smart crime

- Clare! - hallom meg a kedves hangot az irodán kívülről. Kimentem, mire egy hatalmas tortát nyomott Lily az arcomba, a háta mögött a többi munkatársammal, akik konfettit dobáltak. 

- Boldog 23-dik szülinapot! - mondták kórus nélkül. Hálás mosollyal néztem őket... el sem hiszem hogy több mint 3 év telt el... nem tudom miért kedvesek velem ezek az emberek. Majdnem sírva fakadtam, nem is a meghatódságtól, hanem mert megint belémhasított a felismerés, hogy mennyi ideje nincs értelme élnem. 

- És nehogy azt hidd, hogy ezt majd úgy sunyiban sírva fogaszthatod el! Étterembe megyünk mindannyian, te pedig vidám leszel! - adta ki parancsba, mire felnevettem. 

- Láttál te már engem sírni? - kérdeztem lágy hangon, mire elbizonytalanodott abban amit mondott. Az egész táraság elindult abba egy új francia étterembe. Híres volt a hely, hogy minden pincér francia akcentussal beszél, na meg minden teljesen francia... Egy hatalmas asztalhoz ültünk, körül belül... 10-en? Megjött a pincérek első csoportja, 2 emberre jutott kb. egy itteni "francia" pincér. 

- Mit óhajt hölgyem? - hallottam meg egy mély hangot. Valahonnan elég ismerős volt, de a béna francia akcentus elrontotta a zengését. 

- Nos... egy olyan hatalmas vega tálat! - magyarázta Lily a pincérnek. Én fel se néztem a férfire, csak néztem az étlapot. Nem volt kedvem semmit sem enni... aztán megláttam azt a fogást amit valentinnapon ettem még Cane-el. 

- Nos... ajánlana valamit? - kérdeztem továbbra is a papírt nézegetve. 

- Esetleg... Vannak jó boraink... azt tartják, megbocsájtóvá, és nosztalgikussá teszik az embert... - magyarázza a hang, majd hatásszünetet tart, mintha várna valamire. Szinte már tüntetésből nem nézek fel, szerettem volna eltűnni az asztaltól. 

- Én nem akarok már ennél is nosztalgikusabb lenni... tudja mit? Lepjen meg... - csuktam be az étlepot, mire mintha elégedetlen és halk morgást hallatott volna. 

- Azon vagyok... - teszi hozzá... mi baja ennek a pincérnek, komolyan, mostmár elküldöm, ha nem megy el magától, mit áll itt a fejem felett?! Indulatosan felnézek, és megáll bennem az ütő. Nem tudom hány percig ültem ott, némán nézve a pincért, akire egy műbajusz volt ragasztva. Éreztem hogy émelygek és hogy el fogok ájulni... képzelgek? Egy ideje elmúlt... mégis... akkor meg? Nem lehet... 

- Te halott vagy. - jelentettem ki magabiztosan Cane szemeibe nézve. Mindenki az asztalnál engem nézett. - Te... te rohadtul halott vagy... - ismételtem meg, de a hangom megremegett. Hogy...? Miért? Hogy kerülhet ide? Nem.. nem is ez a kérdés... igazi e. 3 év... nem lehet hogy végig élt.. Mint valami jelenést, úgy próbáltam megérinteni a fekete inget. Igazi volt. Lehunytam a szemem, beszívtam az Ő illatát, majd kinyitottam a szemem, és még mindig ő állt előttem, kezében Lily rendelésével. Nem tudtam elkdönteni pontosan mit kéne most éreznem, végül a lehető leg kevésbé normális megoldás mellett döntöttem. Felálltam, ezzel ellökve a székemet magam elól, majd akkorát bevertem neki, hogy hátrahőkölve orrához kapott, mint akit megkarmolt egy macska. Sírás folytogatott is lihegtem. 

- Nagyon... nagyon gyorsan kezdd el a magyarázatodat... - mondtam folytott haraggal teli hangon. Nem hittem el, hogy előttem áll, de ha ő az, az azt jelenti, hogy önsztánából hagyott magamra, és hagyta hogy 3 évig önmarcangoljak.

- Az életed volt a tét... meg kellett találnom mindenkit a merénylőim közül, különben, eljöttek volna érted... Illetve, elég sokáig tartott amíg rendbejöttem... - mondhatom rövidre fogta. Az idegességet a kétségbesés és az öröm vette át. Mi van ha álmodok? 

- Elmondhattad volna... - suttogtam erőtlenül. - EL kellett volna MONDANOD... - ismételtem meg, most kijelentően. 

- Ha megláttak volna a közeledben, vagy ha te elkezdessz keresni, veszélybe kerültél volna... Sajnálom. - hangja nyugodt volt. A szívemben már nagyon mélyre eltemettem az összes dolgot amit szerettem benne. Nem tudtam kezelni a helyzetet, pedig már egy ideje arrébb húztam az asztalunktól. 

- CLare... már elég nagy... mindig tele eszi magát... de délelőtt nincs kivel lennie, így rendszerint szétrágja a párnák szélét... - kezdtem el random dolgokról beszélni, majd eszembe jutott a temető. - te ott voltál a temetéseden! - néztem rá ledöbbenten. Halványan elmosolyodott.

- Azt kívánom bár ne lettem volna... nem tudom neked fájt jobban beszélni rólam, vagy nekem nézni, ahogy próbálkozol, de szörnyű érzés volt nézni mit tett veled ez az egész... reménykedtem hogy új életet kezdessz... csak veszélybe sodorlak... de mikor ellvartam az utolsó szálakat is... nem tudtam megállni hogy eljöjjek érted. - fejezte be. nem akartam megölelni, valahogy az egész olyan idegen volt. 3 év... 3 rohadt év. 

- Nem ígérem hogy onnan tudom folytatni ahol abbahagytuk. - szólaltam meg. - Nem tudom elmondani mennyire hiányzotál, te seggfej... és irónikus, hogy annyi dolgot akartam elmondani, de most hogy megint itt állsz előttem, elmegy a hangom... - nevettem ki saját magam. Közelebb lépett hozzá, és fejemre tette a kezét. 

- Boldog, 23.-at kislány.. - suttogta. - Nem akarok öntelt lenni, de szerintem felülmúltam a többiek meglepetéseit. - vigyorodott el. A vicc kicsit erős volt, így belebokszolt mellkasába, de mosolyogtam. Ő sosem volt semmit komolyan venni, szóval nem lepődök meg, hogy a halálának színlelésén nevetgélünk. 

- Ha következőleg fájdalmat tervezel okozni, válaszhatom a pincés módszert? - kérdeztem erőtlen hangon felnevetve, homlokomat felsőtetének döntve. Felnevetett.

- Nem vállalok több heg-tetkót, a többi úgysem sikerülne olyan jól mint az első... tudom hogy pillanatnyilag téged hidegen hagyott, de nagyon nehéz egy ilyen aprólékos ábrát késsel rajzolni. - magyarázza, mire a morbid viccen megint felnevetek. El sem hiszem hogy itt van. 

- Lehet azért olyan nehéz, mert valakinek a hátába rajzoltad, aki közben ficergett... - jegyeztem meg. 

Az eséte aztán úgy alakult, hogy A barátaimtól elbúcsúsztam fejfájásra hívatkozva, és kimentünka  régi tetőnkre, nézni a holdat. Egymástól kimért távolságban ültünk le, mire a csend megtörése nélkül, elővettem a karkötőt, és átnyújtottam neki. 

- elejtetted. - mondtam röviden. 

- Igazából, direkt dobtam le, hátha ebből rájössz hogy élek... de nem vagy te elég optimista ehhez.  - borzolta össze a hajam, elfogadva az ékszert. 

- Ha máskor meg akarsz védeni, csak maradj velem, oké? - motyogtam halkan, mire elmosolyodott.

- Az évek alatt, milyen nyílt lettél... - villant rám egy gonosz mosolyt. - Na és mi mindent akartál nekem elmondani kislány... itt vagyok, most ne vesztegesd el a lehetőséget... - vigyorgott élvezve az abszurd helyzetemet. 

- Olyasmik voltak a fejemben, hogy mindenem te vagy, és hogy a rohadt életbe ne merj mégegyszer meghalni, na meg hogy szeretlek, de mostanra már inkább csak a "rohadj meg" rész maradt meg... - viszonoztam gonosz mosolyát. 

- Clare... Clare... el sem hiszem, hogy van rajtam kívül még valaki a világon, aki ezt a "teljesen átlagos" eseményt, képes így lereagálni... Na de... a kérdés, hogy visszaköltözöl e. - Nézett rám. 

- Nos... mindenki halottnak hisz téged, ez nem lenne kicsit fura...? Egy milliomos vagy, nem jelentheted ki hogy mégsem vagy halott, miutána  fél világon közvetítették a temetésedet... - forgattam meg a szemem.

- Nevet változtattam, és... majd azt mondom volt egy testvérem... aki én vagyok, szóval a cég tulajdona nem az enyém többé... na valami ilyesmi... - mosolygott. - Be kell valljam, erősen az idegeimen ugráltál, azzal hogy nem ismerted meg a hangom. - vigyorgott a képembe. 

- Nos én inkább csendben maradnék, ha ennyire rossz lenne a francia akcentusom... - gúnyolódtam.

Talán... talán őrült vagyok, és talán, a legtöbb ember nem vette volna ezt úgy ahogy én.. de nekem mindegy volt, mi történt, amíg ő megint velem volt. Olyan volt mintha egy rémálombüól ébredtem volna... végre.