...-Tényleg nem tudom tovább tagadni,Lex! Igen,jól tudom,hogy a legjobb barátom csaja vagy,és,hogy ezt nem lehetett volna elmondanom neked,de igaz. Sajnálom,de nem bírtam tovább magamban tartani. Tényleg nem és nem is várok tőled se választ,se viszonzást,csak megértést-tudtam,hogy nem hagyhatom,hogy így menjen el,talán örökre,de nem jutottam szóhoz. Csak álltam vele szemben és néztem,ahogy a vizes pólója,kockahasára tapad és a hajából csöpög még mindig a víz. Percek óta álltunk egymással szemben,de nem tudtam még mindig megszólalni. Milan csak nézett engem,talán nem értette ezt az egészet. Nagyot sóhajtott és tekintete az ablakra meredt. Már nem engem nézett.
-Néha úgy kiállnék a tetőre esőben és áztatnám magam,miközben a könnyeim szátárasztják a testemet. Kiabálnék,mint egy idióta,mégis olyan felemésztő lenne. Olyan valóságos,amiben sosem élhettem. Úgy érezném,hogy van ami körbevesz és megnyugtat. Lenne ami befogadna-mondta nekem miközben az esőt bámulta még mindig. Olyan szomorú volt-Toby mindig is szabályozott engem,így nem tehettem azt amit csak szerettem volna. Nem tudtam elbújni előle-reményvesztően szólt hozzám,nem is értettem.
-Ezt én is megtenném néha,hogy ne keljen apámmal együtt lennem,hogy ne keljen egy mókuskerékben élnem...-közelebb mentem hozzá és jó szorosan megöleltem őt. Olyan biztonságosnak tűnt...