page - 19
Egy fekete nadrág, és egy fekete ing volt rajtam. Egy fekete ing, amit egyszerűen betűrtem, majd esernyű nélkül kiszálltam a fekete autóból ami elhozott ide. A fekete a gyáz színe, és a halálé... számomra nem az volt, számomra az éjfekete haja volt, amit sosem volt hajlandó rendesen megötörlni zuhany után, és amiből emiatt csöpögött a víz órákig, amíg rá nem szóltam. Nekem a fekete azt a sötétséget jelentette, amiben először láttam, a fekete bőrkesztyűt, a fekete ingjeit. Zuhogott az eső, mint minden valamire való temtetésen, rajtam kívül mindenki egy esernyővel állt a jelképesen elhelyezett sírkő körül. Nem bámultam lehajott fejjel a sírkövet, imátkozva mint a többiek (pedig több vámpír is jelen volt), inkább felidéztem hogy milyen őrülten nézhettünk ki mikor együtt sétáltunk haza az esőben, vagy milyen boldog voltam, hogy inkább szétázott egy padon, mintsem hogy egyedül hagyjon. Hiányzott. És ezen semmi sem változtathatott. AZ idő sem. A halála után 1 hónappal rendezték ezt a hallotti tort, de nem volt sok értelme. Ő sokkal többet érdemelt volna, sokkal másabban. Neki élnie kéne.
- Mrs. Lune. - hallottam meg immár ismétlődően a nevemet... beszédet kellene mondanom, annak ellenére, hogy sírás nélkül egy szót sem fogok tudni kinyögni róla. Felléptem a kis emelvényre, melyen beszélni kellett.
- Szívesen elmesélném... mennyire jó ember volt, és hogy mennyit, vagy mit jelentett nekem... - kezdtem halkan, ajkamba harapva megállítva a szipogást. - De nem lennék rá képes... - mosolyodtam el halványan. - Önök közül nem tudom hányan ismerték, de... Ő tényleg olyas valaki volt, aki... akiért megérte lenni. Csak simán az hogy ő ott volt... nekem mindent jelentett.. - ki gondolta volna hogy ezek a dolgokat, csak akkor tudom elmondani már mikor ő már nem hallhatja... nyálas... de ez az igazság. Ez volt mindvégig... de elég gyáva voltam hogy elhallgassam. - Neki... neki most itt kéne lennie. Az a fajta ember volt, aki a halálra, is csak egy féloldalas baráti mosolyt villantana... Neki... itt kellene lennie. - ismételtem meg halkan. A közönség aggódva figyelt engem, egy részük együttérző volt, a másik felük tetette, de egyik csoport sem érdekelt igazán. Senki sem. Leléptem az emelvényről, és a pap tovább mondta a hülyeségeit... hogy lehet egy vámpír temetésére, papot engedni? Ez már nevetséges...
Mire végetért a ceremónia, rengeteg felesleges beszélgetést kellett lefolytatnom, ismeretlen emberekkel. Ahogy oszlott a tömeg, csak egyetlen alak maradt. Rövid fekete szoknya takarta el gyönyörű és hosszú lábainak egy kicsi részét, felsője fekete volt, és be volt tűrva, és féloldalas kalapjából fekete csipke lógott, amely alig engedte láttatni arcát, illetve vérvörös rózsát. Bárhol felismertem ezt a tökéletes női ideált... Jane hasonló némán állt és bámulta a az esőt, nem volt nála esernyő, és bár halk volt, hallottam hogy sír. Nem volt kérség afelől hogy észrevettük egymást, de nem éreztem magamban elég erőt, hogy beszélgessünk közös szerelmünkről, főleg, hogy az említett miattam halt meg... értem halt meg. A tömeg lassan haladt el mellettem, majdnem fellökve, mert egyedül én nem mozogtam. Az eső csak zuhogott, mintha helyettem is sírna. Ahogy kiűrült a temető ezen területe, a füvet kezdtem el nézni üveges tekintettel. Szinte éreztem az ő illatát. A fűben valami megcsillant, és mivel jobb dolgom sem akadt, leguggoltam és felvettem az apró karkötőt. Könnyek szöktek a szemembe, és az azok által képzett vízes rétegen keresztül bámultam a kulcsocskát, ami a nyakamban lógó szívhez tartozott. Itt kell lennie... nem lehet véletlen. Itt kell..A lehető leggyorsabban a tömeg után ruhantam, de azok szétszéledtek, a fekete kabátok és esernyők százai eltűntek a szemem elől. A karkötőt szorítottam, de már nem éreztem Cane illatát sehol sem. A realitás lassan hasadt belém, hogy a valentinnapi karkötő-nyaklánc párok nem ritkák, így bárki másé is lehet...Megint csak a varrataimat tépem fel... Sóhajtottam.
- Eredetileg... kissé... nem is kissé... meg akartalak ölni. Nem mintha most nem gyűlölnélek... - hallottam meg a továbbra is fellengző, de feletébb megtört női hangot, ami a sírástól folytott volt. - De... rájöttem, hogy képes volt érted feladni az életét... és csak ez a fontos. Az hogy én gyűlöllek nem változtat a tényen, hogy az akit mindennél jobban szeretek, pedig téged szeretett... így nem fogom hagyni, hogy a te erőtlen személyiséged miatt, hiába haljon meg. Meg foglak védeni, amikor kell... csak tudd... nem azért teszem mert egy kicsit is számítassz nekem... Hanem mert ő így akarta. - szarkasztikusan elmosolyodtam.
- Kétlem, hogy meg akart értem halni.... én sokkal inkább úgy látom, hogy a vámpírok seggfejek, akik megölték a trónjárért, az egyetlen valakit, akire szükségem volt. És rohadtul úgy látom, hogy azért történt ez, mert nem hagytak neki választást, és rosszkor volt nem eléggé önző... szeretnék helyette halott lenni, de nem lehet. Ő már halott, és ezért azért van mert akik megölték, rosszak. Nem vicces? Ő halt meg, miközben a többiekkel van a gond. - úgy festhettem, mint egy megzakkani készülő depressziós kislány, aki percekre van attól hogy legyilkoljon egy csapat embert. - Szóval Jane, menj és légy továbbra is az, aki vagy. Nincs szükségem rád. Már halott, nem kell semmit sem tenned, csakmert szerinted ő azt tenné... mert te sosem leszel ő. - ezzel sarkon is fordultam, majd a kocsi felé igyekeztem.
- Clare, mi ugyanazt vesztettük el... - szólalt meg mielőtt beszállhattam volna. Nem... ő az enyém volt... nem a miénk. Az önzőség elhatalmasodott rajtam, így valami szörnyűséget akartama fejéhez vágni.
- Te már sokkal hamarabb vesztetted el... És te nem elvesztetted őt, hanem elengedted, mikor nem kellett volna. - rideg voltam, és az empátia teljes hiánya volt jellemző rám a helyzetet figyelve. Beszálltam, az autó pedig megindult, a zuhogó esőben. Talán elfogult vagyok, de ahogy én láttam minden őt gyászolta... az időjárás, a napfelkelte, és a fák is. Minden...
Egyéb bejegyzések: