~Ami eközben Tobyval történt~
Miután eljöttem Lexitől nem tudtam lenyugodni. Még soha,senki iránt nem éreztem ilyet...ilyen nagy szerelmet. Most nem engedhettem elveszni a tengerben. Elkezdtem mindent felborítani,addíg amíg minden fel nem borult. Nem tudom,hogy mit is gondolhattam,de szeretem. Egy idő után sírva rogytam le a padlóra,és kezemet az arcomba temettem addig amíg egy embert meg nem pillantottam az ajtómban. Milan volt az,és neki volt támaszkodva az ajtómnak. Kezét keresztbetette és egy gúnyos mosoly kíséretében nézett engem,percekig. Én még mindig nem tudtam abbahagyni a sírást,bíztam benne. Bíztam abban,hogy ő egy igaz barát,aki segít nekem. Kár,hogy nem vagyok médium,tudhattam volna.
-Kussolj!-parancsolt rám amitől egy kicsit megrémültem-Felállni és menj az ablakhoz! Most!-ijedten mentem az ablakhoz és fordultam kifelé,pontosan Lexi ablakával szembe. Nekitámaszkodtam az ablakpárkánynak és vártam a végzetemet. Azthiszem nem kellett sokat várnom arra,hogy egy hatalmas lökést érezzek a hátamon. Egy lövést,amitől egy pillanatra még felnéztem,majd testtel előre kidőtem az ablakon,de a következőkre már nem emlékszem. Az utolsó kép ami a fejemben volt,az Lexi csábító mosolya volt. Majd befeketünk,midndem emlékem és emberi létemnek talán vége.