smart crime

Valahogy sokkal jobban keltem mint általában. Felöltöztem, csináltam egy kávét, majd egy bögrével a pulton hagytam, hogy mikor Cane felébred már ott legyen ( köztudott, nincs veszélyesebb dolog, mint az álmos Cane-nél ). Elsiettem a munkahelyemre, de csak egy kis papírmunkám volt, így Lily elhatározta hogy elkísér haza. 

- Honnan van ez a nyaklánc? Azt hittem, nem szereted az ékszereket... - meglepődtem kérdésén, mert a nyakláncot 3 napja folyamatosan hordtam, el is felejtettem, hogy nálam ez nem szokásos. Egy apró kristály szív -medál volt, melyben egy aprócska kulcslyuk helyeszkedett el, az egész szív alig lehetett nagyobb mint egy ujjbegy. A hozzátartozó aprócska kulcs pedig egy bőrkarkötő formájában lógott Cane csuklóján... kiderült, hogy mi voltunk az egyetlen pár, aki sikeresen, és semmilyen szabályt nem áthágva végigcsináltuk a napot,  így megkaptuk a főnyereményt, ami ezeken kívül, még egy hatalmas és hihetetlen puha mackó, ami most a halószobában szolgálja számomra az ölelgetni való dolog szerepét.

- Ez csak egy... nyeremény, és megtetszett, így most hordom. - mondtam végül halvány mosollyal, de a lány hosszas gondolkodásom miatt gyanakodva nézett. 

- Na és végül, otthon töltötted a valentin napot? - tett fel egy keresztkérdést. 

- Elmentem egy barátommal szórakozni, meg kipróbálni ezeket a romantikus hülyeségeket... - legyintettem. - Semmi különleges... - aha persze... nos kérdezz vissza gyorsan! - És neked? - villantottam ártatlan mosolyt. 

- Tudod, hogy jegyesem van, ugye? - nevetett fel a lány, mire ráébredtem mennyire nem figyelek az emberekre mikor beszélnek.

- Igen... csak nem tudtam, elmentetek e valahova...- javítottam ki magam gyorsan. Ez után egy harmincperces előadást tartott nekem a valentinnapjáról, de utána szerencsére, elértünk a hatalmas és magas házhoz, melynek a tetején laktam. Intettem neki, majd elindultam felé. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy a házban senki sincs a folyosón, így egy pillanat alatt felszaladtam.  Mikor beléptem a laksába, Cane a gép előtt ügyködött valamit. Kíváncsian odaléptem, mire észrevette hogy itt vagyok és elmosolyodott. 

- Mostanság az a divat, hogy eltűnt a házból mielőtt felkelek? - kérdezte egy félmosollyal, mire megforgattam a szemem. 

- Itthon hagytam a szükséges dolgokat, mint a kávé... - nevettem fel. - Mit csinálsz? - érdeklődtem leülve a kanapé szélére. 

- Dolgozok. - jött a rövid válasz, mire felvontam a szemöldökömet. 

- Neked van emberi munkád? - nevettem fel, mire vállat vont. 

- Van valami cégem, azt kell néha igazgatni, de amúgy semmi különös... - magyarázta közönbösen.

- Mi a neve a cégnek? - kérdeztem mire elgondolkodott... ki nem tudja a saját cége nevét? Lehetetlen ez a fickó. 

- Azt hiszem CRT valami... - tette ajkára egyik ujját gondolkozás közben, mire nekem leesett a vállam. 

- Azt akaros mondani, hogy a tied a CRT... a világszerte vezető informatikai cég..? - kérdeztem, mint aki hamarosan megöli beszélgetőpartnerét. Értetlenül nézte elképedésemet. 

- Nem akkora cucc... - vont vállat - már semmit sem kell vele csinálnom, elintézik a többiek... csak unatkoztam. - ez mondjuk megmagyarázza, honnan van ilyen háza... bár én azt hittem, ez ilyen "démon-herceg prémium". Megmasszíroztam a halántékomat. Hogy nem mondta ezt el, miután több hónapja együtt élünk... Tekintete a szememről, a nyakláncra kalandozott, és azon nyugtatta egy ideig, mintha  a napra próbálna emlékezni, amikor kaptam.  - Nem akartál valamit mondani, pár napja? - kérdezi ártatlan hangnemben, mintha csak "tippelné" hogy mondanom kéne valamit. Ajkamba harapok, mintha fizikailag próbálnám megakadályozni, hogy bármit is mondjak, majd megrázom a fejem. Nem gondolkoztam rajta, hogy elmondjam e neki, és ha el is mondom, hogyan... egy olyan arrogáns és kibírhatatlan lénynek mint ő, ilyesmit bevallani, rosszabb mint ahogy hangzik... gondolom épp ezért akarja hallani az én számból... a legszörnyűbb forgatókönyvek is lejátszódtak már a fejemben, hogy rászánom magam a vallomásra, majd jót nevet rajtam, és vállat von... ez mondjuk még valószínű is... Nem hiszem, hogy egy ilyen öreg vámpír képes lenne érzelmeket tálálni bármi iránt is. 

- Nos, ha a jövőben lesz bármi mondandód, én szívesen meghallgatom... - mosolyodott el, majd felállt a székből, és a pulthoz indult. 

- Cane! - szólaltam meg hirtelen, mire villám sebességgel felém fordult, és "nem is sejtem miről lehet szó" arcot vágva nézett engem.

- Igen? - kérdezte nyugodtan. A bátorság elszökött belőlem, ahogy rámszegezte a tekintetét...

- öhm... Annyi hogy... el kell még mennem valahova, ha nem..gond... - mondtam végül ahelyett amit akartam. Láttam rajta, hogy csalódott volt a mondani valóm miatt. 

- Nyugodtan, nem vagyok a fogvatartód... - jelentette ki szárazon, majd a fürdőhöz ment, és magára zárta az ajtót. Pár pillanat múlva megengedte a vízet, majd minden figyelmesztetés nélkül, újra kinyitotta az ajtót, és a kezemnél fogva berántotta a szobába, majd a zuhanyba lökött, én pedig megtámaszkodtam, nehogy hátraessek, így a zuhany alján ültem, miközben hideg víz folyt rám, és minden ruhadarabom lassan elázott. Értetlenül néztem a mérgesnek tűnő vámpírt, bár arca rideg nyugodságot sugárzott. Belépett mellém, ruhában, és leguggolva elém felemelte az államat két ujjával. 

- Nem fogok barkóbázni, két napja várok türelmesen. - jelentette ki. FElvontam a szemöldököm. 

- Miért dobtál be a zuhany alá... nem tudtad, hogy az ilyesmit egyedül, és legfőkébb nem ruhában végzik? - kérdeztem kikerülve követelését. 

- Téged mindig extrém helyzetbe kell helyezni, ha el akarom érni, hogy őszinte legyél. - jelentette ki. Tekintetét az enyémbe fúrta, és tudtam hogy egyetlen szót vár, de nekem ez NEKI nem ment. 

- Nem szeretem a kis helyeket... - emlékeztettem, pedig a kalsztrofóbiám legkisebb jele sem jött elő rajtam, ha a közelben volt. A hideg víz ekkorra már mindkettőnk ruháját a testünkre tapasztotta, esetemben pedig tökéletesen láthatóvá vált a fehérneműm, neki pedig megfeszült izmai, arcomba hullot pár vízes tincsem. 

- Nem az érdekel éppen, mit NEM szeretsz. - tájékoztatott róla nyugodtan, de fejem melett letámsztva kezét, közelebb hajolt, és pedig a falra lapultam. 

- Tudsz gondolatot olvasni az istenért, egyszer tedd hasznossá magad... - morogtam, eszem ágában sem volt hangosan ilyesmit a szemébe mondani. 

- Azt akarom, hogy őszinte legyél velem... és magaddal. Ne hazudj nekem... - nézett a szemembe nyugodtan. - Mit akartál mondani Valentin napon? - ismétli meg a két napja érvényben lévő kérdést. 

- Lehetséges... hogy nem közömbös érzelmekkel... viseltetek irántad... - köszörültem meg a torkom mire, a vállamre döntve a homlokát nevetni kezdett.

- A rohadt életbe, irodalom-tagozatos voltál? - nevetgélt halkan. - Erre van egy könnyebb kifejezés is, kislány... - éreztem hogy mosolyog, de látni már nem láttam, hisz fülehez hajolt. - Megmutatom, hogy csinálják a felnőttek, és utánam csinálod oké? - kérdezte halkan, mire lassan bólintottam. Nem értettem mire gondol pontosan. - Szeretlek. - mikor meghallottam a szócskát, megdermedtem. Nem tudom miért sokkolt ennyire, talán mert sosem hittem volna, hogy ő.. én... mi a..? 

- Mi?! - kérdeztem. - Nem...nem te nem szeretsz... te csak jól elvagy velem...- tájékoztattam, mire felnevetett. 

- Kettőnk közül én éltem többet, ergó többet tudok mindenről mint te...- emlékesztet. - Meg tudom különböztetni az érzéseket egymástól... kettőnk közül neked nem megy ez.. - mosolygot gonoszul. 

- Nos én...köznyelven... az emberek gyakran hívják ezt a biológiai, és kémiai folyamatot... bizonyos embereknél.. szerelemnek... - nyögtem ki.