2016. december 4, 17:22:22

1. fejezet - másik sztori

Reggel úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A fürdőszobatükörben úgy is néztem ki. Hosszú, gesztenyebarna hajam kócosan lógott a fejemről, sötétbarna szemem pedig kora reggeli fáradtságra utalt. Még nem ébredtem fel teljesen, de már dolgoztam rajta. Hideg vizet locsoltam az arcomba, amitől máris jobban éreztem magam. Megfésülködtem, ami a megjelenésemen is javított. Anya sminkkészletére sandítottam, és undorodva húztam el a számat. Mintha annyira fontos lenne, hogy minden egyes nap sminkkel javított arccal jelenjek meg a suliban! Én inkább büszkén viseltem a gyógyulófélben lévő karcolásokat az arcomon. Egy dühös macska felszabdalta a képemet, hálául, amiért kiszabadítottam a kerítésbe akadt hosszú szőrű farkát. Anya vagy ezerszer lefertőtlenítette az arcomat, és tetanusz oltást is akart beadatni, de azt nem voltam hajlandó elfogadni. A macska egy gazdag úrihölgyé volt, aki még pénzdíjat is adott azért, mert visszavittem neki hőn szeretett cicusát. Ő biztos alaposan gondját viselteti a macskának, úgyhogy nem valószínű, hogy elkaptam valami betegséget az állattól. Amikor végeztem a reggeli készülődéssel, kimentem a fürdőből. A bátyám, Taylor már nagyban nyomatta a zenéit, amik nagyrészt abból álltak, hogy a dobos eszeveszetten csépelte a dobokat, az énekes pedig irtó mély hangon fuldoklott.

- Adam! Kapcsold már ki! - kiabált fel anya a földszintről. - Corine, kész vagy?

- Igen - kiabáltam vissza.

Mivel Adam még mindig nem hagyta abba a "káosz hangja" bömböltetését, akcióba léptem. Belopakodtam a szobájába, és kihúztam a fő konnektorába bedugott vezetéket. Azonnal elhalt a zene. A bátyám az ágyán feküdt hanyatt ruhában, de most felpillantott.

- Ez meg miért kellett? - kérdezte hisztis hangon.

- Mert a végén még ki fogja szakítani a dobhártyádat, ha eddig még nem tette volna meg.

- Nem vagy a nővérem - feleselt nyávogó hangon.

- Pedig néha úgy érzem magam - mondtam, és kihátráltam a szobából. - Gyere reggelizni!

Leszaladtam a lépcsőn, még mielőtt utolérhetett volna. Még kiskorunkban megbeszéltük, hogy ha piszkálom, a szobámon kívül az emeleten bárhol elpáholhat, kivéve a saját szobámban. A földszint semleges terület volt. Már a müzlisdobozt vettem elő, amikor megjelent a lépcsőn. Az aurája leginkább piros volt. Igen, jól hallottad, az aurája. Néha, ha olyan mentális állapotban vagyok, látom az emberek auráját. Meg néha más furcsaságokat is. Ebből tudtam, hogy Adam most éppen mérges rám. Teljes nyugalomban elővettem a tejet a hűtőből, és amikor letettem az asztalra, láttam, hogy anya rám kacsintott. Adam igen nehéz eset, anya nehezen, néha szinte nem is tudja megfékezni. Akitől a bátyám hajlandó néhanapján parancsokat elfogadni, az én vagyok. Hiába rivalizálunk állandóan, akár az életét is adná értem. De gyakrabban inkább megcsépel kicsit. A tálkába öntöttem egy kis müzlit, arra pedig tejet. Enni kezdtem, Adam pedig helyet foglalt velem szemben. Ő kenyeret kent meg nutellával. Csendben ettünk. Anya a hátam mögött mosogatott, és közben egy sláger dallamát fütyülte. Igazi konyhatündér anyuka. Adam végzett előbb, eltette a tányérját, magához vette a holmiját, és néma csendben elhúzott otthonról.

- Most meg mi baja van? - kérdezte anya a "jaj, már megint" pillantásával.

- Kihúztam a fővezetéket a szobájában, és biztos volt egy el nem mentett "projektje", amit kezdhet elölről, és ezért bedurcázott - mondtam, majd beletettem a tálkámat a mosogatóba. A magam részéről nem zavart, ha megszakítom valamelyik "nagyon fontos dolgát". Azt viszont el kell ismerni, hogy zseniális ötletei szoktak lenni minden téren. Anya azzal magyarázza a zsenialitását, hogy három héttel korábban született, mint amire kiírták az orvosok. Bezzeg engem nem tudott zseninek szülni!

Fogtam a holmimat, felhúztam a cipőmet, és elindultam a suliba. Útközben összefutottam Lilyvel, a legjobb barátommal, és a pasijával, Peterrel a kávézó előtt. Peter továbbra is távolságtartó maradt, ami azt jelentette, hogy még mindig haragszik rám a péntek délután miatt. Pedig tényleg nem szándékosan borítottam rá a levesemet, csak útban volt a srác. Most jobban figyel arra, hogy soha ne álljon elém. Lily hozta a formáját: be nem állt a szája, folyamatosan beszélt filmekről, sorozatokról, helyes táplálkozásról, sportokról, egyszóval bármiről. Ma éppen ezotériáról volt szó.

- Mekkora kamu ez a horoszkóp! - mondta Lily bosszankodva köszönés helyett. - Ezt figyeld, Corine! "Ma találkozol életed szerelmével." Már mióta találkoztam vele! Igaz, Peter? - fordult a fiúja felé. Peter ránézett azzal a helyes, lágy, majd' elolvasztó tekintetével, ami miatt Lily beléhabarodott.

- Úgy is lehet értelmezni, hogy nem először találkozol vele, hanem úgy futsz vele össze, hogy már régóta ismered. Hiszen végülis itt vagyok veled - mondta mosolyogva, és finoman megszorította a lány kezét.

- Tényleg, erre nem is gondoltam - Lily meglepett képet vágott. - Neked mi is a horoszkópod? - kérdezte Petertől.

- Ikrek - felelte a fiú. Lily odalapozott a rá vonatkozó részhez.

- "Ma nagy csalódás fog érni." Ez nem hangzik túl jól - nézett szánakozva Peterre.

- Az előbb te mondtad, hogy kamu - mutatott rá a fiú. - Lehet, hogy nem fogok csalódni. Csak mondjuk rosszabbul sikerült a matekdolgozat, mint hittem. Előfordulhat - vonta meg a vállát. - Ahogy a matektanárt ismerem...

- Corine, ha jól tudom, te Nyilas vagy - fordult felém Lily a telefonján lapozva. - Á, meg is van... "Ma fontos dolgot fogsz megtudni." Na, ez mit jelenthet?

- Vegülis iskolába megyünk - vontam vállat. - Habár nem feltétlenül fontosakat, de akkor is megtudok ott dolgokat, amiket eddig nem tudtam.

- Igaz - bólintott rá Lily. - Majd meglátjuk.

***

A suliba beérve elsőként azonnal Chrissel futottam össze.

- Végre méltóztattál betolni a valagad az iskola intézményébe? - kérdeztem köszöntésként a régi jó barátomtól. Az elmúlt hetekben igen sok hiányzása gyűlt össze. Az volt a csoda, ha megjelent az órán. De hogy mivel verte el az időt, az egyelőre rejtély számomra.

- Most már muszáj bejönnöm, anya rajtakapott a lógásokon, és azon töri a fejét, hogyan igazoltassa le őket. Megfenyegetett: "Ha még egyszer azt hallom Pipertől, hogy nem voltál bent órán, akkor nem kell többé ebben a házban laknod!" - utánozta az édesanyját magas, fals hangon.

- Azt hittem, ez nem akadályoz meg benne, hogy folytasd a lógást. De most tényleg, mit csinálsz, amikor nem vagy suliban?

Chris, mint mindig, amikor megkérdeztem, most is titokzatosan mosolygott.

- Az titok - mondta olyan félig halk, fantáziát megindító hangon, hogy minimum azt vártam tőle, hogy titkosügynökként naponta megmenti a világot.

- És akkor most figyelni fogsz történelmen, vagy megint jegyzeteljek neked is? - kérdeztem flegmán.

- Ahogy akarod - válaszolta ugyanolyan flegmán.

- Akkor szerintem most próbálj meg magadnak jegyzetelni - nyomtam a mellkasához a füzetét. Felemelte a kezét, hogy megfogja. Csak egy milliméternyi bőrfelületünk ért össze, de már láttam is magam előtt a tegnapi emlékeit töredékesen: egy fehér köpenyt, egy elmosódott arcot, egy csillagtérkép részletét, azon is a Nyilas csillagképet, színes lombikokat, egy intézet nevét... és Chris már el is húzta a kezét az enyémtől.

- Jól vagy? Valami baj van? - kérdezte aggódva. Ahogy az emlékképek eltűntek, felnéztem a fiúra. Te jó ég, mekkorát nőtt ez a srác! Tavaly még csak fél fejjel volt magasabb nálam, most már mindössze az álláig érek fel.

- Igen, jól vagyok. Nincs semmi baj. Most viszont mennem kell órára. Majd még találkozunk - köszöntem el gyorsan tőle, és arrébb sétáltam, hogy gondolkodni tudjak. Mintha egy laborban lett volna tegnap a suli helyett. De mit keresett ott? És csak szerintem véletlen, hogy a csillagtérképen az én csillagjegyem volt megjelölve? Elhatároztam, hogy később még megpróbálom kifaggatni.

Ekkor azonban megszólalt a csengő, én pedig rohantam órára.

***

A következő szünetben kimentem az udvarra kicsit kiszellőztetni a fejemet. Verőfényes tavaszi napsütés fogadott kint. A levegő kellemesen meleg volt, és nem csak én használtam ki a jó időt. Legalább az iskola fele az udvaron mászkált, így kicsit nehezebben jutottam el az ajtótól egy padhoz. Nem ültem le, csak megálltam mellette. Amikor azonban megnéztem, ki ül ott, meglepődtem. Azt hittem, Peter igyekszik több időt tölteni Lilyvel, de most egyedül és magába roskadva ült a pad legszélén. Leültem mellé, és ránéztem.

- Neked nem Lilyvel kellene most lenned? - kérdeztem tőle. A lány nevének hallatára Peter összerándult, és az udvar átellenes sarkára mutatott úgy, hogy még csak felém se fordult. Amikor odanéztem, láttam, hogy Lily egy ismeretlen sráccal beszélget, miközben a kezét fogja. Peterre néztem magyarázatért.

- Új srác - mondta a fiú fájdalmasan. - Lily azt mondta rá, amikor megpillantotta, hogy "életem szerelme". Most már értem mindkettőnk horoszkópját - dőlt hátra elégedetlenül sóhajtva. Sajnáltam, hogy nem velük volt első órám, akkor ugyanis lebeszélhettem volna Lilyt a másik srácról. Megnéztem magamnak a barátnőm legújabb hódolóját. Tejfölszőke haja és égszínkék szeme tényleg kellemes összhatást keltett, ugyanakkor mintha egyhe ridegséget árasztott volna magából. Egy kicsit még figyeltem, és akkor jöttem rá, hogy az aurája zavart. Vibrált és eléggé halovány volt, nem fonódott össze Lilyével, ahogy a szerelmeseké szokott. Kezembe vettem a piros borítós füzetemet, és beleírtam az észlelt jelenséget. Ezt a piros füzetkét azért használtam, mert leírtam benne minden fura dolgot, amit csak láttam. Az aurákat, a zavaros látomásaimat, mások emléktöredékeit és egyéb dolgokat, amiket nem tudok egykönnyen megmagyarázni.

- Ez mire kell? Láttam párszor nálad, de fogalmam sincs, mire használod - próbált Peter belelesni a füzetembe, de becsuktam az orra előtt. Még Lilynek, a bizalmasomnak sem mutattam meg, mert biztosan pszichiátriára küldene.

- Semmi különös. Bocsi, de nem tartozik senki másra rajtam kívül - mondtam, és inkább eltettem a füzetet a táskámba. Vetettem még egy pillantást az új párocskára, majd elköszöntem Petertől, és visszamentem az épületbe. Még a második folyosóig sem jutottam el, amikor egy öltönyös és napszemüveges férfi elállta az utamat.

- Maga Corine Palmer? - kérdezte hivatalos hangon. Ennyi elég volt ahhoz, hogy szaporábban verjen a szívem.

- Igen - feleltem.

- Kövessen!

2016. december 4, 16:04:53

Prológus - másik sztori

Csend honolt az utcában. Ilyen kései órán senkinek eszébe sem jutna itt lenni ahelyett, hogy aludna. Theonak majd' leragadt a szeme, de még nem mehetett aludni, dolga volt. Fekete ruházata jól jött ilyen sötétben, még ő sem látta a kezét, amikor maga elé emelte, hogy kinyisson egy ajtót. Lábujjhegyen beosont az épületbe, minimális zajt hallatva a becsukódó ajtóval. Elgondolkozott azon, vajon itt miért nem zárják az ajtókat. Hangtalanul felért az emeletre, és tökéletesen tudta, hova kell mennie. Megvolt a haszna az egész napos megfigyelésnek. Jobbra a második szoba volt az övé. Theo lassan benézett, és meglepődve tapasztalta, mekkora rendetlenség uralkodik a helyiségben. Inkább nem is elemezte alaposabban a káoszt, csupán egy piros borítós füzetet keresett. Meg is pillantotta az íróasztalon. Az ágyra sandított, de annak lakója édesdeden szuszogott. Theo gyorsan elvette az asztalról a füzetet, és a folyosóra lépett vele. Elővette a telefonját, és halvány vakuval fényképeket készített minden oldaláról. A füzetet nem akarta elvinni, mert az biztosan feltűnne a tulajdonosának. Amikor végzett, a telefonját visszasüllyesztette a zsebébe, és a füzetet is visszatette az asztalra pontosan úgy, ahogy oda le volt téve. Egy utolsót körbenézett a szobában, leellenőrizte, hogy az alvó még mindig alszik, és elhagyta a szobát. Ugyanarra ment vissza, amerről érkezett, ugyanúgy, ahogy érkezett. Amikor azonban becsukta a bejárati ajtót, érezte, hogy valaki a háta mögött áll. A halvány árnyéka alapján jó nagydarab lehetett. Theo gyorsan lehajolt, épp mielőtt az ököl eltalálta volna a fejét. Kinyújtotta hátra a lábát, kirúgva alóla a másikét. A nagydarab nagy puffanással összerogyott, Theo pedig felállt. Középen jó erősen megrúgta az alakot, mire az szopránmagas hangon felvonyított, hiába volt férfi az illető. Theo még egy jól irányzott, erős ütést mért a férfi fejére, és elégedetten figyelte, ahogy a pasas feje ájultan hanyatlik hátra. Reggelre talán eszméletéhez tér, és eltakarodik innen. Theo felállt, és átment a szomszédos épületbe. Itt várta a munkaadója, akinek átadta neki a telefont. A férfi bólintott. Theo végre hazamehetett aludni.

 

 

Üdv emberek! ^^ Igen, ez nem ahhoz tartozik, amit eredetileg elkezdtem. Mivel csak az egyiket szeretném folytatni, felteszem mindkettőből, ami megvan, és szeretném megszavaztatni, melyik történet folytatása érdekel titeket. Ha kell, rövid leírást is adok arról, melyik miről szólna. Az elsőként felrakott történet lesz az 1., a most felrakott a 2. Légyszi, írjátok meg, melyik keltette fel jobban a figyelmeteket! Köszi c:

2016. december 4, 15:52:56

3. fejezet

Nem hittem a szememnek. Az eddig látott griffek maximum 2 méter magasak voltak, de ez a szörny volt vagy 5 méteres is. A szárnyfesztávolságát 12 méterre saccoltam. A tollai ezüstös színben pompáztak. A csőre veszélyesen csillogott az időközben holdfényes éjszakában. A dolgot tetézte az is, hogy telihold volt. Theon több seb is látszott, amik a szétválásunkkor még nem voltak rajta. A ruházata több helyen elszakadt, és kevés nyila maradt. Teljes erőnkből futottunk aaa... nem is tudom igazából, merre mentünk. Csak menekültünk a gigagriff elől. Az út hirtelen kiszaladt a lábunk alól, és már gurultunk is lefelé a domboldalon. Kövek ütődtek a testemnek, horzsolások kuszaságát hagyva rajtam. Theo mellettem gurult, amit láttam belőle, az nem volt túlságosan szívderítő látvány. Az óriásgriff hatalmasat rikoltott, és utánunk vetette magát. Mire szédelegve feltápászkodtunk a földről, már újra közel járt hozzánk. Tovább rohantunk, de most már annyira bizonytalan lettem az útvonalban, hogy Theohoz fordultam.

- Menj te elöl! - kiáltottam túl a griff szárnysuhogását. Észrevettem, hogy nagyjából jól saccoltam meg a szárnyfesztávolságát.

- De nem lesz, aki fedezzen hátulról! - mondta kétségbeesetten a férfi, és kilőtt egy újabb nyilat a griffre. A szegyén találta el, de a lénynek meg sem ártott. Ugyanolyan kitartással üldözött tovább minket.

- Te viszont tudod az utat, azt mondtad! Menj előre!

Theo nagyobb tempóra kapcsolt (amivel majdnem megdöntötte Usain Bolt rekordját), és megelőzött. Csalafinta utakra vezetett, például átvágott egy cserjésen, szerelőbecsúszással átsiklott egy kidőlt fa alatti mélyedésen, és hirtelen jobbra kanyarodott. Alig bírtam követni a mozdulatait. A nagy griff lassan lemaradt tőlünk, végül teljesen eltűnt a szemünk elől. Végre fellélegezhettem, és gondolhattam olyan dolgokra, hogy mit keres Theo itt az erdőben. A férfi, amikor már nem hallottuk a lény hangjait, egy tisztásra tért ki, és itt álltunk meg. Most, hogy megpihenhettünk, leültem, szinte lerogytam a harmatos fűre. Theo ugyanígy tett.

- Mi volt ez? - kérdeztem még mindig lihegve a meneküléstől.

- Ugyanolyan griff, mint a többi.

- De ez jóval nagyobb volt a többinél! - emlékeztettem felháborodva.

Theo halálos nyugalommal törökülésbe helyezte a lábát, de a szemében láttam, hogy ugyanúgy meglepődött a méretén, mint én.

- Nem értem én sem - ráncolta a homlokát, és az égre pillantott. Valószínűleg nem találta elég érdekesnek, mert újra rám emelte tengerkék szemét. Fürkésző tekintetétől kissé zavarba jöttem.

- Hogy kerültél az erdőbe? - kérdezte tőlem.

Felvont szemöldökkel néztem rá.

- Ezt én is kérdezhetném tőled.

- Én itt lakom - mondta egy vállrándítás kíséretében.

Hitetlenkedve néztem körbe.

- Itt? A tisztáson?

Theo felnevetett.

- Ugyan, butuska, dehogy! A fák között, arrafelé - mutatott ujjával a bal oldalunkon lévő fákra. - Le fog esni az állad!

- A nyúlüreged láttán?

Theo megint nevetett.

- Majd meglátod. Na, hogyan tévedtél errefelé?

Felidéztem, ahogy apa leszúrta anyát, és megborzongtam. Egy este alatt elveszítettem mindkét szülőmet.

- Hosszú történet - mondtam lehajtott fejjel.

- Időnk, mint a tenger - mutatott körbe Theo. - Mesélj!

- Nem lesz happy end - figyelmeztettem. - Ma délután jöttem éppen haza az iskolából, amikor arra lettem figyelmes, hogy anya és apa csúnyán veszekedtek. Mivel apa nagyon iszákos típus, gyakran kijött a sodrából. Most is ez történt. De most... annyira dühös lett, hogy megölte anyát. Nem is gondolkodtam, csak elszaladtam otthonról, egészen ide, az erdőbe.

Theo töprengő és szomorú arckifejezéssel nézett rám.

- Szóval nincs hova menned - foglalta össze a jelenlegi problémámat.

- Így van - bólintottam.

- Akkor gyere! Megmutatom az én otthonomat. Hidd el, nem egy "nyúlüreg", és neked is biztosan tetszeni fog.

Felállt, és engem is felhúzott a földről. Séta közben próbáltam kiszedni belőle, hová tartunk, de mindig csak titokzatoskodott. Ahogy haladtunk egyre beljebb, sok furcsaságra figyeltem fel. Az egyik virág mintha foszforeszkált volna, az erdő pedig az óriásgriff távozása után újra megtelt hangokkal. Bár ezek se voltak mind szívderítőek. A különösen édes hangú madarak mellett mintha farkasüvöltést is hallottam volna. Együtt azonban az erdő hangjai idillikus környezetet teremtettek. Az egyik fán, ami mellett elhaladtunk, egy bagoly barátságosan huhogott. Theo visszahuhogott neki, mire a bagoly elrepült.

- Te beszélsz a baglyok nyelvén? - kérdeztem szórakozottan. Nem vártam komoly választ.

- Nemcsak a baglyokén, más állatokén is - felelte a férfi, és tekintetével követte a baglyot.

- Komolyan? - kérdeztem vissza meglepetten.

- Komolyan - nézett rám kifürkészhetetlen arccal. És el is hittem neki. Csendben sétáltunk tovább, és habár az erdő mintha kezdett volna átalakulni, igyekeztem nem bámészkodni. Ami nem volt könnyű, mert egyre furcsább dolgokat kezdtem el látni a szemem sarkából. Theo kitartóan sétált mellettem, néha előttem tört át bokrokon, mert éppen arrafelé volt a lakhelye. A hajunk tele lett ágakkal meg levelekkel, a ruháink szakadtak és koszosak voltak, de velem ellentétben Theot ez nem érdekelte. Bizonyára megszokta.

- Hogyhogy itt élsz az erdőben? - folytattam a kérdezősködést.

Theo sóhajtott.

- Gondoltam, hogy felteszed ezt a kérdést. Csak a választ lesz nehéz elfogadnod.

- Nem baj. Szeretném hallani.

- Te kérted - figyelmeztetett. - És én teljesen őszintén válaszolok rá. Készen állsz?

- Készen - vágtam rá.

- Azt kétlem - vetett rám sanda pillantást. - De ha ennyire tudni akarod... A természetfeletti lények, amikről a meséitek szólnak, igenis léteznek. Mint a griffek, amikhez már volt szerencséd. Ugyanúgy vannak manók, törpék, és sok más varázslatos lények. Némelyikük embernek néz ki, mint én. Például a mágusok, akiket most ne ősöreg, hosszú szakállú, taláros uraknak képzelj el, hanem hagyományos fiatal felnőtteknek. Egy kicsit mi is modernizálódtunk az emberi világgal együtt.

- De... de ez... ez... hogyan? - dadogtam csodálkozva.

- Szóval elhiszed - mosolyodott el Theo. - A legtöbb embert nehéz lenne meggyőznünk arról, hogy amit elmondtam, tényleg igaz. Örülök, hogy téged nem. Ugyanis amit látni fogsz, annak láttán a legtöbb ember menten elájulna, nem bírná felfogni a látványt.

Hirdessen ön is itt!

Hirdetés

2016. november 16, 18:11:26

2. fejezet

Addig nem lassítottam, amíg apa el nem tűnt a szemem elől. Most volt időm átgondolni, mi történt. Itt az erdőben nyugodtan sírhattam, úgysem látott senki. Nem tudtam elhinni, hogy apa megölte anyát. Akaratlanul is felcsendültek Lily szavai a fülemben: " Ha hagyod, hogy ez folytatódjon, még a végén meg is ölhet titeket." Milyen igaza volt! Kár, hogy nem hallgattam rá. De most már abbahagytam a "másképp is lehetett volna" elmélkedéseket. Ez történt, és kész. Most arra kellett koncentrálnom, hogy kijussak az erdőből. De amikor körbenéztem, rádöbbentem, hogy reménytelenül eltévedtem. A mellettem lévő facsoportokról biztosan tudtam, hogy még soha nem láttam. Az ég kezdett sötétedni, és lehűlt a levegő. Remegtem, részben a hidegtől, részben a félelemtől. Figyelő tekinteteket éreztem magamon, amitől kényelmetlenné vált a légkör körülöttem. Vagy inkább valami idegen érződött a levegőben. Az érzékeim azt súgták, hogy van valami nem messze tőlem. Kezdtem igazán félni, és megpróbáltam elképzelni, mi várhat rám. Puma, vagy farkas? Medve? De amit megláttam, arra nem lehetett felkészülni. Először azt hittem, a fantáziám vetíti elém a lényt. Ami úgy nézett ki, mint egy griff a mesékben. Sasfejét felemelve figyelt engem, szárnyait kitárta, egyik mellső madárlábát lépéshez emelte, oroszlánfarkát szélesen lengette jobbra-balra. Teljesen fekete volt, tulajdonképpen ez az apró mozgás árulta el hollétét. Dermedten bámultam a mesebeli lényt, ő meg visszabámult. Néhány másodpercig meredten figyeltük egymást, aztán a griff éles vijjogással rontott rám. Mivel nem volt jobb ötletem, futni kezdtem a másik irányba, minél nagyobb tempóra sarkallva magamat. A griff azonban jóval gyorsabb volt nálam, és amikor eléggé megközelített, nagy lendülettel rám vetette magát. Ledöntött a lábamtól, hassal érkeztem a földre, és nagy súlya miatt nem is tudtam felállni. Hátamon éreztem a griff éles karmait. Megragadta a vállamat, belemélyesztve karmait a húsomba, és felemelt a levegőbe. Kiáltás szaladt ki a számon a fájdalom miatt, de odaveszett a menetszélben. A lábam a levegőben kalimpált, semmi fogodzkodót nem talált alattam. Pánikba esve már az ájulás kerülgetett, amikor elsuhant mellettem valami. Felnéztem, és megpillantottam a griff szegyéből kiálló nyílvesszőt. A lény egy utolsó fájdalmas rikoltást hallatott, majd zuhanni kezdett a föld felé velem együtt. Lazult a szorítása, ezért felnyúltam, és fájdalmas felszisszenések közepette kiakasztottam a karmait a vállamból. Azt viszont nem tudtam, hogyan állítsam meg az esésemet. Elértem a fák lombozatát, az ágak végigkarcolták az arcomat és a kezemet. Igyekeztem úgy fordulni, hogy talpra érkezzek. Lehunytam a szemem, és lélekben felkészültem a nagy nyekkenésre, de puhára érkeztem. Meglepetten tapogattam meg magam alatt a talajt. Friss és szokatlanul vastag moharéteget éreztem az ujjaim között. Felültem, és hálásan simogattam a mohát körülöttem. Ez a növény éppen most mentette meg az életem. A moha felfogta az érkező lépteinek hangját, így újabb veszélytől tartva fordultam meg. A hátam mögött álló alak azonban egy férfi volt. De hogy pontosan hány éves lehetett, azt nem tudtam volna megmondani. Szokatlanul élénk színű kék szeme tapasztaltan vizslatta a környéket. Rövid, ébenfekete haja kócosan lógott a szemébe. Ruházata egyszerű volt: az eső ellenére fehér szövetpóló, farmernadrág, mezítelen lábfej. A hátán keresztben egy íj lógott. Végre rám emelte a tekintetét, és alaposan végigmért, ahogy a mohán ülök cafatokban lógó pulcsiban.

- Többen is lehetnek - jegyezte meg. Azzal kinyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon a földről. Amikor már stabilan álltam a lábamon, megjelent az égen egy újabb griff. A férfi gyors mozdulattal helyezett nyílvesszőt az íja idegére, és pontosan célozva lelőtte az állatot az égről. Aztán visszaakasztotta az íját a vállára.

- Elnézést, még be sem mutatkoztam. A nevem Theodore , de szólíts nyugodtan Theonak.

- Corine - bólintottam. - Maga tényleg megölte azokat a ...

- A griffek nem olyan békés teremtmények a valóságban, mint a mesékben - mondta komoran Theo. - Nem maradhatunk itt - taszigált az erdő belseje felé. A lábam azonban nem akart engedelmeskedni.

- Melyik a jobb: én vagy a griffek, akik meg akarnak enni? - próbált jobb belátásra bírni.

- Azt sem tudhatom, hogy maga nem valami hajléktalan bicskás gyilkos - nyögtem ki szembefordulva Theoval. A férfi nevetéshez hasonló torokhangot hallatott.

- Íjam van, nem bicskám. És nem vagyok sem gyilkos, sem hajléktalan. Ha holtan akarnálak látni, hagytam volna, hogy elvigyen a griff. Most már elmehetnénk innen? - lökdösött továbbra is kitartóan az erdő belseje felé. Végre megmozdultam.

- Merre menjek? - kérdeztem.

- Egyenesen, amíg el nem érjük az ösvényt. Aztán jobbra az erdei út végéig - mondta Theo, miközben felajzotta az íját, hogy felkészülten várhassa a további griffeket. Elindultam egyenesen, Theo pedig éberen figyelve követett. Épségben elértünk az ösvényig, ám ekkor baljós csend ereszkedett az erdőre. Nem olyasmi ez, amikor minden zaj elhalkul; inkább mintha ollóval vágták volna el, és soha nem létezett volna semmilyen zaj. A zsigereimben éreztem, hogy valami rossz fog történni. Theo szintén feszült arcot vágott, neki is gyanús volt a mély csend. Lassan haladtunkk, minden egyes lépést alaposan megfontolva. Amikor véletlenül ráléptem egy faágra, az némán tört ketté. Nyomasztó érzés nehezedett rám, és nem bírtam tovább, meg kellett szólalnom.

- Theo... - fordultam hátra, de a férfi eltűnt. Nyomtalanul. Amikor körülnéztem, akkor vettem csak észre, mekkora köd telepedett az erdőre. Mindössze két fáig láttam el minden irányban. Visszafelé futottam az ösvényen, hátha ott találom valahol. De semmi, csak a sűrű, tejfehér köd és a baljós csend. Még az eső is elállt. Semmi sem mozdult. Menekülhetnékem támadt, és továbbhaladtam a Theo által megadott irányba. Hirtelen bukkant fel előttem a férfi, aki megragadta a karomat.

- Futás! - kiáltott rám.

A néma csend után ez a kiáltás szinte ledermesztett. Pulzusom az egekbe szökött. Amikor végre nekiindultam, elkövettem azt a hibát, hogy hátrafordultam. A nyomunkban loholt ugyanis a lehető legnagyobb méretű griff.

2016. szeptember 29, 12:01:08

1. fejezet

Lily megböködte a karomat a ceruzája tompábbik végével.
- Corine, már megint máshol jársz - jegyezte meg. - Ha tényleg állatorvos akarsz lenni, jobb lenne, ha legalább bioszon figyelnél.
- Figyelek is. Csak nem a tanárra - motyogtam.
Lily sóhajtott.
- Tudom, hogy a szüleid mostanában nem jönnek ki jól egymással, de ez ne hasson ki a tanulmányaidra.
- Te ezt nem értheted - mondtam elkeseredetten. - Tegnap apa megütötte anyát. Erősen. Itt, a szeme alatt - mutattam meg saját magamon, hogy hol.
Lily a szája elé kapta a kezét.
- Te jó ég - nyögte. - Fel kéne jelentened azt a fickót bántalmazásért vagy családon belüli erőszak elkövetéséért.
- Elmehetnél rendőrnek - adtam neki tippet. - Van egy olyan érzésem, hogy a jók kerülnének börtönbe, míg a rosszak szabadon grasszálhatnának.
- Apád nem jó ember - erősködött Lily. - Hányszor kell még ezt bizonyítani?
Az oldalamra bökött célzásul. Eszembe jutott, amikor olyan két hónappal ezelőtt a lépcső tetején álltam, várva a fürdőre. Apa feldúltan viharzott ki onnan, karján a törölközőjével, egy szál köntösben, dühödten nyomkodva valamit a telefonján. Nem vette észre, hogy ott állok előtte, elindult a lépcső felé. Nem volt elég időm félreállni az útjából, egyenesen nekem jött. Huszonöt lépcsőfokot gurultam lefelé, amíg meg nem álltam az alján. Anya irtó dühös lett utána apára.
- Véletlen baleset volt - tiltakoztam.
Lily azonban nem hagyta magát. Most a vállamat böködte meg. Ez is apához köthető volt. Anyának elmondtam, hogy átmegyek a barátnőimhez, de apának elfelejtettem megemlíteni. Éppen kiléptem volna az ajtón, amikor apa megragadta a vállamat.
- Hova mész, te lány? - kérdezte alkoholbűzös lehelettel.
- Hát a barátnőimhez - feleltem neki. - Tudod, Sue-hoz, Tinához, Sharonhoz...
- Ki engedte meg neked? - kiabálta az arcomba.
- Anya - mondtam fájdalmas arccal. Az ujjai már belevájtak a vállamba.
Aztán apa elengedett, és anya szobájába rohant. Tompa puffanásokat és még sikolyokat is hallottam. Villámgyorsan tipliztem otthonról.
- Részeg volt - magyarázkodtam.
Lily sokatmondóan nézett rám. Nagyot sóhajtottam.
- Apa tényleg nem mindig kedves, de szeret minket.
- Szóval a hajtépkedésed nála a szeretet jele? - mutatott egy kopasz foltra a fülem fölött.
- Hagyjuk - legyintettem.
- Ha hagyod, hogy ez folytatódjon, még a végén meg is ölhet titeket - Lily már szinte kiabált.
A tanárnő szúrós tekintettel fordult felénk.
- Hölgyeim, valami probléma van a tananyag megértésével?
- Dehogyis, tanárnő, csak éppen azt demonstráltam Corine barátnőmnek, hogy a vírusok hogyan fertőzik meg az embereket - csicseregte Lily jókislány módjára.
A tanárnő vállat vont, és folytatta a beszédet. Nem szóltam többet Lilyhez a tanóra többi részében. A hirtelen csengőszó a szívbajt hozta rám, de örültem is neki. Végre vége a napnak. Az eső még mindig megállíthatatlanul zuhogott, a szüleim is otthon vannak, de bárhol jobb, mint az iskola őskori, dohos épületében, ami még a takarítók szorgos munkájának ellenére se mondható teljesen tisztának. Elbúcsúztam Lilytől, és kimentem az iskolából. A szél nagyobb volt, mint hittem, menthetetlenül kicsavarta az esernyőmet. Mire a buszmegállóba értem, már mindenem csurom víz volt. Bosszankodtam is, hogy eláztak a könyveim. Beálltam a fedél alá, bár már igazán mindegy volt. Vártam a buszra, de az csak nem akart jönni. Mellettem az emberek türelmetlenkedtek, mentek volna haza a kényelmes kis házukba. Jelenleg nekem is ez volt minden vágyam, végre otthon lenni. Tízperces késéssel, de végül megjött a busz. Habár nem voltunk rajta sokan, mégis fullasztónak éreztem a légkört. Szerencsére nem kellett sokat utaznom a Kertvárosig. Ez egy igen nyugodt, kellemes hangulatú, természetközeli hely szokott lenni. Még ilyen időben is megőrzi szépségét. Egyébként takaros, hívogató házai egészen lenyűgözőek, főleg tavasszal, amikor a kerti növények a legszebben virágoznak. Szerencsés lehetek, hogy ilyen helyen élek. A busz megállt, én pedig leszálltam. Újra az esőben sétáltam a házunk felé. A villanyok égtek, szóval volt otthon valaki. Ahogy közelebb értem, veszekedés hangjait hallottam. Azonnal felismertem anya és apa hangját. Féltem, hogy eldurvul a vita, ezért futni kezdtem. Szinte bedöntöttem az ajtót, annyira siettem. A szüleim a konyhában álltak az asztal egyik és másik végében, onnan kiabáltak egymással. Még nem vettek észre, túlságosan el voltak foglalva egymással.
- A te hibád! - vágta éppen anya fejéhez apa. - Te nevelted ellenem!
- Tévedsz - vetette ellen anya. - Amióta ilyen vagy, ő is utál téged!
- Ne beszélj az ő nevében! Nem tudhatod, hogy érez!
- Te nem látod, hogy néz rád, mert elvakít a féltékenység!
- Mire lennék én féltékeny? - kérdezte apa kissé meglepetten.
- Arra, hogy közös a gyerekfelügyeletünk - gesztikulált anya hevesen. - Ha nem nevelném a lányunkat, most nem tartana itt! Te meg csak törni-zúzni tudod szegényt!
Kezdett egyre abszurdabb lenni a veszekedés.
Anya folytatta.
- De én itt voltam neki, és rendes embert neveltem belőle! Nekem köszönheti, hogy olyan lett, amilyen! Te meg elhordod innen magad, különben kihívom a rendőrséget!
- Nem dobhatsz csak úgy ki a lakásomból! - ordította apa, és mielőtt reagálhattunk volna, az indulat hevében felkapta az asztalon heverő kést, és anya hasába szúrta. Máris terjedni kezdett a vörös folt a fehér pólóján. Anya erőtlenül a földre omlott, és megpillantott engem az ajtóban állva. Könnyek peregtek le az arcán, és suttogott valamit, de nem értettem, a rettenetes látvány és a tény, hogy apa tette, ledermesztett. Apa végre észrevett, és dühe újra fellángolt.
- Te vagy az oka mindennek! - bökött felém a késsel. Aztán megkerülte az asztalt, szúrásra kész testtartással. Akkor esett le, hogy mit mondott anya az utolsó szavaival.
- Menekülj!
Sarkon fordultam, feltéptem az ajtót, és kiiramodtam az esőbe. Nagyot dörrent az ég, mire ugrottam vagy egy méter magasat ijedtemben. Az erdő irányába szaladtam, mert azt viszonylag biztonságosnak találtam. Az életemért futottam.

2016. szeptember 24, 19:01:00

Prológus

Az eső nagy cseppekben zuhog, elszomorító látvány az osztályterem ablakából nézve. Minden lámpa fel van kapcsolva, anélkül nem látnánk semmit, annyira sötétítenek a sötétszürke felhők. A tanárnő előadást tart a vírusok szaporodásáról, és az osztálytársaim nagy része így is képes rá figyelni. Én azonban nézek kifelé az ablakon, és azon gondolkodom, egyáltalán vége lesz-e valaha. Az esőnek és az órának is. Nem szeretem az esőt. Depis hangulatom lesz tőle. A neonfénytől fáj a fejem. Lepillantok a füzetemre, amire éppen jegyzetelnem kéne, de elment tőle a kedvem. Igazán érdekes ez a vírus-téma, ennek ellenére nem vagyok képes koncentrálni. A kopogó hang se segít. Bódulatba ejt, amikor inkább csak egy könyvre vágyok, hogy kitisztuljon a fejem. Ez is jobb, mint ilyen időben a tanárt hallgatni. Ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak a könyv lenne a valóság. Kellett nekem ezt kívánni!