Sztoriktól a vadállatokig

Negyed óra elteltével, el is értünk a szobánkba. Hope is jobban érezte magát, és mindent elmondtunk neki, amiről lemaradt. Mikor a végére értünk a mesélésnek, felálltam majd a lányokra néztem.

- Szerintem, menjünk le az étterembe. Hátha anyukámat is megtaláljuk.

- Egyet értek! - pattant fel Dina a helyéről.

- Akkor menjünk! - mondta Bony, Doralena, és Hope.

Mikor leértünk az étterembe, azonnal szembe találtam magam anyával. Szegény! Mennyire rémült volt! Miután, mindent elmondtunk neki, kicsit már jobban nézett ki, mint mikor szembe futottunk vele.  Miután mindent, részletesen elmondtunk, és a végére is értünk, neki kezdtünk az evésnek.

- Szerencse, hogy az utolsó pillanatban, sikerült felugranotok! Én... Nem is tudom mi történt volna , ha ottmaradtok a parton! - mondta anya idegesen, majd a kezébe vette a villát.

- Ne aggódj Zoe néni! Tudunk mi magunkra vigyázni! - mondta Dina, azzal egy nagy adag krumpli pürét rakott a tányérjába.

- Dina. Tudom, hogy tudtok magatokra vigyázni, de ilyen helyzetekben, jó ha van felnőtt a közelben. De tudjátok, nagyon megilyedtem. Azt hittem soha sem láthatlak többet viszont. - mondta anya majd sóhajtott egyet.

- Hát anya mi is megilyedtünk. És akkor is amikor Hipi beleesett a tengerbe. De szerencsére Jassie kimentette. - modtam s tekintetem a kutyámra vándorolt. Jassie csóválni kezdte a farkát, majd lefeküdt a padlóra  és engem nézett.

- Hát igen. Jassie nélkül nem lennénk meg! - mondta Bony, majd megsimogatta Jassiet.

Sokáig beszélgettünk, s már annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy csak akkor mentünk ki az étteremből mikor azt bezárták.

Mikor felértünk a szobánkba, gyorsan lezuhanyoztunk, átöltöztünk, majd az ágyban, tovább folytattuk a beszélgetést.

2 órával később, teljesen kinyultunk. Nem volt erőnk tovább beszélni, így mindenki jó éjt kívánt a másiknak majd elaludtunk.