Árnyak suttogta mese

A nevem Andrew. Pár éve kerültem ide külföldről. Gimibe járok tök átlagosan, semmi bajom nincs... Csak arra nem gondoltam, hogy egy depressziós antiszociális lány menti meg az életem. Aki nem is olyan rossz társaság mint gondoltam. Most menő lenne ha mondanék valami olyat, hogy: Ja és halott vagyok, meg ilyesmi de... Inkább olvasd el a sztorit a végéig, és meg tudod mi lesz velem.

 

 

Day 1 / Andrew

 

Reggel szokás szerint elaludtam. Amilyen gyorsan csak tudtam elkészültem, és rohantam is a sulihoz. Már csak egy saroknyira volt, mikor egy kis mellékutcából előrohant valaki, egyenesen nekem. Gyorsan felállt és már futott is tovább. 

- Semmi baj, jól vagyok! - kiáltottam utána, de mintha meg se hallotta volna. Megvontam a vállam, és mentem tovább. Mire beértem, a kis incidens miatt öt perccel késöbb értem, de úgy gondoltam, most már mindegy, és odamentem a büféhez. A büfésnéniket mindig dundinak és aranyosnak képzeltem, de Lili néni közel sem ilyen. Magas, fiatal, és igen jó alakja van. Kértem egy csokis croissant meg egy palackos kávét, bedobtam a táskámba, és mostmár sietősebben mentem a termünk felé. Mikor benyitottam Kosztos csak a helyem felé intett. Ezért is bírtam őt, sosem írta be a hiányzókat. Ja, és nem adott büntetést ha elaludtam órán, így most is ezt tettem.

 

Utolsó óra tesi volt, így fociruhába öltöztem, mert legtöbbször meg tudjuk fűzni a tesitanárt, hogy játszhassunk. Most is így történt. Szerencsére Hollóval egy csapatba kerültem. Nem csak a legjobb focis az osztályban, hanem a legjobb barátom is. Az eredeti neve Holló Álmos de utálja a nevét így megkért, hogy a vezetéknevén szólítsuk. Egyébként illik is rá: fekete kócos haja, masszív de kecses alakja van és kicsit reszelős a hangja. A szeme az ami nem illik a madaras képbe: nagy kolbatkék színű. Én eléggé az ellentéte voltam: alacsony, se magas se alacsony termetű, egyszerű barna haj és barnás-zöldes szem. Hollónak van egy húha, akivel úgyanúgy néznek ki. Ebből lehetne következtetni, hogy ő a suli bombanője, de aki ezt hiszi, igen nagy pofáraesésben lesz most része. Ugyanis Léne (igen, a szülők kicsit eltolták a névválasztással) egy visszahúzódó, sosem beszélő aligha létező lány. Haja mindig kissé kócosan lóg a szép szemébe, sokszor begörnyed. A hangjáról nincs információm, ugyanis amint említettem, sosem beszél. Ha felszólitják nem válaszol. Ja, és folyton rajzol. Barátom nagyon imádja és félti őt, de még sosem láttam őket testvéri pillantban. Lehet, hogy Léne csak otthon tárulkozik ki. Most is ült a focipálya melletti padon, összekuporodva, ráhajolva a vázlatfüzetére. Sosem láttam, hogy mit rajzol. Gondoltam most megnézem. Szóltam, hogy szusszanok egyet, majd a lány felé vettem az irányt. Lehuppantam mellé a padra és egy ideig csak némán meredtem előre. Aztán csak kinyögtem.

- Mit rajzolsz? - kérdeztem mosolyogva. De nem nézett rám. 

- Sötétséget - válaszolta hirtelen. Meglepetten néztem rá. Neki lágy, kellemes hangja volt. Amúgy gondoltam rá, hogy ilyesmit fog mondani, de a sötétséget nem tudtam elképzelni lerajzolva.

- Ééés... Mit értesz ezalatt? Démonok? - találgattam, mert az biztos, hogy magától nem fogja elmondani.

- Ismered az Árnyak suttogta mese legendáját? - tett fel egy ide nem illő kérdést. 

- Nem. De a rajzra visszatérve... - kezdtem bele úrja.

- Elmeséljem? - vágott közbe. Itt esett le, hogy valószínűleg ha nem hallgatom meg, azt se tudom meg, hogy milyen sötétséget rajzol.

- Hát, akkor igen. - mondtam

- Minden év november 10. napján az árnyak kiválasztanak egy várost. Onnan pedig 10 embert. Nekik az árnyékuk suttogni fog egy szót. Meg kell egymást találnijuk és sorrendbe rakni a szavakat. Ez 10 évszázadik fog menni. A végén pedig kijön egy mese. Kinek kezébe kerül ez, dönthet jó és rossz fölött. - fejezte be. Bennem pedig egy csomú kérdés ötlött fel, ugyanis a történet felettébb kíváncsivá tett.

- És ha nem sikerül megtalálni az összes embert a következő novemberig?

- Meghalnak. Mind. - mondta közönyösen.

- És szerinted ez igaz?

- Igen. Ugyanis a részese vagyok. És a bátyám is. Rajtunk kívül pedig még hat ember. Még találnunk kell kettő embert. És az a sejtésem, hogy közénk tartozol. - fölnézett és közelebb hajolt. Neki is ragyogóan szép szeme volt. Aztán leesett, hogy mit mondott.

- Hogy mi?! Ugyan már. Nem hallottam beszélni az árnyékomat. Pedig biztos jó fej. De nem hiszem, hogy teljesen normálisnak néznének az utcán, ha a járdát nézve beszélnék. Szóval ezt el is feledheted. - érveltem (szerintem igenis jól).

- A suttogás nem mindig jut el a kiválasztotthoz. Van, hogy felírja a szobád falára. Vagy veszel valamit, amire az van írva. 

- De semmi ilyesmi nem történt!

- Biztos? Ahogy gondolod - mondta, majd felállt és elsétált. Észrevettem, hogy otthagyta a vázlatfüzetét. Gyorsan felkaptam és megnéztem a rajzát. Egy kinyújtott kar volt ott, ráírva: 

Elátkozott

Ez meg mit jelent? Ez miért sötétség? Aztán megpillantott egy karkötőt a karon. Olyat amit ő is kapott az idei születésnapjára. Óvatosan felemelte a kezét. Aztán majdnem felkiáltott a karját látva. Ott állt:

Elátkozott