Érzelmek kikapcsolva

-Hahó! Toby,hol voltál?-kérdeztem meg újra,de ő csak eltolt magától és lassan megfordult-Ne menj el kérlek! Nekem már csak te maradtál! Miért viselkedsz így velem? Miért?

-Ki vagy te?-kérdezte halkan-Mert nem hinném,hogy ismerlek. Én Cooper Adams vagyok,és nem az a Toby,vagy ki. Mé mindig nem értelek ne haragudj! Megy a gépem! Szia!-ziháltan fordultam meg Milan felé,aki lehajtott a fejét. Zokogva hulltam a földre,hogy több mint 10 év barátsága csak így tűnjön el a semmibe. Milan odajött hozzám és az ölébe húzott én pedig még mindig csak sírtam szakadatlanul.-Sajnálok mindent amit tettem ellened Lex! Nem szándékosan tettem semmit sem! Csak érted volt minden! Értünk!

-Tessék?-álltam fel-Miattad van minden? Te tetted ezt tönkre? Miattad nem emlékszik rám Toby és hiszi magát másnak,mint aki? Fordulj fel Milan!-rohantam el. A kasszához mentem és vettem egy jegyet magamnak,majd Toby után indultam.Az utolsó pillanatban sikerült felszállnom a gépre és megkeresni Őt a tömegben,ami kialakult közben a gépen.

-Nagyon sajnálok mindent Toby! Kérlek emlékezz rám! Nagyon szépen kérlek! 15 éve ismerlek Toby és szinte már a testvérem voltál! Nem hagyhatsz itt,most nem! Nagyon sajnálok mindent amit Milan elkövetett ellened,már tudom,hogy ő a gonosz és te vagy az áldozat! Kérlek emlékezz rám Toby,mert nagyon szerfetlek!-sírtam már el neki a végét.

-Lexi!-mondta ki halkan a nevemet és nézett rám...

~Lexi szemszöge~

 Nagyon nehezen próbáltam elaludni,de nem ment. Valami nem engedte,fájt a szívem Toby miatt,hogy nem tudhatom mi történt. A telefonomért nyúltam,majd beütöttem Toby számát és a hívás gombra mentem,de csak hangüzenetet lehetett hagyni,amit inkább nem küldtem. Csak feküdtem az ágyban és azon gondolkodtam,hogy mi történt ilyen hirtelen az életemmel? Nem tudom hány óra lehet,de valaki kinyitja az ajtót és felhúzza a redőnyt,ami miatt a nap erősen belevakít a szemembe. Megpillantom Milant aki a ruháim között kotorkál,majd kidob valamit a földre és odajön hozzám. Egy gyors csók után kisétál az ajtón,én pedig megint magamra maradtam. Megnézéztem,hogy mit dobott le,de gyorsan meg is változtattam a ruházatomat. Összeszedtem maga,és már mehettünk is...Pontosan 8 óra volt amikor megpillantottam a reptéren Őt. A tömegen keresztül alig láttam,de én elkezdtem rohanni,mint egy hülye felé,olyan gyorsan,hogy Milan ha akart volna se tudott volna megfogni. Toby amikor észrevette,hogy valaki fut felé,pár másodpercig állt csak,majd ledobta a táskáit a földre és elkapott. Szerintem annyira szorosan öleltem szegényt,hogy meg is fulladt tőlem,de nem bántam. Valamit éreztem a lelkemben,valami jót.

-Nagyon  hiányoztál. Hol a francba voltál?-kérdeztem,de ő csak nézett furcsán...

~Még mindig Toby szemszöge~

Reggel arra keltem,hogy a Nap langyos ereje az arcomat melegíti,de ez az érzés hamar elmúlt amikor felkeltem és egy kéz az arcomon csattant. Visszaestem és csak néztem.

-Nem kellett volna a barátnőmet szeretned!-hallottam egy hangot,de nem tudtam,hogy ki az,vagy,hogy mit tettem én a múltamban. Egyáltalán ki vagyok én. Válaszolni sem tudtam,mert nem tudtam,hogy mit is kéne mondanom-Ma elmész,örökké,de előtte elbúcsúzhatsz Tőle!-hangsúlyozta a szót amitől a szívem hevesen kezdett el verni és szaporán vettem a levegőt. Elég valószínű,hogy az elrablóm hallotta ezt ugyanis hangos,rikácsoló hangom kezdett el nevetni. Próbáltam nyugodt maradni,megőrizni a méltóságomat,de az már szerintem régen elveszett. Kisétált a szobából én pedig egyedül maradtam. Behunytam a szememet,de ahogy behunytam egy lányt láttam magam előtt. Egy barna hajú,barna szemű lányt,ahogy sírt és egy ajkat a nyakán. A másik arcot nem láttam,de rohamtempóval nyitottam ki a szememet. Üvöltöttem,mert a fájdalom beleütött a fejembe és hangok gyülekeztek a fejemben. Mondatok és képek. Fejemet fogtam,de nem tudtam leállítani a kép-és-hangrohamot. Könnyeztem már,de volt egy mondtam,majd minden megszűnt. "Szeretlek Toby!"

~Toby szemszöge~

Mintha egy feketelyukba esne hírtelen az ember,elméjét elvéve-éreztem magam-miközben azon pörgött az agyam,hogy ki vagyok és,hogy miért pont én kerültem ide,ahova. Mindigis hittem a sorsban,így tudtam semmi értelme nem lenne ha síránkoznék,inkább azon töprengtem,hogy holnap kivel kell találkoznom. Ki az aki miatt elfelejtettem mindent.

~Másnap~Reggel a nap világító fényére keltem,kómás fejjel. Mág mindig alig van fény,de kinntről hallok sebesen hajtó kocsikat. a telefonom mindig csak 1-1 percre kapcsol be,és csak akkor ha sms-em érkezett a feladótól. Tudtam,hogy ma lehet minden meg fog változni. feltápászkodtam az ágyon,de egy sípoló hang hallatán vissza is esten. Másodpercekre rá ajtónyitódás,és egy barna hajú,zöld szemű,kicsit izmos srác lép be az ajtón. Karonfogott és kisétált velem az ajtón,szótlanul. Egy kocsiba ültettet,majd intett a söfőrnek.

-Sok sikert! Nekem szimpi voltál,nagyon sajnálok mindent,nem az én választásom. Engem is zsarolnak. élj szépen,és ne mond el ezt senkinek! Bence vagyok. Nagy Bence!-furcsa módon kedves volt,de tudtam,hogy csak sajnálatból. Mindenesetre mielőtt válaszolhattam volna,a kocsi elindult én pedig feljegyeztem a nevet. Időérzékem elveszett,de tudtam mit akarok. Válaszokat...

~Toby szemszöge~

Nem tudom,hogy hol vagyok,de azt se,hogy ki vagyok én,vagy,hogy mi is történt velem. Hideg van,hunyorgok,de valami fény bántja a szememet. Nehezen kinyitom,de egy fekete szobában vagyok,egy ágyon fekve. Minden sötét,csak egy pontról jön fény. Nehezen felállok,de vissza is esek annyira fáj mindenem. a lábamhoz kapok,de valami nedveset érzek...vér. Fájdalmasan ülök az ágyon és azon gondolkozok,hogy ki juttatott ide,és,hogy miért. Nincs időérzékem,de szerintem még nappal lehet a napfényből ítélve. A telefonom rezegn egyet,odanyólok és látom,hogy egy üzenetem jött. Megnyitottam és egy "Milan" nevű fiútól jött."Remélem élvezed a kényelmet,ott lent! Készítsd össze a cuccaidat,mert 1 napod van már csak az országban! Holnap elbúcsúzol attól,akit nagyon szeretsz,örökre és nem jöhetsz  vissza,érted? Jó készülődést,bajtársad!" Értetlenül ültem,nem értettem,hogy miért kell elmennem,vagy,hogy kitől is kell elbúcsoznom. Az egyetlen dolog ami világos volt,hogy valaki nagyon el akar tüntetni a színről engem. Mit tehettem ellene? Az üzenethez egy kép is érkezett amin egy lány volt,meg gondolom ő,ahogy éppen csókolóznak. Hát oké,nem értem,hogy kik ők,de az az érzésem,hogy nem a barátaim. "Rendben",üzentem vissza...

"Gyere át,szeretlek!"Kaptam egy üzenetet Milantól,miután elment,rá egy 30 percre,de valamiért nem reagáltam rá. Milan azóta már vagy 10-szer hívott,de nem vettem fel neki,inkább most egy "Toby ölelésre"lenne szükségem. Felvettem a pulcsimat és a cipőmet,telefonomat némára állítottam,majd kiléptem az ajtón és elindultam Tobyhoz. Nem tudom,hogy miért de ahogy mentem a házuk felé,egyre jobban féltem,majd megláttam a nyitott kaput és egy testet az egyik fa mellett. Futni kezdtem és közben kiáltottam Toby nevét,de amint odaértem Milant láttam meg. Hogy került ide?A háta sebes volt,de ébren volt, Kómásnak nézett ki. Segítettem neki felkelni és faggatni kezdtem őt.

-Milan,mi történt? Hogy kerülsz ide?-kérdeztem bár ez az egész szituáció zavaros volt nekem-Hol van Toby? Mi történt köztetek az elmúlt fél órában?-ideges voltam bevallom

-Toby egy idegbeteg állat. Eljöttem bocsánatot kérni,hogy elvettelek téged,tőle,de ő rámtámadt és kilökött az ablakon. A fürdéjében megvert,majd amikor már alig voltam magamnál kilökött. Elmenekült,hogy ne találj rá,és a telefonomat is elvette. Szerintem örökre el akar tűnni. Meg akart ölni,érted?! Sajnálom,Lex!-na jó ez zavaros volt. Tudtam,hogy Milan hazudik,mert Tobynak se fürdője nincs a szobában,se egy légynek nem tudta ártani. Nem volt rajta heg,se vér. Nem volt kék-zöld. De akkor miért hazudik? Hol van Toby,igazából?

~Ami eközben Tobyval történt~

Miután eljöttem Lexitől nem tudtam lenyugodni. Még soha,senki iránt nem éreztem ilyet...ilyen nagy szerelmet. Most nem engedhettem elveszni a tengerben. Elkezdtem mindent felborítani,addíg amíg minden fel nem borult. Nem tudom,hogy mit is gondolhattam,de szeretem. Egy idő után sírva rogytam le a padlóra,és kezemet az arcomba temettem addig amíg egy embert meg nem pillantottam az ajtómban. Milan volt az,és neki volt támaszkodva az ajtómnak. Kezét keresztbetette és egy gúnyos mosoly kíséretében nézett engem,percekig. Én még mindig nem tudtam abbahagyni a sírást,bíztam benne. Bíztam abban,hogy ő egy igaz barát,aki segít nekem. Kár,hogy nem vagyok médium,tudhattam volna.

-Kussolj!-parancsolt rám amitől egy kicsit megrémültem-Felállni és menj az ablakhoz! Most!-ijedten mentem az ablakhoz és fordultam kifelé,pontosan Lexi ablakával szembe. Nekitámaszkodtam az ablakpárkánynak és vártam a végzetemet. Azthiszem nem kellett sokat várnom arra,hogy egy hatalmas lökést érezzek a hátamon. Egy lövést,amitől egy pillanatra még felnéztem,majd testtel előre kidőtem az ablakon,de a következőkre már nem emlékszem. Az utolsó kép ami a fejemben volt,az Lexi csábító mosolya volt. Majd befeketünk,midndem emlékem és emberi létemnek talán vége.

-Mit sajnálsz?-fogta két keze közé a fejemet Milan. A szemébe néztem,de éreztem,hogy nem tudnék megszólalni. Behunytam a szememet,de amikor kinyitottam,Toby állt az ajtóban,aki elég zavartan nézte a történteket. A szeme egy kicsit könnyes lehetett,de a kezében egy nagyon szép,vörös rózsa csokor volt és egy üveg pezsgő,illetve csoki.

-Úgy terveztem,hogy megleplek és majd nosztalgiázunk,de látom jobb dolgod van. Majd találkozunk talán egy év múlva. Jó volt látni,Lexi! Sok sikert a továbbiakban! Szia-majd elment. Próáltam felállni,de nem ment,mert a sírás folytogatott. Beledőltem a párnámba és csak sírtam,Milant pedig megkértem,hogy menjen le egy kis teáért,hogy megnyugodjak,de amikor már 10 perce nem jött fel,úgy éreztem,hogy le kell mennem. Kikászálódtam az ágyól és lementem. A vörös rózsák egy fele a nappaliban volt szétdobva,a másik fele az ajtónak vágva,a pezsgő kifolyt és eltört,a csoki pedig agyonnyomva a falnak dobva volt. Egy kártya volt a földön:"A barátság a lehnagyobb bűnöm,mert az tett tönkre,de én nem bánom,mert megismertelek,te kis hülyém! Szeretlek,de sosem mertem ezt elmondani neked. Reméltem,hogy így könnyebb lesz.-Toby" Ahogy ezt elolvastam a telefonom egy üzenetet jelzett ki:Holnap 8:23 D szektorban fog felszállni. Ne halaszd el ezt a lehetőséget-M. Egyből tudtam,hogy mit kell tennem...

Még én sem tudtam,hogy pontosan mit is akartam tőle,vagy Tobytól...Percek teltek el,de én míg mindig öleltem őt. Egy telefon törte meg a csendet. Toby hívott. Felvettem neki.

-Hali,Kicsicsaj!-ezen elmosolyodtam-Hol vagy? Nincs kedved talizni,mondjuk egy óra múlva a parkban? Tudod,holnap megyek és gondoltam találkozhatnánk még előtte. De ha...

-Persze okés,megyek-néztem fel Milanra aki erre csak elkezdett kifelé nézni. Egy kicsit elgondolkoztam rajta-Öm,vagyis van programom ma délutánra,de este ráérek,ha neked is jó az. Mondjuk úgy 7 fele átmennék hozzád akkor-reméltem,hogy nem fog megsértődni rám. Milan közben rámnézett és farkasszemet kezdtünk nézni. Toby mondott valamit,de nem értettem pontosan,mert elvesztem Milan szép szemeiben. Megráztam a fejem,és még beleszóltam utoljára a telefonba. Mondjuk így visszagondolta lehet nem kellett volna.

-Szerelmes vagyok Toby-ezzel letettem a telefont. Nem tudom,hogy miért,de olyan mérhetetlen melegség öntötte át a testemet. Olyat éreztem amit eddig még talán nem. Mi lehet ez? Nem tudom. Sosem voltak érzéseim,és boldog sem voltam még sosem. Nem hagyhatom,hogy ez most eluralkodjon rajtam,nem engedhetem,hogy magával ragadjon a rózsaszín köd mögé. Leültem az ágyamra és lehajtottam a fejem. Nem tudtam volna most Milan szemébe nézni. Könnyek szöktek a szemembe,de nem engedhettem,hogy a felszínre kerüljenek.-Sajnálom-ennyi jött ki a torkomon...

...-Tényleg nem tudom tovább tagadni,Lex! Igen,jól tudom,hogy a legjobb barátom csaja vagy,és,hogy ezt nem lehetett volna elmondanom neked,de igaz. Sajnálom,de nem bírtam tovább magamban tartani. Tényleg nem és nem is várok tőled se választ,se viszonzást,csak megértést-tudtam,hogy nem hagyhatom,hogy így menjen el,talán örökre,de nem jutottam szóhoz. Csak álltam vele szemben és néztem,ahogy a vizes pólója,kockahasára tapad és a hajából csöpög még mindig a víz. Percek óta álltunk egymással szemben,de nem tudtam még mindig megszólalni. Milan  csak nézett engem,talán nem értette ezt az egészet. Nagyot sóhajtott és tekintete az ablakra meredt. Már nem engem nézett.

-Néha úgy kiállnék a tetőre esőben és áztatnám magam,miközben a könnyeim szátárasztják a testemet. Kiabálnék,mint egy idióta,mégis olyan felemésztő lenne. Olyan valóságos,amiben sosem élhettem. Úgy érezném,hogy van ami körbevesz és megnyugtat. Lenne ami befogadna-mondta nekem miközben az esőt bámulta még mindig. Olyan szomorú volt-Toby mindig is szabályozott engem,így nem tehettem azt amit csak szerettem volna. Nem tudtam elbújni előle-reményvesztően szólt hozzám,nem is értettem.

-Ezt én is megtenném néha,hogy ne keljen apámmal együtt lennem,hogy ne keljen egy mókuskerékben élnem...-közelebb mentem hozzá és jó szorosan megöleltem őt. Olyan biztonságosnak tűnt...