smart crime

Különböző komoly lelkiproblémákkal küzdő "családunk" közül, talán még Clare... a macska, félreértes ne essék, volt a legértelmesebb. Mindes este velünk aludt, reggel pedig, akkor kérte a kajáját, amikor kávéztunk. Szerette a kedvenc sorozataimat nézni, hatalmas kismacska szemekkel, néhs még nyújtogatta is ujjni kis mancsát hogy elkapja a képernyőn villogó képeket. Hihetetlen hogy nőtt. Pár hete volt nálunk, de már Cane vállán is csak úgy fért el, ha teljesen összekuporodott. Rendszerint a délelőtött, az ő vállán töltötte, mikor Cane dolgozott, este pedig velem volt, hiszen akkor értem haza. Kívülről mi voltunk a tökéletes pár. A sikeres üzletember, és az aranyosan mosolygó lányka mellette, aki kontrasztosan jól áll mellette. Bár nem voltunk tökéletesek... de én... én szerettem minden hibáját. Az ember elgondolkozik rajta, hogy vajon mit tenne... mit is mondana a másiknak, ha tudná, hogy utoljára látja. Elmondaná hogy szereti? Vagy Megölelné szó nélkül? El lehet e búcsúzni valakitől, aki az egyetlen dolog volt amire szükséged van? Mikor reggel kiléptem az ajtón, és elindultam az irodába, nem sejtettem, hogy az én egyszerű, és feletébb semmit mondo "elmentem" szócskám, lesz az utolsó dolog ami mondhatok neki. Ha most... ha most visszacsinálhatnám... még rengeteg dolgot kellett volna elmondanom neki! 

4 órával hamarabb

Caitly, Lily egyik barátnője is velünk kávézott ma. Kicsit álmosnak tűntek mindketten, de lehet, hogy csak én voltam feldobva. 

- Olyan kiegyensúlyozottnak tűnsz drágám...- mondta büszke mosollyal Lily - Sosem láttalak még ennyire... ragyogni a vidámságtól! - nevetett fel, hisz a hajam színe miatt a napon mindig mintha ragyogtam volna. Nem ellenkeztem, tényleg boldog voltam. Néma mosollyal kinéztem az ablakon, és kávéztam a barátnőimmel, és tudtam, hogy nemsokára újra láthatom, életem szerelmét, aki a világ leggonoszabb lénye címét is egyúttal kiérdemelhetné... Minden... tökéletesnek tűnt. Azon gondolkodtam, hogy a változatosság kedvéért, elmondok pár dolgot neki ma, az érzéseim közül, és talán azt mondom neki hogy "szeretlek" az "utállak" helyett. Miért körülötte jár most a fejem egész nap? Vagyis.. inkább most... mi a...

Pupillám kitágult, a félelemtől, és a pániktól, rájöttem, miért rá gondoltam, Cane vérének a szaga belengte az egész várost, egyre erősebben, és nem téveszthettem össze... ha valaki én ismertem ezt az illatot. Szó és magyarázat nélkül felálltam a helyemről, és hazafelé kezdem el rohanni. A lépcsőház ajtaja ki volt tépve a helyéről, a szívem és a lélegzetem zakatolt, pedig ezek közül egyikre sem volt szükségem. Felrohantam a lépcsőm, a lakás ajtaját betörték, a macska pedig keservesen nyivákolt a kanapé mögött.

- Cane?! - ordítottam fel, várva a válaszát, de meg sem szólalt. Éreztem, hogy a szobában van, akkor meg miért? A macska után léptem, mikor hirtelen lehunytam a szemem. 

- Kislány, kérlek... ne nézz ide... - motyogta féloldalas mosolyával. Cane-t mintha egy csapadt felbőszült tigris támadta volt meg, nem volt rajta olyan volt, ahol nem díszítette egy mély vágás, mellkasát pedig láthatóan átszúrták. lassan felült. Mindene véres volt... magyarázat kérés nélkül ültem le mellé. Annyira örültem hogy életben van, hogy nem volt időm megkérdezni ki tette ezt. 

- Úgy tűnik, páran ellenzik, hogy együtt legyünk... - mondta mosolyogva, de én nem tudtam mosolyogni. Hogy tudta valaki egyáltalán megvágni? 

- Cane, téged utol sem érnek a vámpírok, hogy történt ez? - kérdeztem, de láttam, hogy elpillant, szóval nem fog nekem válaszolni. 

- Mondjuk azt, hogy nem csak az én fejemen volt a célkereszt... - mondta végül szemembe nézve sokatmondóan. Miattam... Megint miattam. Utáltam ezt az egészet, miért nem lehetünk egyött, ugyan már, nem a középkorban élkünk! Ajkai enyhén véresek voltak, hisz felszakadtak néhány résznél. 

- Clare... amivel leszúrtak, egy különleges ezüstötvözet, amit felhevítenek annyira, hogy oldódjon a szúrás után..- kezdte. - Ritka fegyver... tiszta vérűek kinyírására találták még ki a vámpírvadászok, de főleg a vámpírok használják... Az ezüst nem fogja hagyni hogy regenerálódjak... - fejezte meg végül, mire elszorult a torkom. 

- Igyálk belőlem, megmentelek, mond el mit kell csinálni! - ragadtam meg az ingét, kétségbeesetten, mire megsimogatta a fejem. 

- Ebédeljünk együtt... itthon. - jelentette ki, mire idegesen néztem rá. 

- Az nem fog megmenteni! - néztem rá vádlóan. 

- Nem is kell neki... jól leszek. De nem szép ahogy gyógyul egy ekkora seb... együnk együtt és utána kérlek menj el pár órára, okés? - mosolyodott el. Úgy tűnt jó bőrben van, mert felállt egyedül, de valami szörnyű előérzetem volt. De hittem neki... Bár ne tettem volna. Megebédeltünk, kapott egy kis édességet, majd elmentem otthonról, futni egy kicsit a parkba. Nem lesz nagy meglepetés számotokra, hogy mire visszamentem, már  nem volt otthon csak egy levél, amire pár csepp vér is csöppent. 

Nem akartam, hogy lásd ahogy haldoklom, kicsilány. Szerettelek volna megvédeni, de ennek úgy tűnik a legjobb módja, ha magadra hagylak. Mikor ezt olvasod... (filmes fordulat jön), már halott leszek. Egy ilyen seb regeneráció nélkül, pár óra alatt végez bárkivel... Kérlek vigyázz magadra... Nagyon kérlek. Éld az életed, ami szerettél volna. Sajnálom hogy belekevertelek ebbe az egészbe... de azt hiszem elég önző vagyok hozzá, hogy ha belegondolok, eldöntsem, újra így tennék. Több ezer évet éltem, és a) sosem írtam még ennyire érzelmes levelet b) elcserélném az egészet erre a pár hónapra. Szeretlek Clare, és mivel tudod mennyire, seggfej tudok lenni, magammal vittem a kulcsot a nyaklánchoz. Egy részről szeretném ha beleszeretnél valakibe aki ember, és élnéd az életed másrészről, a gondolattól hogy mással legyél, ölhetnékem lesz, így elvittem a kulcsot, hogy nyugodtabb legyek. 

elnézést kislány, 

                        Cane

Nem tudom... meddig ültem a nappaliban, a levelet üres szemekkel bámulva, de az biztos, hogy többször feljött közben a nap. Abban reménykedtem nemsokára beállít azzal az elégedett vigyorral az arcán, hogy csak viccelt. Hogy nemsokára megjön, és minden rendben lesz. De hiába kapaszkodtam ebbe a reménybe. Vele akartam lenni... hogy küldhetett el az utolsó óráiban? Hogy lehet valaki ennyire büszke, hogy inkább egyedól hal meg, mintsem hogy valaki lássa legyengülni. Egy nosztalgikus mosollyal az arcomon sírtam. Hangosan, nem csak szipogva, sírtam, és nem volt kedvem abbahagyni. Hiányzott. Jöjjön már vissza. Nem fogok innen felkelni, amíg valaki meg nem győz, hogy él.  

Nem tudom meddig üldögéltem a padlón, a házban aminek olyan illata volt mint neki. Hogy meddig nyávogott mellettem ételért a macska, amelyet őt fogadott be, és nevezett el rólam, CSAK hogy egyszerre hívhasson minket. Azt hiszem hetek teltek, el mire, úgy döntöttem nem fog visszajönni. Nem volt mit tennem, meg kellett keresnem a helyeket, ahol sokat voltunk, vagy fontos volt számunkra, így végiglátogattam az éttermet, ahol pincérkedett, és a tetőt amin üldögéltünk, és amin először megcsókoltam... bár azzal a szándékkal, hogy kiharapjam a nyelvét, de akkor  is ez volt az első igazi csókunk. Ide futottam ki minden reggel, és itt győzködtem magam, hogy nem szeretem. Bár ne tettem volna... Bármit megtettem volna, hogyha elmondhatom neki őszintén minden dolgomat, mindent amit valaha éreztem iránta... utáltam magam amiért nem tettem, és mostmár rohadtul késő volt. 

Másoknak a gyászt az idő enyhíti, de nekem inkább csak mélyítette a sebet... élvezetet leltem benne, hogy amint már elkezdett beforrni, újra feléptem, ellátogattam a házunkba, és a tetőhöz is kifutottam rendszeresen. Ha étterembe mentem, mindig ugyan oda, ahol Jamesel vacsoráztam, és mint egy mániákus, órákon keresztül is képes voltam játszani a Clair'de Lune-t... még a pincébe is lementem párszor, mert még rémálmaim Cane-e is jobb volt, mint hogy nem létezett. Nem voltam hajlandó beszélni róla, és éreztem, hogy lassan beketyózok, így eljártam terápiára, de semmit sem segített. Nem tudsz valakit elfelejteni, ha ő az egyetlen akire emlékezni akarsz. Nem tudtam tovább lépni, mert ő volt nekem az egyetlen, nem lesz másik, nem akarom hogy legyen. Sokat dolgoztam, mint azelőtt, letartóztattam a férfit, aki megölte James-éket, de nem beszéltem. Sokszor kaptam rajta Lily-t hogy aggódó tekintettel figyeli ahogy dolgozok. Cane temetése 3 nap múlva lesz, és a világ minden tájáról jönnek emberek, hisz rohadt híres volt... de egyikük sem tud róla semmit, csak idejönnek, hogy megmutassák milyen empatikusak... szánalmas. Cane az enyém volt, és senki másnak nem lenne joga itt lenni a temetésén, főleg, hogy elképzelésünk sincs hol a holteste. 

- Cane... - szólaltam meg miközben a szobámban üldögéltem. - Játszunk egy játékot... - suttogtam erőtlenül, az újabb síró rohammal küzdve. - Ne ... légy...halott.