smart crime

A helyszín... a gyilkosság helyszínét szinte, nekem címezték... a pince... az a bizonyos pince. 

- Nem kell lemenned.... majd körülnézek én.. - ajánlotta fel kis idő után Cane. Megráztam a fejem, és kinyitottam az ajtót. Nem hiszem, hogy gyakran takarítja ezt a helyet, bűzlött a vérem szagától, illetve James és Edwardétől. Nagyot nyeltem. Minden porcikám remegett ahogy haladtam lefelé a lépcsőn. Reggegtem... minden kicsi részem félt. ott volt az asztal amire ki voltam kötözve... rá pedig módszeresen, és elegánsan a 4-be hajtott bőröv... Szám elé tettem a kezem, mert kezdett hányingerem lenni, az emlékeimtől. Összeszedve magamat, elkezdtem tanulmányozni a helyet... mikor utoljára itt jártam, nem volt ennyi szag itt... Gondolom James azért bűzlött a szagomtól, mert itt tartották őket egy ideig. 

- Ez megmagyarázza a szagot.. - szólalt meg hirtelen mögöttem Cane, mire Akkorát sikoltottam, hogy belefájdult a torkom, illetve nekimentem a falnak, akkorát ugrottam.   Lihegve néztem őt, pupilláim hatalmasra nyíltak, mint egy űzött vadnak. 

- Ejnye ejnye... - csóválta meg a fejét halvány mosollyal. - Te remegsz kicsilány... már nincs olyan kötél amivel meg lehetne téged kötözni... nincs veszély kislány, már erős vagy... - Hangja nyugtató és magabiztos, de lábaim ennek ellenére is remegnek. Koncentrálok az arcára, de összemosódik a megjelenése, emlékképeim szörnyetegével, aki gonosz mosollyal figyelte, ahol szenvedek. Hátamat a hideg kőfalnak nyomtam teljes erőmmel. Lassan, de biztosan megnyugodott a légzésem, és kiegyenesedtemm majd pár lépést tettem felé. 

- Ülj fel az asztalra... - bökött a kínzópadnak használt asztalra a terem közepén. Megráztam a fejem, minden erőmmel kifejezve, hogy eszemben sincs.

- Miért kéne? Nem fogunk több dolgot találni az asztalon, ha ráülök... - mondtam, mire az asztalka mellé sétált, és táréve kezét, azon pihentette azt. 

- Muszály megbirkóznod a félelmeddel, különben, életed végéig kísérteni fog az emlékem... - mondta. Igaza volt, de képtelen lettem volna megtenni. - Ülj fel, gyere... az asztal nem bánt.

- De te igen? - kérdeztem kissé ingerülten. Megrázta a fejét. 

- Megígértem, hogy többet nem bántalak, ha akarnám, már megtettem volna... gyere ide kislány.. - intett újra, mire lábaim lassan elindultak felé. Remegő végtagokkal, felpattantam az asztalra. Ahogy mellettem állt, csak még jobban realizálta az emléket. A vérem szaga pedig megfullasztott. Felemelte az államat, és ajkamhoz hajolva megcsókolt. Próbáltam rájönni, pontosan melyik kép a valóság, de érintése valóságosabbnak tűnt, mint a rémkép amit láttam. Nem hajoltam el, csak üldögéltem előtte az asztalon. Lassan a rémálom eltűnt szemeim elől, és csak kitisztulva, a nyugodt vörös szemei maradtak. 

- TAlán a terápia hatásosabb lenne ha ugyanaz a ruha lenne rajtad... - gondolkodott el, majd elmosolyodott.

- Úgy érted, az a ruha, amit egy könnyed mozdulattal letéptél rólam, vagy az a ruha, amit fehérneműnek hívnak, és tönkrement, mivel a csipkét tönretette a vérben ázolgás... - kérdeztem szaraksztikus mosollyal. - El kell keserítselek nem tartottam meg ezeket, mint életem legjobb napjáról való emlékeket... - forgattam meg a szemem. 

- Az igazi kérdés az, ki akarja rámfogni a gyilkosságokat... Ki tudhatott a pincéről? - néztem rá, választ várva, de megrázta a fejét.

- Mindig egyedül dolgoztam... ráadásul ide nem hoztam senki mást... - magyarázza. 

- Akkor valaki kémkedett utánad... vagy utánam...- állapítottam meg.. - Az elsőt valószínűbbnek tartom, tekintve hogy én senki sem voltam mielőtt megharaptál.. - sóhajtok, majd leugrok az asztalról, majd kifelé indulok. Mikor elsőnek jöttem fel ezen a lépcsőn, bicegtem, és sírtam... akkor sírtam majdnem először évek óta... 

A délelőttöt pihenéssel töltöttem, és gondolkoztam az ügyön, de végül a csendet megszakította a csengő. Az ajtóhoz mentem, mintha otthon lennék, és kinyitottam azt. Egy gyönyörű nő várakozott, és meglehetősen meglepődött hogy én álltam ott. 

- Te bizonyára a híres Lune kisasszony vagy... - mosolygott elbűvőlően... volt valami rossz érzésem ezzel a nővel. Mikor az eddig a teraszon dohányzó Cane meglátta a vendéget láthatóan kellemetlennek talált a szituációt... nem értettem, egészen amíg a lány vidáman odaszaladt hozzá, és a nyakába ugorva, rólam tudomást sem véve, megcsókolta, a meglehetősen meglepett vámpírt. 

- Te meg ki vagy?! - kérdeztem ellenségesen, a féltékenységtől elborult az agyam. A lány felnevetett. 

- Aranyos kislány vagy... remélem nem hitted, hogy melletted tud maradni sokáig... Cane már csak ilyen... - mosolygott rám lesajnálóan. Cane bosszús tekintettel próbálta lehámozni magáról a nőt. 

- Arra van a hálószoba, nyugodtan vegyétek igénybe... - mondtam ridegen. - Remélem csöndes prosti vagy, mert nem szeretem ha hangoskodnak miközben dolgozok. - szögeztem le mire a nő gúnyosan felnevetett. 

- Jane, elég legyen... - Hallottam meg Cane szigorú hangját. - Nem vagyok rád kíváncsi már elmondtam... most pedig menj innen, zavarod a barátnőmet... - biccentettem felém a fejével... nem tartottam megfelelő időpontnak benyögni, hogy nem vagyok a barátnője, és örültem, hogy elutasítja ezt a libát... még is kinek képzeli magát? Cane egyedül nekem tartozik, és egyedül velem tart fent bizalmi kapcsolatot, és nem osztozkodom... elég önzőnek hangzok...

- Cane, ez a lányka még gyerek, szórakozz egy kicsit tiszta feszült vagy... -  hirtelen beleszagolt a levegőbe, majd rámszegezte lángoló tekintetét. - Ő kapott a véredből?! - förmedt rá, hirtelen kikelve magából. Értetlenül bámultam a hívatlan vendéget, CAne pedig megmaszírozta halántékát. 

- Igen, kapott, remélem mérges vagy rám, na indíts kifelé.. - ragadta csuklón a nőt, és kitessékelte az ajtó elé. 

- Nem tud szeretni... téged sem fog sokáig.. - nézett hátra rám a nő megvetően. - Nehogy összetörjön az emberként gondolkozó kicsi szíved... - mosolyodott el ördögien, mire hasonló mosollyal válaszoltam.

- Nincs minek összetörnie.. emiatt ne aggódj. - jelentettem ki ridegen. - A közelben van egy  remek sarok, előnyös a kinézeted, biztos hamar pénzre válthatod magad! - integettem aranyos mosollyal.