Writing

Lassan már 2 éve regisztráltam a játékba, hogy pontos legyek, 1 éve és 202 napja, és soha nem gondoltam volna, hogy mennyire a szívemhez fog nőni ez a kis egyszerű oldal. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal, hetes, vagy akár hónapos eltűnésekkel, újra kezdésekkel és blog törlésekkel de jelen voltam/vagyok az oldalon. Viszont, nem magáról a játékról vagy a blogról szeretnék most beszélni. Szeretném megköszönni, hogy létezik ez a hely. Nem csak a közösség, a kutyák és a blog lehetősége (ami mellesleg nagyon beindította a fantáziámat) miatt. Ugyanis ez a játék valami egészen mást adott nekem.

A legjobb barátomat.

Az egész úgy kezdődött, hogy még anno, az Ashley Wright idején hirdettem meg egy rajzpályázatot, amire 2-3 rajz is beérkezett. Köztük volt ő. Ekkor még az első profiljával, de ő volt az, Peyton. Ő akkoriban olvasta a blogomat, (ami megjegyzem: szörnyű volt :"D) és követte a munkásságaimat, így nem lepett meg, hogy tőle is kaptam levelet. Elküldte a rajzát, majd elkezdtünk beszélgetni. Nem emlékszem belőle túl sokra, de annyi biztos, hogy hosszasan írtunk, és még az első elsütött poénomra is emlékszem (jó gáz :') )

Miután elég sokat beszélgettünk, napokon, az is előfordulhat hogy heteken keresztül, hirtelen szóba került az, hogy másik oldalon is beszélhetnénk. Miután megállapodtunk egy programban, ami mindkettőnknek volt, áttértünk oda. Hihetetlen mennyiségű üzenetet írtunk, és akkor már kezdtünk jobban megnyílni. Emlékszem, amikor először rám írt, azt gondoltam, "Itt egy kedves, szerény lány". Most azt gondolom, hogy "Ez egy egoista kis barom, akit imádok minden hülyeségével együtt :3". Szóval érezhető a különbség. Abban a programban ŐRÜLT mennyiégűt írtunk, és tényleg, már akkor éreztem, hogy mi jó barátok leszünk. Szó szerint hangosan röhögtem és könnyeztem az idiótaságainkon, (mai napig rossz szokásom az éjszaka közepén vihogni a drágámon) és rájöttünk, hogy mi baromira megértjük egymást. Szerintem kb. fél évet (vagy többet) beszélgettünk itt, de nagyon rossz vagyok tippelésbe, úgyhogy nem tudom :'D

Aztán átmentünk a skypera. Ott is sokat beszéltünk, bár nem olyan hosszú ideig, mint az előző programban, de ott legalább normálisan tudtunk videóhívást indítani. És ott már tényleg legjobb barátnomnak éreztem, főleg, hogy ekkor kezdődött el az (egyébként mai napig tartó) depressziós időszakom. Ő nem tudja, hogy néha könnyezve írtam le a vigyorgó smileykat, és hogy ő nevettett meg abban az időszakban. Tudom, hogy ez baromi nyálas, de ez az igazság. Tényleg segített egy kicsit feljebb jutni a mélypontomról, bár pont a napoban visszaestem (amiről szintén nem tud), de nem is ez a lényeg.

Aztán kb. 1 hónapja (vagy több) meggyőztem, hogy legyen má' oly kedves és töltse le a vibert. Úgyhogy jött a viber. Megismertettem az osztálytársaimmal, egy csoportnak hála, és itt kezdtünk el tényleg orbitális mennyiségűt írni. És itt, végre kimondtuk azt, hogy mi IBFF-ek vagyunk (Internet best friends forever)

És hogy miért is készül ez a poszt?

Nos, mert másfél év után, végre először...

Találkozunk.

370 kilóméter választ el minket. Én Szarvason élek, ő pedig Vas megyében, tehát az ország két különböző pontján. De végre, sikerült megszervezni.

Életem legjobb döntése volt megnyitni azt a kis semminek tűnő rajzpályázatot. Mert egy ilyen egyszerű dologból is csodák születhetnek. És életem legjobb döntése volt rákattintani a regisztráció gombra az ebneveldén. Mert itt ismertem őt meg. Köszönöm ebnevelde.

Augusztus 5. Szerencsenapom lesz ezután.

Már csak 8 nap... :)

Kedvenc képem, ami rólunk szól. 

(Gyerekek, akár hiszitek, akár nem, elkezdtem bőgni :"D Jézus, asszem túl érzelgős vagyok. Valaki hozzon zsepit.)