-Hahó! Toby,hol voltál?-kérdeztem meg újra,de ő csak eltolt magától és lassan megfordult-Ne menj el kérlek! Nekem már csak te maradtál! Miért viselkedsz így velem? Miért?
-Ki vagy te?-kérdezte halkan-Mert nem hinném,hogy ismerlek. Én Cooper Adams vagyok,és nem az a Toby,vagy ki. Mé mindig nem értelek ne haragudj! Megy a gépem! Szia!-ziháltan fordultam meg Milan felé,aki lehajtott a fejét. Zokogva hulltam a földre,hogy több mint 10 év barátsága csak így tűnjön el a semmibe. Milan odajött hozzám és az ölébe húzott én pedig még mindig csak sírtam szakadatlanul.-Sajnálok mindent amit tettem ellened Lex! Nem szándékosan tettem semmit sem! Csak érted volt minden! Értünk!
-Tessék?-álltam fel-Miattad van minden? Te tetted ezt tönkre? Miattad nem emlékszik rám Toby és hiszi magát másnak,mint aki? Fordulj fel Milan!-rohantam el. A kasszához mentem és vettem egy jegyet magamnak,majd Toby után indultam.Az utolsó pillanatban sikerült felszállnom a gépre és megkeresni Őt a tömegben,ami kialakult közben a gépen.
-Nagyon sajnálok mindent Toby! Kérlek emlékezz rám! Nagyon szépen kérlek! 15 éve ismerlek Toby és szinte már a testvérem voltál! Nem hagyhatsz itt,most nem! Nagyon sajnálok mindent amit Milan elkövetett ellened,már tudom,hogy ő a gonosz és te vagy az áldozat! Kérlek emlékezz rám Toby,mert nagyon szerfetlek!-sírtam már el neki a végét.
-Lexi!-mondta ki halkan a nevemet és nézett rám...