dolgokat is megértettem,amiket addig fel sem tudtam fogni.