A felcsapódó hidegvíz ébreszt álmodozásomból. A szemeim elől nagyon nehezen tűnnek el a szeretett lány képei. Az őszi nagy lovas verseny előtt láttam meg először Gyöngyöt, akkor nagyon keveset tudtam beszélni vele. Beszélni, az túlzás, inkább csak néhány tréfásnak szánt kiáltást eresztettem meg feléje, és a barátnői felé. Mégis észrevettük egymást és én megszerettem azonnal, gondolataim mindig körülötte járnak, és egyre gyakrabban vagyok olyan, mint a holdkóros. A nyár végi nap óta minden alkalmat megragadtam arra, hogy átmehessek hozzájuk, hogy láthassam és beszélhessek vele. Érzem, hogy én is tetszek a lánynak, azért néz rám mindig olyan kedvesen. Az újabb és újabb vízsugarak végre teljesen észhez térítenek. A pajtásaim vidáman fröcskölik a vizet a folyó szélében. A lovaikról lehajolva elsősorban engem céloznak, látva, hogy nem figyelek. A lovam magától beleállt a vízbe és iszik. A ménes egy része térdig a vízben állva szintén iszik, a társaim pedig vidáman tréfálkoznak. Most nézek jobban körül, látom, hogy a ménest őrző barátaim nevetve rúgják és csapják felém a vizet. Én voltam a célpontja mindenkinek. Most is úgy elábrándoztam, - veszem észre magamat - mintha nem is én lennék, mintha csak a testem volt itt a Tisza partján, a lelkem és a gondolataim pedig a túlparton.
Merre jártál Bere?
Nagyon megbabonázott téged az avar boszorkány, ha a hideg vízre sem térsz vissza közénk.
Tőled a ménest nem is kellene ellopni, elszéledhetne az magától is – kiabálják nekem a társaim.
A mester csak azt látja, hogy duhaj kedvvel a pajtásaim közé ugratok. Kadost belerántom a vízbe, Uport belelököm. Vannak, akik örülnek a tréfának és elkezdik egymást a vízbe rángatni, majd ott birkózni. Én sem úszom meg, három pajtásom fog közre, addig próbálok elhajolgatni előlük, hogy megcsúszok, és a vízbe pottyanok. A még lóháton lévő legények közül többen nevetve beugrálnak a vízbe és ők is igyekeznek valakit a víz alá nyomni. Vidáman prüszköl mindenki. A kimaradók nevetve ugratnak a partra és menekülnek jobbra, balra. Nem akarnak ilyen korai reggelen fürdeni. A Szelek havában még nagyon hidegek a szabadban a vizek. Közülünk senki nem veszi észre, hogy a legközelebb álló lovak megriadnak a vidám duhajkodástól, kiugranak a partra és elvágtatnak. Amíg a lovak szaladnak, mi felszabadultan játszunk, hiszen fiatalok vagyunk, élvezzük az életet. Végre megjött a tavasz, és minden időnket kint tölthetjük a szabadban, őrizzük a ménest és gyakorlatozunk. Az örömünk nem tart soká, mert Tardos, a ménes számadója karikásostorával közénk csördít, erre mindannyian felkapunk a lovunkra és igyekszünk a helyünkre.
Valamennyien az onogurok egyik nemzetségéből származunk, olyan nemzetségből, akik valamikor régen elszakadtak az anyanemzetüktől és most az avarokkal élünk együtt a két nagy folyó környékén. Megyerinek valljuk magunkat, a törzsünktől rég elszakadtunk, de tudjuk, hogy valamikor a többiek majd utánunk fognak jönni, mert ez a föld Attila király öröksége. Mi a Bojtha nemzetség fiataljai vagyunk, akik élvezzük az életet, a napsütést, és az arcunkat simogató szelet. Nincs semmire gondunk, tizenhat, tizenhét évesek vagyunk. Jövőre többünket vitézzé avatják, és teljes jogú tagjai leszünk a nemzetségünknek.
Így vigyáztok a ménesre, egy része úgy megugrott, hogy délig sem szedjük őket össze! Ráadásul megfáztok, de akinek baja lesz, az kap még tőlem egy kis simogatást a karikásostorral a hátára! – szid bennünket Tardos.
Csak mosakodtak, mester! – kiáltják a partra menekülők.
Reggel nem mosták ki a csipát a szemükből – mondják tovább nevetve, de örülnek, hogy ők kimaradtak a vizes játékból.
Bere, Bese, Gere, Zolta induljatok utánuk, és hajtsátok vissza a lovakat! Ti kezdtétek a játékot. Na, vágtassatok, míg világgá nem szaladnak!
Mi négyen elválaszthatatlan jó barátok vagyunk. Gyermekkorunk hozott össze bennünket, és kitartottunk egymás mellett minden csínytevésben. Kimondatlanul is engem tekintenek vezérnek. Talán tíz nyarat sem éltünk még meg akkor, de mi már mindig együtt voltunk. Ritkán volt szabadidőnk, de ha volt, akkor csavarogtunk, vadásztunk. Az egyik erdőben volt egy búvóhelyünk. A zsákmányunkat ott sütöttük meg. Nagyon ritkán kumiszt is tudtunk lopni, akkor volt csak igazi ünnepünk. Igaz, azt nagyon nehezen tudtunk szerezni, mert nagy tömlőkben tárolták, és hamar észrevették, ha eltűnt. Egyik kalandozásunk során Bese barátom tévedésből lelőtte a nemzetségfő messzire elrepült szeretett sólymát. Tévedésből? Barátaink szerint inkább meggondolatlan tréfából sodort bennünket bajba. Igaz, én még nála is nagyobbat hibáztam. Meggondolatlanul kiszaladtam az erdőből megnézni, hogy él-e még a sólyom. Sajnos Kál, egy hasonló korú társunk meglátott. Később lehet, hogy magát akarta menteni, lehet, hogy nekem akart ártani, de beárult. A Bojtha nemzetségben soha nem volt szokás veréssel büntetni, de akkor a nemzetségfő avatás előtt álló fiai elkaptak és úgy megvertek, hogy egy hétig nyomtam a medvebőrös ágyat. Bárhogy vertek, bárhogy vallattak nem árultam el a társaimat. Ez még jobban összehozott bennünket. A két család között akkor feszültség alakult ki, bár Gyál a nemzetségfő is elítélte fiai túlkapását. A hűvös viszony sajnos folyamatosan megmaradt.
Vágtatva indulunk a lovak után. A Szelek hava reggeli napjának gyenge ereje csak lassan melegít fel bennünket. A hideg víz, a hűvös levegő kellemetlenül borzongatja a bőrünket. Szégyellnénk még egymásnak is panaszkodni, hogy fázunk. Mi kezdtük a játékot, nem panaszkodhatunk, meg nem is illik vitézzé válás előtt. A ménes elszaladt része lassan megnyugodva már nem vágtat napnyugat irányába, előbb kocognak, majd lépésben ballagnak. Egyre lassabban haladnak, a reggeli itatás után megéheztek, így megállnak legelni.
Mi négyen látva a ménes lassuló iramát egyre lassabban kocogunk. Beérve a ménes megugrott részét, kényelmesen leszállunk a lóról és a napsütötte fűre heverészünk. A harmat már felszállott, így nyugodtan szárítkozhatunk. Eszünk ágában sincs egyelőre megfordulni és visszatérni. Ráérünk. Jobb a szigorú számadó szeme elől távol lenni, lehet, hogy még mindig haragszik ránk. Majd csak elfelejti a reggeli csínytevést, mire visszatérünk. Így a délelőtti gyakorlatokból is kimaradunk. Éjszakára kellünk valamennyien vigyázni a ménesre, hogy emberi vagy állati farkas ne okozzon kárt benne. Nappal néhány fő kivételével mehetünk gyakorolni, mert nemsokára a harcosok közé lépünk. A vitézzé válást kemény vizsga előzi meg, be kell mutatni mindent, amit tanultunk. Hibázni ilyenkor már nem szokás, az szégyen lenne mindenkire, tanítványra és a mesterre is.
A közeli bokorból egy megriadt fogolypár rebben fel. Arra tekintünk, de nem érdekel bennünket különösebben, hogy róka, vagy más ragadozó riasztotta e meg őket. Emberre nem gondolunk, mert akkor megnéznénk, hogy ki kerülgeti a ménest, vagy bennünket. Ha jobban figyelnénk, látnánk, hogy a zöldellő ágak lassan mozognak, mintha egy lopakodó róka rezegtetné azokat. A kiképző mesterünk biztosan megszidna bennünket, hogy miért nem figyelünk jobban, és teljesen igaza lenne, de a nemzetség területén biztonságban érezzük magunkat. A barátaim meg teljesen gondtalanok, élvezik a napsütést, a pihenést, az én gondolataim meg nem itt járnak.
Bere, Bere! Térj már észhez! – szólongatom magamat
Remélem, nem beszélek hangosan, csak magamban. Ideje visszatérnem a többiek közé a földre, mert csak pillanatokra vagyok itt. A testem és a lelkem külön életet él. A testem megszokásból végzi a napi feladatait, de a lelkem meg egyre gyakrabban átröppen a túlpartra és ott időzik.
Mi van veled, Bere? Napok óta olyan vagy, mint a holdkóros, nem figyelsz semmire – kérdezi Bese.
Úgy járkálsz, mint aki most jött vissza az árnyékvilágba! – rikkantja közbe Zolta.
Amióta megláttam Gyöngyöt, nem tudok másra gondolni. Értsetek meg, kell nekem az lány! Ha nem lesz az enyém, belepusztulok. – mondom nekik.
Mit akarsz tőle, apja az egyik legnagyobb avar törzs nemzetségfője. Az Aba nemzetség sokkal gazdagabb, büszkébb annál, hogy meglássanak téged. A te családod soha nem tudná kifizetni a kálimot. Ők az Aba törzs első nemzetsége, a törzs vezető ereje. Nagybátyja halála után Abád lesz a törzs vezetője.
Másnak szánják azt, nagyobb embernek
A mi nemzetségfőnk legkisebb fiának is tetszik, de hozzá sem adnák – győzködnek felváltva.
Nekem az a lány kell, ha másként nem megy, akkor elrabolom. Elmegyek vele görögföldre, ott a jó vitézeket szívesen fogadják – válaszolom, meg sem hallva az ellenvetéseket.
Nem lehet, az egész nemzetségük ránk zúdulna, a mi apró onogur nemzetségünk csak befogadott az avar népbe – oktat Bese.
Meg kiadna a bőnk nekik, az avaroknak, nem akarna ő miattatok íjat feszíteni. Tudod, hogy haragszik a családotokra, mert majdnem olyan gazdagok vagytok, mint ők – figyelmeztet Gere, aki mindig a legóvatosabb volt közülünk.
Igen a Bakos család az olajütésből sokat gazdagodott, de ez mindenkinek jó, nemcsak nekünk. Érünk annyit, mint bármelyik nagycsalád a környéken – védem büszkén a családomat és az érzéseimet.
Ne álmodozz, csak belebetegszel, ha tovább vágyakozol rá. Ott van neked Virág, vagy Boglárka, tetszel mind a kettőnek, a családjuk is jó szemmel nézne rátok. Mind a két lányért irigylünk – mondja Bese.
Rájuk is várnod kell még egy évet, csak jövőre avatnak vitézzé bennünket – próbál tovább hűteni Gere.
Ráérősen heverésznek a barátaim a friss, selymes tavaszi fűben. Hason fekve alszanak, vagy hanyatt fekve az eget bámulják. Én is az eget bámultam folyamatosan, álmodozva, gondolkodva. Tavaly nyár végén figyeltem fel először Gyöngyre, egyből megtetszett nekem. A lány apja ősszel egy lovasversenyt rendezett a falujuk mellett. A lánya eladósorba került, az ő tiszteletére rendezte, állítólag. Lehet, hogy itt akarta szemrevételezni a fiatal harcos jelölteket. Bár a lányának biztosan nem itt kereste a párt, mert vele kapcsolatban azt rebesgették, hogy nagyon magasra tekint az apa, és nála is nagyobb úrnak szánja. A versenyt őszre hirdették meg, addig még volt néhány hónap időm. A lovasversenyre nagyon készültem, hogy megnyerjem, és ezzel is felhívjam magamra a lány figyelmét, az se baj, gondoltam, ha az apja is megjegyzi a nevemet. A felkészülésnek meglett az eredménye. Az avatásra váró fiatalok lovasversenyét nagy küzdelemben, de megnyertem. A díszes tarsolyt Gyöngytől kaptam meg, az a néhány kedves szó, az a mosoly kíséri minden napomat, éjjelemet.
Hónapokat készültem a versenyre. Kálost, a lovaglómestert folyamatosan zaklattam, hogy hogyan tudom legjobban felkészíteni a lovamat a versenyre. A napi gyakorlás, az edzés, a ló etetése, itatása csak azt szolgálta, hogy a legjobb formában legyen, és a legtöbbet ki tudjam belőle hozni. Tudtam, hogy sokan szeretnénk győzni, tőlünk elsősorban a nemzetségfő fia, Upor. Ő is nagyon keményen küzdött a versenyen. Apja lovai közül megkapta a legjobbat, de az én Szellőm ellen nem volt esélyük nyerni. Ezen a napon mindenkit le tudtunk volna győzni a lovammal. A győzelemért az avar fiatalok legjobbjaival is meg kellett küzdeni, verekedni. Az avar fiatalok nagyon igyekeztek, hogy saját falujukban, ne a szomszédoktól nyerjen valaki. Együttműködtek az egész távon, igyekeztek elzárni az utakat az idegenek elől, hogy az ő legjobb lovasaik előnyt szerezzenek. Kálos mester minden tanácsát megfogadtam a versenyzésre vonatkozóan is. A két nyíllövésnyire lévő fához még a csoport zömével érkeztem. Nem hajtottam ki a lovamat már az elején. Innét zárkóztam fel az élen lovagló Uporra és az avar fiatalokra. A végén egészen eldurvult a verseny. Igyekeztek kilökni, kirántani a nyeregből. Alig tudtam úgy helyezkedni, elhajolni, hogy megússzam az esést. Ütések is elcsattantak, de szerencsémre, a sok különböző nemzetségű fiatal hamar megritkította a mezőnyt. Hárman maradtunk az élen, és a cél már egészen közel volt. Harmadik helyen lovagoltam, amikor Upor meg egy avar igyekezett a másikat megakadályozni a győzelemben, velem már nem törődve. Szellőt ekkor már pálcával is biztatva előretörtem mellettük, amíg ők összekapaszkodva akadályozták egymást. Megnyertem a versenyt. Boldog voltam, de később nagyon szégyelltem magamat, hogy kedves lovamat pálcával serkentettem gyorsabb vágtára, de nyerni akartam minden áron. Kárpótolt mindenért, amikor nevemen szólítottak, hogy átvegyem a díjat. A tarsolyt mindenki irigyli tőlem olyan szép, de nekem az igazi jutalom Gyöngy kezének érintése, kedves szava, mosolya volt.
Lassan megszáradtunk az egyre erősebb napsütésbe. Ráérősen nyújtózkodtunk, erősen küzdve az álmosságunkkal. A felváltva végzett éjszakai őrködés a ménes körül elég fáraszt&oa
A következő rész majd érkezik, reméljük, majd sokan megkedvelitek. :) Jó olvasást!
~Zoli~
