1. fejezet
Lily megböködte a karomat a ceruzája tompábbik végével.
- Corine, már megint máshol jársz - jegyezte meg. - Ha tényleg állatorvos akarsz lenni, jobb lenne, ha legalább bioszon figyelnél.
- Figyelek is. Csak nem a tanárra - motyogtam.
Lily sóhajtott.
- Tudom, hogy a szüleid mostanában nem jönnek ki jól egymással, de ez ne hasson ki a tanulmányaidra.
- Te ezt nem értheted - mondtam elkeseredetten. - Tegnap apa megütötte anyát. Erősen. Itt, a szeme alatt - mutattam meg saját magamon, hogy hol.
Lily a szája elé kapta a kezét.
- Te jó ég - nyögte. - Fel kéne jelentened azt a fickót bántalmazásért vagy családon belüli erőszak elkövetéséért.
- Elmehetnél rendőrnek - adtam neki tippet. - Van egy olyan érzésem, hogy a jók kerülnének börtönbe, míg a rosszak szabadon grasszálhatnának.
- Apád nem jó ember - erősködött Lily. - Hányszor kell még ezt bizonyítani?
Az oldalamra bökött célzásul. Eszembe jutott, amikor olyan két hónappal ezelőtt a lépcső tetején álltam, várva a fürdőre. Apa feldúltan viharzott ki onnan, karján a törölközőjével, egy szál köntösben, dühödten nyomkodva valamit a telefonján. Nem vette észre, hogy ott állok előtte, elindult a lépcső felé. Nem volt elég időm félreállni az útjából, egyenesen nekem jött. Huszonöt lépcsőfokot gurultam lefelé, amíg meg nem álltam az alján. Anya irtó dühös lett utána apára.
- Véletlen baleset volt - tiltakoztam.
Lily azonban nem hagyta magát. Most a vállamat böködte meg. Ez is apához köthető volt. Anyának elmondtam, hogy átmegyek a barátnőimhez, de apának elfelejtettem megemlíteni. Éppen kiléptem volna az ajtón, amikor apa megragadta a vállamat.
- Hova mész, te lány? - kérdezte alkoholbűzös lehelettel.
- Hát a barátnőimhez - feleltem neki. - Tudod, Sue-hoz, Tinához, Sharonhoz...
- Ki engedte meg neked? - kiabálta az arcomba.
- Anya - mondtam fájdalmas arccal. Az ujjai már belevájtak a vállamba.
Aztán apa elengedett, és anya szobájába rohant. Tompa puffanásokat és még sikolyokat is hallottam. Villámgyorsan tipliztem otthonról.
- Részeg volt - magyarázkodtam.
Lily sokatmondóan nézett rám. Nagyot sóhajtottam.
- Apa tényleg nem mindig kedves, de szeret minket.
- Szóval a hajtépkedésed nála a szeretet jele? - mutatott egy kopasz foltra a fülem fölött.
- Hagyjuk - legyintettem.
- Ha hagyod, hogy ez folytatódjon, még a végén meg is ölhet titeket - Lily már szinte kiabált.
A tanárnő szúrós tekintettel fordult felénk.
- Hölgyeim, valami probléma van a tananyag megértésével?
- Dehogyis, tanárnő, csak éppen azt demonstráltam Corine barátnőmnek, hogy a vírusok hogyan fertőzik meg az embereket - csicseregte Lily jókislány módjára.
A tanárnő vállat vont, és folytatta a beszédet. Nem szóltam többet Lilyhez a tanóra többi részében. A hirtelen csengőszó a szívbajt hozta rám, de örültem is neki. Végre vége a napnak. Az eső még mindig megállíthatatlanul zuhogott, a szüleim is otthon vannak, de bárhol jobb, mint az iskola őskori, dohos épületében, ami még a takarítók szorgos munkájának ellenére se mondható teljesen tisztának. Elbúcsúztam Lilytől, és kimentem az iskolából. A szél nagyobb volt, mint hittem, menthetetlenül kicsavarta az esernyőmet. Mire a buszmegállóba értem, már mindenem csurom víz volt. Bosszankodtam is, hogy eláztak a könyveim. Beálltam a fedél alá, bár már igazán mindegy volt. Vártam a buszra, de az csak nem akart jönni. Mellettem az emberek türelmetlenkedtek, mentek volna haza a kényelmes kis házukba. Jelenleg nekem is ez volt minden vágyam, végre otthon lenni. Tízperces késéssel, de végül megjött a busz. Habár nem voltunk rajta sokan, mégis fullasztónak éreztem a légkört. Szerencsére nem kellett sokat utaznom a Kertvárosig. Ez egy igen nyugodt, kellemes hangulatú, természetközeli hely szokott lenni. Még ilyen időben is megőrzi szépségét. Egyébként takaros, hívogató házai egészen lenyűgözőek, főleg tavasszal, amikor a kerti növények a legszebben virágoznak. Szerencsés lehetek, hogy ilyen helyen élek. A busz megállt, én pedig leszálltam. Újra az esőben sétáltam a házunk felé. A villanyok égtek, szóval volt otthon valaki. Ahogy közelebb értem, veszekedés hangjait hallottam. Azonnal felismertem anya és apa hangját. Féltem, hogy eldurvul a vita, ezért futni kezdtem. Szinte bedöntöttem az ajtót, annyira siettem. A szüleim a konyhában álltak az asztal egyik és másik végében, onnan kiabáltak egymással. Még nem vettek észre, túlságosan el voltak foglalva egymással.
- A te hibád! - vágta éppen anya fejéhez apa. - Te nevelted ellenem!
- Tévedsz - vetette ellen anya. - Amióta ilyen vagy, ő is utál téged!
- Ne beszélj az ő nevében! Nem tudhatod, hogy érez!
- Te nem látod, hogy néz rád, mert elvakít a féltékenység!
- Mire lennék én féltékeny? - kérdezte apa kissé meglepetten.
- Arra, hogy közös a gyerekfelügyeletünk - gesztikulált anya hevesen. - Ha nem nevelném a lányunkat, most nem tartana itt! Te meg csak törni-zúzni tudod szegényt!
Kezdett egyre abszurdabb lenni a veszekedés.
Anya folytatta.
- De én itt voltam neki, és rendes embert neveltem belőle! Nekem köszönheti, hogy olyan lett, amilyen! Te meg elhordod innen magad, különben kihívom a rendőrséget!
- Nem dobhatsz csak úgy ki a lakásomból! - ordította apa, és mielőtt reagálhattunk volna, az indulat hevében felkapta az asztalon heverő kést, és anya hasába szúrta. Máris terjedni kezdett a vörös folt a fehér pólóján. Anya erőtlenül a földre omlott, és megpillantott engem az ajtóban állva. Könnyek peregtek le az arcán, és suttogott valamit, de nem értettem, a rettenetes látvány és a tény, hogy apa tette, ledermesztett. Apa végre észrevett, és dühe újra fellángolt.
- Te vagy az oka mindennek! - bökött felém a késsel. Aztán megkerülte az asztalt, szúrásra kész testtartással. Akkor esett le, hogy mit mondott anya az utolsó szavaival.
- Menekülj!
Sarkon fordultam, feltéptem az ajtót, és kiiramodtam az esőbe. Nagyot dörrent az ég, mire ugrottam vagy egy méter magasat ijedtemben. Az erdő irányába szaladtam, mert azt viszonylag biztonságosnak találtam. Az életemért futottam.
