Dark sweet lie

Felkelek, elkészülök, fogatmosok, annak ellenére, hogy nem reggelizek, és elindulok iskolába. Alul vagyok öltözve, annak ellenére, hogy december közepe van, és esik a hó, rajtam egy vékony fekete pulcsi van csak. Nem zavar a hideg, sem a hó. A sok karácsonyi dísz annál inkább. A sok pár akik együtt sétálgatnak. majdnem egy hónap telt el azóta... azóta hogy ő.. mindegy. Nem mondom hogy rendbe jöttem. Nem hiszem hogy ez olyan dolog, ami idővel jobb lesz.  Vannak sebek amik sosem gyógyulnka be, és minden kicsi dolog újra és újra mélyen felszakítja őket. Mikor beérek, halkan köszönök, és leülök a padomba, és zenét hallgatok. Minden napom ilyen. Nem beszélgetek senkivel, pedig talán azt kéne. Tovább kéne lépnem. De nem tudok és nem akarok. Bármit megtennék, hogy visszahozzam. Hogy mellettem legyen. Hogy felidegesítsen. A hiányába lassan belerokkanok. 

- Nem akarok zavarni de... - hallok meg egy ismerős hangot... Dave. Végülis neki köszönhetem Blacket... is. - Tessa, kezdessz nagyon aggasztani. Lefogytál még jobban, pedig mindig nagyon vékony voltál... nem beszélsz, nem is tudom hogy láttalak e mosolyogni... - hangja őszintén aggódó. Magamra akarok erőltetni egy mosolyt, de nem tudok. elfelejtettem hogyna kell mosolyogni. 

- Megvagyok, ne aggódj.  - mondtam gyenge hangon, egyik fülesemet kivéve. Kipllantok az ablakon, a hóesésbe. Tessa... milyen régen használták ezt a becenevemet. 

- azon gondolkoztam, hogy esetleg, nem adnál e még egy esélyt.. mármint, teljesen összezuhantál, és rossz nézni, milyen boldogtalan vagy.. rám támaszkodhatsz... mint azelőtt. - hangja kedves. Nem szólok semmit, felállok mielőtt visszautasítanám, és lépek egyet hátra, mert úgyis a szekrényemhez kell mennem, de nekiütközök valaki mellkasának. az illata arcba csap, és egy pillanatra megdermedek. Elkezdek remegni. Álmodok megint igaz..? 

- Köszi Dave az ajánlatot, de eléggé elfoglalt lesz Vanessa mostanában. Sok megbeszélni valónk van. - ahogy meghallom a hangot a szám elé kapom a kezem, és valami fura lihegés és sírás közötti hangot adok ki. Ha álom is... ezt most át akarom élni.

- Ha megfordulok... és te vagy az... lehet hogy megáll a szívem. - jelentem ki elcsukló hangon. hogy sétálhat vissza az életembe... így? nem mintha nem ezért adtam volna az életemet is, de akkor is, ez most feldolgozhatatlan. 

- Akkor semmi esetre se tedd kicsilány.. - a hang lány és nyugodt, érzem, hogy kissé lehajolt hogy a fülemhez érjen ajka. Dave bólint egyet, elhúzva a száját, és vissza ül a helyére. Lassan elkezd hátrálni, és engem is magával húz, kia  folyosóra, majd az udvarra. Érzem au ujjait a csuklómon. Megint. Nem is hiszem el. Halott... egy hónap... egy teljes hónap.. megáll egy helyen ahol már senkit sem látok, és szembe fordul velem. érzem hogy sírni fogok, ahogy meglátom az ismerős arcot, és a mélyvörös szemeket. 

- Megértem ha, összeszedted az életed, és nem akarsz látni többet... csak azt akartam hogy tudd.. hogy én.. - mielőtt befejezné belevágok.

- Mi tartott ennyi ideig? - ölelem át teljes erőmből, amitől láthatóan meghökken. - Soha többé ne menj el, kérlek. - folytatom a hangom a könnyektől elcsuklik. a fekete ing, az ismerős illat, a kezek a hátamon. Itt van... előttem. Ő az... él..

- Az emberi testem súlyosan megsérült, leálltak az életfunkciói. nehéz volt rendbe szednem, mert csak kevés erőt tudtam használni hozzá, hogy ne találjon meg senki.. - magyarázza, egy kezét a fejemre téve. Pár percig csak csöndben ölelkezünk. Megpróbálom elhinni hogy újra itt van, hogy ő az, és reménykedek hogy nem álmodok. Mikor végül elengedem, felpillantok rá, és szipogok még egy kicsit.

- Elmentem a lakásdoba és... és azt kértem. Ne légy halott. - mondtam halkan, mire mintha egy rossz emléket idézett volna fel, kicsit keserű lett a mosolya. 

- Hallottam... a szobában voltam, amíg ki nem nyitottad az ajtót. - mondta halkan. 

- nos... hmm sajnálom..? - törte meg a csendet. 

- Nem sokat tehettél gondolom... - mondtam elcsukló hangon. - Nem tudom elhinni hogy itt vagy... nem tudod elhinni mennyire hiányoztál... minden... - suttogom erőtlenül, mire felé pillantok megint, már lehajolt hozzám, és ajka az enyémet érintette.

- Például ez? - kérdezi kihívó mosollyal, mire megkönnyebbületen elmosolyodok, és fel is nevetek egy picit.

- mindent mondtam, nem? Hagy ne részletezzem... - mondtam félrepillantva. Egy pillanatra megint ugyan olyanok vagyunk mint előtte.

Ahogy reggel felébredek megállapítom magamban, hogy tökéletesen boldog vagyok. Minden porcikám kellemesen beleborzong, a reggel friss hidegébe, és a kellemes illatba ami körül vesz. Most hogy belegondolok... ez az illat nem szokott itt lenni. Gyanakodva oldalra pillantok, és a mellettem lévő párnán black tökéletes vonásai fogadnak. Csukva van a szeme, de ahogy felé nézek, látom, hogy félmosolyra húzza a száját, amit gondolom nem tudott megállni. 

- Van magyarázatod rá, hogy hogy kerültél ide..? - kérdezem halkan, és álmos hangon, mire kinyitja a szemét és szembekerülök a mélyvörös tekintettel.

- Eltévesztettem a szobát este.. - mondja egy ártatlan mosolyt villantva. 

- Az sem igaz amit kérdezel... - morogtam rá, kicsit meghúzva a fekete tincseket, és felültem. Bár egy 4000 éves óvodással élek együtt, a napjaim kellemesek... bár néha nehéz rávenni őt bármi logikusra is. Mikor megfordultam még egy pillantást vessek a szemtelen démonra, az már nem volt ott. A szoba bútorai is elmosódni kezdtek, és az ágy is. Pánikba estem.

Kipattant a szemem, és felültem. Vegyszer illatot éreztem, minden fehér volt, rajtam különböző kötések. Egy orvosi ágyon feküdtem, egy lélegeztetővel. Lélegzetvételem szaporább lett, nem volt tiszta hogy kerültem ide, de voltak emlékképeim amiktől azonnas sírni tudtam volna. Egy orvos jött be. Magas volt fekete haja volt, de teljesen emberinek tűnt. Nem black volt hiába is reménykedtem az ellenkezőjében. a 20 -as éveiben járhatott, és az arcán látszott hogy azt latolgatja hogy közölje a dolgot amiért jött. 

- Szia Vanessa. - mondta kedves hangon. - Hogy érzed magad? Aggódtunk az állapodotodért, de úgy tűnik rendbe jössz. - mondta bíztató mosollyal. láttam hogy kerülgeti a forró kását. Emlékszem, hogy Black harcolt valakivel egy füves területen. érzem a fűcsomót a hátamnál, ami annyira nyomott, mikor összeestem. 

- Volt velem egy fiú... 26, fekete haj, magas, fehéres bőr. - nézek az orvosra kimérten, mire az nyel egyet, és elpillant mellettem. 

- Nos... későn találták meg önöket, de... a fiú már halott volt mikor odaértünk. - kikeredik a szemem, és megdermedek. Remegni kezd minden tagom, és megpróbálom feldolgozni amit mondott. Nem... nem halhatott meg. Ő a legerősebb démon... azt mondta rajtam kívül senki sem képes rá... nem lehetséges. Nem halhatott meg.

- Nem találtunk rokoni egyezést, így... gondolom közeli barát volt. - folytatja az orvos. - mire megpróbáltuk bevinni a korházba, eltűnt a holtest... - nem eltűnt... hamuvá lett. egészítettem ki az orvost fejben. Nem sírtam. Nem tudtam. Remegtem, és összeszorult a torkom, úgy éreztem kitéptek a mellkasomból egy nagyobb darabot. 

- o..olyasmi. - motyogom halkan, majd kiszállok az ágyból, és letépem magamról a lélegeztetőt, meg a többi drótot. - Meg kellett volna menteniük... Ezért orvosok nem?! rám volt idejük ezt  a sok szart tenni, de hozzá nem értek ki időben?! - a hangom folytott, de a végére ideges ordítás lesz belőle. Nincs okom a doktort hibáztatni, de igazságtalanságnak éreztem hogy én életben vagyok. 

- Kérem ne álljon még fel. - figyelmenkívül hagyva az orvost, a ruháimhoz sétáltam amiket kitettek, és felvéve őket a kezembe elindultam egy fürdőt keresni. Gyorsan átöltöztem, a mosdóban, de ahogy a csend visszzahngzott körülöttem, sírásban törtem ki, és térdre estem. Ha élne eljött volna értem nem? Vagy elkapta valaki? Lehetséges hogy azért halt meg mert nem használhatta a teljes erejét miattam? Az események lassan kitisztultak. Angela elárult minket, legalább is engem. Megpróbált megölni, átadott egy démon szekta szerűségnek. Bárcsak Black nem jött volna el értem. Miattam halt meg... de angela még él. Meg kell keresnem. Az egyetlen gondolat ami most el tudta vonni a figyelmem a bosszú. Nem tudom megölni azt a dolgot, de meg kell próbálnom. Kibotorkáltam a korházból. Nem éreztem semmit, a fájdalmon kívül. üresen kongtam. Nem tudtam felfogni. A házba mentem amit az otthonomnak hívtam. Reménykedtem hogy Black él. És msot ott van. Biztosan élnie kell. Ahogy a liftben álltam remegve reménykedtem hogy igazam van. A legfelső emeltnél kiszálltam.

- Black? - hangom gyenge volt. Semmiféle választ nem kaptam. Lassan körbejárva a házat, minden kis helyre bementem, csak a szobájába nem tudtam. Az ajtaja előtt álldogáltam. 

- Annyira sokkal tartozok neked... megmentettél... minden értelemben. Mégis olyan szörnyű dolgokat mondtam... annyira szörnyűeket. Pedig szeretlek - nyeltem egy kicsit, hogy ne sírjam el magam, miközben valószínűleg magamhoz beszélek. - Tégy meg nekem egy... egy utolsó dolgot.. többet nem foglak leszídni... csak kérlek... ne légy... halott. - elcsuklik a hangom ahogy benyitok, de nincs bent. Megint patakokban hullanak le a könnyek a földre. Elvesztettem minden motivációmat, hogy éljek. Hogy legyek. Még megölni sem tudom Angelát. És az sem változtatna semmin. Nem hozhatom vissza. Lassan a dolgozó szobába sétálok, ahogy ott ékeskedik a rajzfüzetem azóta is. AHogy végigsétálok a házon, az emléke késeket döfköd a szívembe egymás után. Az álmos arca, a kávéja előtt. Ahogy nem volt hajlandó semmit komolyan venni. Ahogy a kanapén unatkozik, vagy össze vissza lelóg róla. Ahogy leült egy székbe és máris trónná válik bármi is volt az. Ahogy nem tudott leszokni róla, hogy zavarba hozzon, és ahogy mindig átlátott minden kis hazugságomon. Mert túl gyáva voltam hogy elmondjak neki mindent, ami most az arcába akrok ordítani, hogy mindenki hallja. Összepakoltam a cuccaimat, tudtam hogy nem lennék képes itt maradni, így pár nap alatt sikeresen visszaköltözem a házamba. A régibe. Hiába is próbáltam tisztázni magamban mindent, a szobám ablakáról is ő jutott eszembe. Ahogy játszi könnyedséggel kiugrott, és ahogy még az is tökéletes volt ahogy lehajolt hogy megnézze a rajzomat. a gonosz félmosoly, a gúnyolódás, a szarkasztikus humor.  A suliban szünet volt, egy hétig, így ezt az időt leginkább arra használtam, hogy apró darabokra törjek, a felelevenedő emlékek súlya alatt. Mikor aludtam szinte éreztem az illatát, és a laza, mégis ellegáns mozgást, amivel fel vagy le ugrott az ablakpárkányról. Néha  vörös szempárt is láttam. A hiánya rémálomként kísértett, minden percben.

- Figyelsz te egyáltalán? - ripakodik rá Angelika Blackre, aki a lassan már 3 órásra nyúlt beszélgetéstől eléggé elfáradt, és nem mutatott további érdeklődésre utaló jeleket. 

- kettőt találhatsz... - feleli egykedvűen, mialatt én kávét készítek, és próbálom, szegény pulton levezetni, a haragom, ami Angelika folytonos flörtölési kísérleteiből táplálkozik. Nem hittem, hogy valaki fog ennyire még idegesíteni. Nem vagyok féltékeny, de nem tudom miért szorul össze a gyomrom, mindig mikor meglöki Black vállát, mintha régi barátok lennének, vagy mikor átlépi a baráti határt, és megsimítja az arcát, amit pedig már csak a szereteője engedhetne meg magának, aki történetesen én vagyok, NEM PEDIG Ő: De ezen kívül nem vagyok féltékeny. Miért is lennék? Mert úgy tűnik Black titkára, a világ legidegesítőbben nőiesen tökéletes cafka, aki az exe, és ráadásul utál engem. De azt kell mondjam ez kölcsönös. Ahogy tekergeti meg dobálja a haját... hülye liba. Mire észreveszem magam , már annyira szorítom a kancsó fülét, hogy az ujjaimból kiment a vér. Nagy levegőt veszek, majd kitöltöm a kávét, és ráteszem a két csészét, egy tálcára,  majd megpróbálva nem zavarni a nappali asztalára teszem Black kávéját, aki hálásan nyugtatja rajtam a tekintetét, minden mozdulatomat figyelve.  Hirtelen felindulásból, úgy döntök, Angelika nem érdemli meg a koffeint, és elé nem teszem le a bögrét, hanem visszaviszem a tálcát, és belekorytolok az italba. 

- Az nem az enyém? - kérdezte felvonva a szemöldökét.

- Ebben a házban nincs egy porszem ami a tied lenne.  - mosolyodok el kedvesen. - Ah, neked nem csináltam kávét? Elnézést... teljesen kiment a fejemből, hogy itt vagy. - adom elő az ártatlan kislányt, mire mérgesen elhúzza a száját. 

- Még mindig egy gyerek vagy... - forgatja meg a szemét. Black háttal ül nekem, de tudom, hogy jót vigyorog a beszélgetésen. 

- De lehet, hogy felnövök... viszont a prostik sajnos nem tudják az ilyesmit kinőni, és te még csak kiöregedni sem fogsz... - biggyesztettem le az ajkam, sajnálkozva. A nő, unott arcot vágva, mér végig, majd feláll, és elém sétál. Hirtelen letámaszkodik velem szemben a pulton, ezzel közrefogva és a fülemhez hajol. 

- Most őszintén, sajnállak. - suttogja. Ismerős a hanglejtés. - Így szokta Black? Ilyen nagyon romantikusan? Cska veled, csak neked? - suttogja gonoszul, amibe beleborzongok. - Szeretnéd, hogy szóról szóra, mondjak dolgokat, amiket a füledbe suttogott? Tudod miért tudom? Mert nekem is ezt mondta. A különbség kettőnk közül, hogy bennem a testem vonzotta, benned pedig a leleked... olyan butus vagy, hogy még mindig nem jöttél rá... pedig még meg is mondta nem? Először rávesz hogy mindennél jobban szeresd... aztán elveszi a lelked. Hogy ne sérüljön, a különleges kis tiszta inyencség, aminek ő lát téged... - sziszegi, mintha maga lucifer lehellne a füleimre. Megdöbbenve, lefagyva, és valahogy kételyekkel teli tekintettel, bámulok magam elé.  - A világon nincs semmi, és senki. Aki Blacket, jó emberré tudná tenni. Semmi. - fejezei be ezzel, amjd elhajol és egy kedves mosollyal megütögeti a vállamat. Black felénk fordulva próbálja fürkészni az arcomat, gondolom ezt nem hallotta. 

- Én megyek is... ajd máskor folytatjuk. - köszön el vidáman, majd beszáll a liftbe. 

- Vanessa, jól vagy? - kérdezi meglepetten, mikor percek múlva semi bírok megmozdulni, továbbra is háttal a pultnak támaszkodva, bámulok magam elé, és Angelika hangja visszhangzik a fejemben. Biztosan hazudik... de valóban, pontosan tudta, hogy szokott Black odahajolni valakihez. Minden kicsi részletben. Nem akartam hallani amiket neki mondott... nem akartam hallani azt sem amit mondott, és a keserű kételyt, hogy a démon aki velem él, nem tett le a tervéről... amit valóban elmondott, még mikor ideköltöztem... persze nem fogok hinni angelikának... Blacket nem kell jó emberré tenni... már így is az. És... nem vert át. Neki szüksége van rám... nem? 

- Vanessa, élsz még? - jelenik meg előttem, megpróbálva magára vonni a tekintetemet, mire elmosolyodok, amolyan "semmi baj" üzenettel. 

- Csak elbambultam... elnézést. - erőltetek ki egy nevetést.

- Mit mondott? - kérdezi érdeklődve mire legyintek. - Csak,  a szokásosat... hogy ne szarakodjak vele... - hazudtam végül. 

- Próbálok nem belenézni a fejedbe, és megbízni benned. - jelenti ki, komolyan a szemembe nézve, amitől még a bűntudat is mardosni kezd. - De ha így ránézésre kéne mondanom, te hazudsz. - jelenti ki egyszerűen. MEgrázom a fejem, és valami olyasmit motyogok, hogy bemegyek a szobámba, majd el is indulok. Amint elfordulok, ok nélkül könnyek szöknek a szemembe, és megállíthatatlanul patakzanak le az arcomon. Úgy érzem magam, mint akit mélyen a lelkében, egy idegen kéz érintett meg. Undorodtam a hangjától is Angelának, és féltem beismerni, vagy csak belegondolni, mennyi dolgot tudhat Blackről, amit nem akarom hogy tudjon. Szeretném, ha csak én ismerném őt... nem akartam, hogy ráébresszen ez  nem így van... és a legszörnyűbb, hogy még meg is történehtne amit mondott... sőt annak lenne több értelme.. Miért szeretne belém, egy démon nemes? Minden... hazugság lett volna? Nem nem hihetek neki! Nehogy már jobban bízzak Angelikában mint Blackben... Lerogyok az ágyamra, és pár óráig ott fekszem... semmi hang nem szűrődik be, csak ott fekszem egyedül, mikor kinyílik az ajtó. Valami rosszat álmodhattam amire nem emlékeztem, mert mikor Black benyitott, felsikítottam. Természetellenesen éreztem magam. Ahogy a meglepett Black nézett rám az ajtóból, én pedig kuporogva próbáltam minnél messzebb kerülni az agyon, riadt szemekkel nézve őt, amiket az utóbbi időben könnyek áztattak. 

- Vane... - kezdi, de félbeszakítom. 

- " Eredetileg az volt a tervem, hogy elérem, hogy belém szeress, aztán elveszem a lelked, így nem sérül meg". - idézem remegő hanggal, amit akkor mondott, amikor először voltam itt. Mintha a fejem  nem is logikusan mérlegelne, autómatikusan, védekező üzemmódba kapcsolt, ahogy Black belépett. Értetlenül néz rám, majd aggódásból hirtelen elkomorodik. 

- Lebuktam... igen. Az egészet azért csináltam, hogy megehessem a lelked, sőt amikor az estélyen megtehettem volna, azért nem tettem, hogy még jobban megbízz bennem, és még tovább nézhessem, ahogy önként táncolsz a haláloddal. - ül le mellém az ágyra komoly arccal. Ahogy kimondja ezeket a szavakat, nem tudok levegőt sem venni. Hirtelen magához ránt, és átölel, hiába próbálom eltolni.

- Szerinted valaha is válaszolnám ezt? - kérdezi halkan, mire a tüdőmbe újra levegő szökik.  - Tudom, hogy mi történt... sajnálom, hogy ilyen későn vettem észre. - magyarázza, mialatt, lassan ellazulok karjaiban.

- Miről beszélsz? - kérdezem erőtlenül. 

- Angelika én és a bátyám gyerekkorunkban jóban voltunk. - kezdi. - megtanítottuk angel-nek, hogyan használjuk mi az erőnket. Egész ügyesen el is sajátított, pár dolgot, köztük, ami a legjobban ment neki, a kétely. - suttogja, mialatt próbálom felfogni amit mond. - Úgy működik, hogy megkeresed az illető legnagyobb eltitkolt félelmét, és úgy rendezed a gondolatait, és az emlékeit, hogy a hazugság amitől fél, valószínűnek tűnjön. Ezért hajolt oda hozzád. időre volt szüksége, hogy ne vegyem észre, hogy használja az erejét. - ahogy hangja lassan megnyugtat, úgy érzem a köd lassan eloszlik a fejemből. 

- Te tudsz ilyet? - kérdezem végül, mire elmosolydik, és módszeres eleganciával, közelhajol, és pár pillanatig a szememet fürkészi mintha keresne valamit, majd mikor megtalálja kicsit meglepődik. 

- az az igazság, hogy Angelika sokkal jobban ismer engem mint te... és sosem fogsz rólam eleget tudni... nem tudsz majd az exem nyomába érni. - suttogja, szinte kedvesen, mire emgint elfog a pánik, de gyorsan abba marad.

- Én még jobban is csinálom mint ő... de eszem ágában sincs elhitetni veled ilyesmiket... - csókol meg lassan. - Jelenleg te vagy az egyetlen ember, démon vagy akármi, aki ismer. És az egyetlen aki meg tud ölni. Szóval, ha csak nem akarsz megölni, nem fogsz elveszíteni. - jelenti ki.

- Megölni? - kérdezem értetlenül. 

- Ha úgy döntenél, hogy annyira utálsz, hogy meg akarsz ölni, rádbíznám. Nem harcolnék ellened amúgy sem. - borzolja össze a hajamat, mitnha olyan könnyed dolgot mondott volna. 

- Egy csomószor döntök úgy, de aztán, megkegyelmezek... - mosolyodok el halványan.

- wooah, milyen veszélyes valaki...

Az ágyamban fetrengtem az éjszaka közepén, és olyan dolgokon járt a fejem, minthogy, vajon normális e, hogy a szerelmem egy démon, ezen kívül a példaképem, és kedvenc színészem is egyben, szintén az. A legtöbb ember ha szerencséja van eggyel sem fut össze egész életében, én pedig folyton folyvást beléjük botlok...és ezért csak Blacket tudom hibáztatni, mielőtt, találkoztunk, nem voltak ilyen gondjaim... most derülne ki, hogy Dave is démon volt... haha vicces lenne. Normális vajon, hogy pár létünkre, nem alszunk még csak egy szobában sem? Mondjuk nyílván, elég nehéz lenne megoldni, hisz ő ritkán alszik, én pedig akkor nem tudok, ha mellettem van, szóval... ah mindegy is. Hirtelen, elkezdek remegni. Miután, egy ideig csöndben figyelem, a testem reszketését, rájövök, hogy nem csak én de minden más is zörög, össze vissza, mint ha maga az épület akarna összedőlni. földrengés? Nagy dörömböléseket hallok, amik ritmusosan, rezgetik meg a házat újra és újra. Kimegyek a nappaliba, ahol már nem ég a villany, de a kopogó hang onnan jön. Ahogy a szemem hozzászokik a sötéthez,  megpillantom Blacket, ahogy a kanapén, ülödégél, lazán a karván támasztva kezeit, "gyengéden" rúgdosva az asztalt előtte. A szemei világítanak, ami jelenelg az egyetlen dolog, amit jól látok, annak ellenére, hogy majdnem háttal van nekem. Ez komolyan képes bárhova úgy leülni, mintha egy herceg lenne az arany trónon. Gyorsan rájön, hogy ott vagyok, így, megszüntetve a rúgdosást, a válla felett hátranéz. 

- Ah... elnézést. - szabatkozik, végül, miután pár másodpercig, csak nyugtatja rajtam lángoló vörös szemeit. 

- Valami baj van? - kérdeztem halkan. Aggódtam érte, és ahogy észrevettem, csak akkor világít a szeme, ha használja az erejét, vagy ha mérges. És ezek közül nekem egyik sem jó. 

- Semmi. - válaszolja egyszerűen, mire karba teszem a kezem.

- Ezért üldögélsz itt a sötétben hajnali 4-kor, igaz? - kérdeztem szarkasztikus hangon, mire a Tv-re bökött.

- Eddig nem volt sötét, Tv-ztem. Most fejeztem be az összes filmet amit meg kellett néznem. - felvontam a szemöldökömet, mire int, hogy mindjárt elmagyarázza. - Megnéztem  Davis Stransford összes filmjét. - jelenti ki egyszerűen, mire leesik az állam.

- Az legalább... 10, ha nem számítjuk a mellékszerepeket... mi..miért? - hitetlenkedek, össze vissza kicsit közelebb menve hozzá. 

- Ismernem kell az ellenséget. És ennek a legjobb módja, ha felmérem, milyen karaktereket hoz, és hogyan. Micsoda pojáca.. démon létére, színésznek... - teszi hozzá mogorván.

- Milyen ellenséget? Black nem vagy egy kicsit paranoiás? Értem én, hogy keményen kezdted a karriered, de biztosítalak, hogy Davis nem akar bántani. Remek színész fajától függetlenül, és remek ember is... már amennyire az... érted? - Hirtelen felkapcsolódik a villany, mire ijedten nézek körbe. 

- Ugyan, már láttál már hihetetlenebb dolgot tőlem, ne ájulj el. - vágja oda kicsit durván, mire bólintok. Nagyon gondterheltnek és idegesnek tűnik. Pedig majdnem mindig rideg, és komoly.  - Nem attól tartok, hogy bántani akar... amúgy sem képes rá. - vonja meg a vállát. 

- Jaa hogy az a bajod, hogy elhívott magával... hidd el, minden csoda 3 napig tart. Nyílván mindenki meglepődött, hogy kivételesen, nem egy prostit tartassz magad mellett, ráadásul, hogy nem ettél meg, ezért most egy hétig, mindenkit érdeklek, főleg, hogy milyen mágiát alkalmaztam rajtad. El fog múlni. Nem akar tőlem semmi mást. - magyarázom, mire halkan felnevet, ahogy engem néz. 

- Többek között, a naiv ártatlanságodat is szeretem benned. - elvörösödök, mert mérgesnek kéne lennem, hisz megint gúnyolódik, másrészről, mindig meglep a hirtelen "vallomásaival".  

- Te reagálod túl. Nem minden démon ellenség és nem minden férfi, aki kedves velem , veszélyes.  - nevetek fel, mire kinyúl felém, és a kanapéra ránt. A hirtelen egyensúly vesztéstől meglepődök, de már megszoktam, hogy nem kér meg vagy iylesmi, ami nem állítaná meg a szívem. mellettem ül, ahogy félig felém támaszkodik, és a szemembe néz, én pedig lélegzet visszafolytva figyelem, mit tervez. 

- ne találkozz vele többet. - kéri halkan a fülemhez hajolva.

- Ez hülyeség, imádom őt, szeretnék vele találkozni ha van rá alkalmam! -  morgom zavartan. 

- Azt akarom, hogy egyedül rám gondolj. Nem bírnám elviselni, ha mást szeretnél. Még a gondolatot sem szeretem. - legszívesebben megígérnék neki bármit, amilyen komor, és szomorkás a nyugott mély hangja.  De nem lehet, mert így nem élhetem az életem, és ő sem teheti. 

- Black... tudod hogy... khm... szeretlek. - nyögöm ki végül - és amikor azt mondom szeretem azt a színészt, máshogy értem. - folytatom vörösen. - Senki másnak nem engedném, hogy rángasson mint egy rongybabát, vagy, olyan hülyeségeket mondjon és csináljon mint te. - nézek végül a szemébe, mire elmosolydik, halványan. 

- Nem akarom utálni a dolgokat amiket kedvelsz, de féltékeny vagyok... csinálj vele valamit. - jelenti ki, mire elmúlik az érzelgős pillanatom. 

- Mond, kedves 4 éves, miért NEKEM kéne nekem csinálnom valamit azzal, hogy TE féltékeny vagy. - kérdezem hitetlenkedve, mire gonoszul elmosolyodik.

- Mert egyedül így állíthatsz meg benne, hogy fizikailag intézkedjek, hogy ne találkozzhass senki mással... - utálom... esküszöm utálom!

- Szörnyű vagy... utállak... hüyle kisgyerek.. az vagy! - motyogom össze vissza mérgesen.

- Megbízható forrsból tudom, hogy szeretsz. - mutat rám, arogáns mosollyal. 

- Vissza szívom! ÓVodás... - morgom, megpróbálva belebokszolni a mellkasába, de könnyedén elkapja a kezemet. 

- Nem én vagyok az aki még két teljesne ellentétes, és alapvető érzést sem tud megkülönböztetni... - nevet fel, tovább húzva az agyamat, de hirtelen megnyugszom, ahogy átsuhan a fejemben egy gondolat. Szeretném, ha örökre így maradhatnánk... talán sokkal rózsaszínebb, normálisabb lennék én, és a helyzet, meg a szerelmünk is, ha nem veszekednénk folyamatosan... de azt hiszem már képtelen lennék lenni, enélkül az idióta, arrogáns démon nélkül élni. Azt hiszem, én vagyok az, aki még a gondolatát sem bírná elviselni, hogy másba szeret bele, a másik. De ezt soha, de soha, nem fogja Black megtudni.. legalább is tőlem nem. Hirtelen látom, hogy oldalra dönti a fejét, és elvigyorodik. 

- Az aranyos, nem egy fogalom arra, amilyen ez volt... hiper.... nagyon aranyos? Van ilyen? Tudod, nem az, a kismacska aranyos, hanem, az az elolvadnak az emberek aranyos. - magyarázza, összeborzolva a hajam. 

- HA MÉG EGYSZER BELENÉZEL A FEJEMBE AKKOR....! - ugrok rá mérgesen, mire eldől hátra a kanapén felem együtt, így a mellkasán landolok. 

- Akkor mi lesz kicsilány? - kérdezi kihívóan. 

- nagyon mérges leszek. - mondom kis gondolkodás után.

- Most nem vagy az? - kérdi felvont szemöldöökkel. 

- De még sokkal jobban... És ha egyszer mérges leszek, akkor nem bírom abbahagyni a beszédet... - hirtelen felül, és a hosszú mondandómat, egy csókkal szakítja meg. Kikerekedett szemekkel ézek előre, majd lassan lecsukom a szemeim, ahogy ajkai megnyugtatnak. Mikor elhajol kissé, elmosolydik, és a fülemhez hajol, mialatt, én levegőt sem tudok venni.

- Jé.. abba hagytad.

Éppen vacsorát készítek mikor Black felnéz az iratokból amiket éppen olvasgat. Mikor rámnéz a fejem teljesen vörös lesz és leszegem a fejem a vágodeszka irányába bámulva. Ahányszor csak ránézek, eszembe jut a parkoló, na meg nem csak a parkoló hanem... minden amit ott történt. Ahh.. szeretnék eltűnni valahova ahol nem találkozik a tekintetünk... nem mintha... ellenemre lett volna.. vagy nem lett volna, jó... de egyszerűen nem hiszem el, hogy rávett erre! Ráadásul... legyőzött ezzel végérvényesen is. A gátlásaim,és elveim, na meg szabályiam a lába alőtt omlottak össze, velem egyűtt. Ráadásul, most valamivel el van foglalva, és teljesen belemélyedt valamibe, én pedig csak itt pörgök ezen... ez a többi párnál természetes, nem? Akkor... miért érzem, úgy hogy vesztettem... Persze mindenki azt mondja, inkább tűnünk veszekedő testvéreknek, mint szerelmesen etyegő szerelemeseknek. Igaz ami igaz, minden helyzetben egymást szivatjuk, de azt hiszem, ez már így is marad... na meg nem tehetek róla, hisz olyan arrogáns.. és sosem hallgat rám! Na de most koncentrálok inkább... amúgy is. Ma este lesz a városban a világ legjobb színésze! Awwwww. Egy brit szinészről van szó. Ő a mindenem, a legnagyobb rajongója vagyok. Alig idősebb nálam valamennyivel, mégis olyan alakításokat hozott, hogy minden kritikust elámított, köztük a nézőközönségét is. Persze sajnos, a legtöbb fan-ja azért van mert jól néz ki. Pedig a színészetben ilyen felszínes okok miatt nem tudék tisztelni egy embert... El sem hiszem, hogy autógramm osztás lesz.. itt! És én jegyet nyertem rá. Ami különleges benne, hogy neki mély bordó szemei vannak, ami az embereknél ritka. Ha nem lenne emebr bármikor beállhatna a démonok közé, a magas és tökéletes önmagával, és a gyönyörű és különleges vörös szemeivel... aaaaah. Miután elkészültem a kajával betettem a hűtőbe, és magamra öltöttem életemben először, önszántamból, egy olyan "iskolás lány" szoknyát, egy harisnyát, megy egy felsőt, és rá egy pulcsit, meg egy edzőcipőt. Vidáman ragadtam meg a táskám beletéve a belépőt, és az ajtóhoz léptem.

- MAjd jövök! - kiálltottam vissza. Mondhatni nem jelentettem be túl előre hogy elmegyek, de ezt Black nem vétózhatja meg. Egész úton a metrón, próbáltam nem ugrándozni örömömben. Tiszteltem és imádtam minden alakítását! Awwww és élőben látni fogom! Mikor leszállok a metróról, a térre megyek, ahol már hatalmas sor tekereg előttem. odaadom két öltönyösnek a jegyemet, és beállok a végtelen sorba. Hirtelen hallok egy hangosbemondót. 

- Kis szünetet tartunk, fél óra múlva folytatódik az aláírás" - csalódottan, nézek körbe, mikor hirtelen oldalra nézve, kér gorilla méretű ember mellett megpillantom őt. kikerekedett szemekkel nézem. Most is ugyanolyan tökéletes mint a filmvásznon. Hogy csinálja? Ez ő? Ez tényleg ő? Próbáltam nem bámulni, de hirtelen felém nézett, mintha csak valami nagyon erős parfümöt érzett volna meg, pedig rajtam nem volt. Egyenesen a szemembe nézett, majd kedvesen elmosolyodott. 

- Ah szia! - nyújtott kezet, mire mindenki felénk fordult, és irigykede bámult rám. Ho...hozzám szólt? Davis Stransford... hozzám szólt?! 

- Szi..szia... illetve, jónapot..? - nyújtottam a kezem. óvatosan kihúzott a sorból. - Azt hiszem láttalak már valahol. - jegyzi meg, majd a kocsi felé int. - Elkísérnél a pihenőmön? - á..álmodok? Én most... tényleg... mellette állok? Várj... miért hívna meg egy ismeretlent magával? Ez tuti álom.. De nem akarok felébredni. 

- ahh.. uhum, mármint persze! - válaszoltam zavartan, de csillogó szemekkel, mire lelkesen elmosolyodott, de kimért volt, ahogy egy sztárhoz illik. - GYere. - vártam emg míg beszállok. Ahogy felhúzta az ablakokat, elkezdte kihúzni a nyakkednőjét, és hirtelen a sztár arcból, normális fáradtságot pillantottam meg rajta. 

- ott voltál, a démono bálján, ugye? Mindazon által te nem vagy az. Csak érdekelt, ki lehetsz, mindenki rólad beszél mostanában... - mondja a limuzniban elhelyeszkedve, és felhúza a sofőr és köztünk lévő kis ablakot is. Megdermedek. Ez... ez meg miről beszél?  - Ne vágj ilyen arcot, nem foglak megenni. Komolyan. Lord Black haragja mindenkit utolér, szóval nem kockáztatnék. Amúgy sem eszem meg a tiszta lelkeket. - mosolyog rám kedvesen. csillogó szemekkel állapítom meg hogy vannak nemes lelkű démonok is. 

- Én... elnézést, de nem tudok megszólalni sem... - mondtam nevetve. - Tisztelem önt, és zseniálisnak tartom az alakításait... amit meg a bált illeti... - kezdtem zavartan. Ő érdeklődve billentette oldalra a fejét, és engem figyelt tovább. - Black.. Mármint Lord izéé... elvitt, mert meg akartam nézni milyen egy ilyen bál... bár fogalmam sem volt, hogy ön is... - nem tűnt veszélyesnek, és mindennek ellenére, is imádtam ezt az embert. Kedvesen felnevetett.

- Aranyos lány vagy. Úgy tartják, hogy nem haltál bele, mikor Black átváltozott... szívos kis ember vagy te. - mutat rám, bíztatóan. JAh.. tényleg a bál... Hirtelen átül a limuzin szemben lévő ülési közül az én oldalamra. - Van benned valami, ami felkelti a démonok figyelmét, tudod? - kérdezi, felemelve az államat, gyengéden. elvörösödök. Még mindig nem hiszem el, hogy ez ő... őőő...

- Haha, az ízletes lelkem? - nevettem zavartan, próbáltam oldalni saját hangulatomat. 

- Nem erre gondoltam... mint nő... - még vörösebb lettem. - Talán mert, a démon nők mind romlottak, az emberek pedig csak el vannak varázsolva a külsőnktől.... de te valahogy olyan imádnivalóan ártatlan vagy. - Oké.., szóval.... most a világsztár... Davis... életem egyetlen imádott színésze... flörtöl... velem?

- Hehe... ezt bóknak veszem azt hiszem. - nevettem fel még zavartabb hangon. 

- Be kell valljam, mikor megláttalak a bálon, ugyan, nem találkoztunk, de kinéztelek. El akartalak hívni valahová... de aztán jött az a kellemetlen incidens... azóta sok dolgot hallottam felőled, és csak egyre élénkebben érdeklődtem... kíváncsivá tettél. Megszelídítetted a mészárost, aki most boldognak tűnik.... - folytatja mire erőltetett mosolyt öltök fel.

- Ti démonok eléggé belemásztok egymás megánéletébe nem? - nevettem fel illedelmesen. 

- Blackébe mindenki, legalább is.. - válaszolja egyszerűen. Hátrébb csúszok, de követ, és lassan ajkaimhoz hajol. A csóktól annyi ment meg, hogy hirtelen satufékez egyet a sofőr, így leesek az ülésről. 

- MI történt? - kérdezi bosszús hangon Davis kiyitva a kis ablakot közöttük. 

- U..uram.. egy férfi állt meg előttük az út közepén. Nem hajlandó mozdulni, és attól félek elütöm.. - mutat ki az ablakon. Mikor meglátoma  férfit megdermedek. BLACK?!

Hirtelen a limuzin ajtaját feltépi valaki, aki  nem meglepetés hogy ki, majd kirángat belőle engem.

- Haza megyünk.. egy ilyen fontos sztárnak, biztos sűrű a napirendje.. - jelenti ki, és magával kezd rángatni. 

- Black, szeretem ezt a színészt kérlek engedj el! Imádom őt, és egy kocsiban ültem vele! MI a franc bajod van?! - kérdeze megpróbálva megállítani. 

- Ne ismételgesd ezt! - mondta idegesen, és tovább rángatott. 

- A hölgyet csak egy órácskára rabolnám el, hagyj neki levegőt venni... különben megfullad tőled. - szól utánun illedelmesen  Mr.Davis. - Könnyű úgy megnyerni vaalki szerelmét, ha nem hagysz neki más választást... nemigaz Black? - amint kimondja ezt mintha Black nem mérges lenne, hanem meglepődne, és mintha elkomordna. 

- Gyere. - utasít halkan. Mikor hazaérünk a kanapéra fekszem. Mégis mi volt ez? Blackben mintha valami teljesen elromlott volna, mióta eljöttünk. A kegyetlen csendet hirtelen megtöri.

- Miért mondtad, hogy szereted?! - mordul fel.

- Mert ez igaz! Kiskorom óta szeretem ezt a színészt, persze nem abban az értelemben, de akkor is! - válaszolom mérgesen.  - Igazán nem értem mit akarsz tőlem! Semmi rosszat nem tettem? Mit akarsz tenni vagy mi.. van most?! - dadogok össze vissza.

- Mit akarok tenni? Bezárni téged egy helyre, ahova csak én tudok bemenni, és mindenkit kiírtani akit még rajtam kívül szeretsz. Féltékennyé tenni, hogy egész nap rám gondolj, és tudni, hogy mindig én vagyok az egyetlen gondolatod. - válaszolja komolyan.

- Nem hiszem, hogy ez egy egészséges reakció egy párkapcsolatban... - mondtam megmaszírozva a halántékom... milyen egoista, birtoklásmániás... démon.  - Ne aggódj emiatt, szeretlek meg minden szóval.. - hadarom el, mire még mindig bosszúsan de megenyhül az arca. 

- Nem tehetek róla. Féltékeny vagyok... - jelenti ki mint egy kisfiú. - HAngosan és sokszor ismételgeted mennyire rajongsz érte, de mikor rólam van szó, alig hallom, a vallomásod... - morogja. 

- Pont ezért kéne tudnod, hogy a kettő nem uyganaz... - felelem vörösen. - Akibe szerelmes vagy annak nehezebb elmondani...mindent... - magyarázom, mire, mellém ülve, lehajol és megcsókol. 

- Ne menj el többé a lakásból. - kéri kiskutya szemekkel.

- Te hülye vagy... -

- Emlékszel rám? - kérdezi még mindig a földön ülve Black. Vörös arccal bólintok.

- Téged nehéz elfelejteni... - válaszoltam halkan. 

- Mintha direkt rájátszanál, hogy ilyen imádnivaló legyél... - borzolja össze a hajam. 

- Elhányom magam... - hallom meg a szarkasztikus hangot, mellőlünk. Clay még él? - Te aztán tényleg valami fura rózsaszín dologba estél bele Black... akit én ismerek az nem mondott volna ilyet egy nőnek... biztos jó lehet az ágyban ha ennyire véded, és meg sem etted. - érzem hogy füstöl a fejem.

- MIÉRT HISZI MINDENKI AZT HOGY LEFEKDÜTÜNK?! - ordítok rá kikelve magamból, de hirtelen rájövök mit tettem... hehe... ezt...nem így kellett volna. 

- Nos mostmár a szomszéd városban is tudják, hogy nem...  puszilja meg a fejem, szórakozottan vigyorogva, Black. - Elrontod a hírnevem kislány... legalább mondhatnád azt... - suttogja gonoszul a fülembe. 

- MÉG csak az kéne, hülye! - mordulok rá. Marakodtunk egy ideig, mikor hirtelen Clay elordította magát. 

- Figyeltek egyáltalán?! TI HOGY LEHETTEK SZERELMESEK! NEM LÁTTALAK TITEKET MÉG KEDVESEN NÉZNI EGYMÁSRA! - mutogat össze vissza türelmét vesztve. Meglepetten egymásra nézünk Blackel. 

- Szoktunk, csak különböző időőpontokban... - jegyzi meg Black nevetve. 

- Igazából én mindig kedves vagyok, csak ez a hülye... - kezdem el, mire Clay megmaszírozza az orrnyergét. 

- Oké feladom... tönkre tesziktek ti egyást, nem kellek ehhez én. - Áll  fel , de BLack kedvesen felnevet. 

- Jobban is ismerhetnél már. - mondja továbbra is kedves szórakozott hangon. - Azt hiszed ezek után, el fogsz innen menni élve? - nevet tovább ártatlanul, mint aki nem gyilkosságról beszél. - Átléptél egy határt. - áll fel BLack nehézkesen, és az öcsséhez sétál, aki úgy tűnik nem ellenkezik, elfogadva az elkerülhetetlent, csak áll, meg sem fordul. 

- Mondd Black... ez a techinka amivel ölni szoktál... fáj? - kérdezi elgyengült hangon. NOs ez az a rész, ahol a főszereplőnek megesik a szíve a testvérén, kiderül hogy csak a kiskori macijaikon vesztek össze, és nagy családi összeborulás... 

- Csak a te kedvedért Clay... Fog. - hallom meg Black kegyetlen hangját. Elfordulok ösztönösen, de hamarosan meghallom hogy Clay mondd valamit. 

- Angelikát jobban bírtam. - nyögi halkan Clay, mire Black keserűen elmosolydik. 

- Ez fura, őt megölted, Vanessát viszont csak használtad... - válaszolja kicsit megfeszülve. Mintha szomorúnak tűnne. KI az az Angelika? 

- Az volt a tervem, hogy miután megutáltatja magát veled, az emlékvesztés miatt... visszadom az emlékeit, hogy rájöjjön mit tett.. - nevett fel nehézkesen Clay. Ennek mi baja van velem komolyan. - Látni akartam, hogy hogy néz ki mikor valakit igazán megutálsz.. mit régen. - nevet tovább. Hogy két testvér ilyen... rideg legyen..

- Akkor most figyelj... - suttogja Black, olyan könnyen megragadva testvérét mintha az egy gyerek lenne, és a földre dobja. - NAgyon figyelj, mert most megmutatom milyen mikor gyűlölök valamit. - térdre esek, ahogy hirtelen fellángol Black szeme, és a bátyja füstté válik. ennyivel nagyobb az ereje? Mindegy is... én csak szeretnék úgy tenni, mintha minden a régiben lenne... csak nem tudok. Olyan fájdalmat okozhattam neki... nem tudom hogy tegyem jóvá. emberrablónak hívtam, és... a legrosszabb hogy komolyan gondoltam. Én... utálom magamat... emlékeznem kellett volna rá... az egyetlenre akinek számítok és aki számít nekem. De nem tudtam.. LAssan felemelt a földről és az ölében vitt el az autóig. és óvatosan letett a ülésre, majd beült a volán mögé, és kifordult a birtokról. 

- Jól vagy? - kérdezi végül megtörve a csöndet. 

- Nekem mi bajom lenne?- kérdeztem halkan felnevetve. 

- A démonok érzékelik a lelkeket... majdnem minden kicsi részletüket.. ezért tudom mikor és pontosan mit érzel... mert nekem is éreznem kell, egy kicsit... - magyarázza... EZ NEM FAIR... kellett nekem egy démon összeszednem... 

- Akkor tudhatod, hogy rendben vagyok. - felelem, bár nem tudom hogy tudnám átverni. 

- Ne kényszeríts rá, hogy ms módszerekkel szedjem ki belőled... - figyelmeztet mire felvonom a szemöldököm.

- "Más módszerekkel?" - kérdezem hitetlenkedve. 

- Kicsilány légy óvatos... jelenleg eléggé azon vagyok, hogy megcáfoljam az állításod miszerint nem feküdtünk le. - a fejem paradicsom vörös lesz. 

- Hülye... ne viccelődj velem, ilyennek. - jelentem ki sértődötten, mire óvatosan elmosolyodik. 

- Néha nagyon örülök, hogy nem látsz a fejembe... - vigyorodik el, mire mérgesen nézek rá. Az igazság az, hogy közel akartam lenni hozzá... amennyire csak lehet... tudom mire gondoltok.. én is. Láttam, hogy valamin gondolkozik, majd meglepődtem, mert a mélygarázsba állt meg a régi helyünk helyett. Nem sokan parkoltak itt, nem is értettem mit csinál. Ahogy leállítota az autót, egy gyors mozdulattal meghúzta a kart, ami az ülésem dőlésszögéért volt felelős, és hirtelen teljesen hátradöntötte. Vörösen és mérgesen néztem rá,  mikor fölöttem volt, mellkasát támasztva  próbáltam eltolni. Fülemhez hajol.

- Hozzád ért az öcsém? - kérdezte buja és halk hangon. Még vörösebb lettem. Igen... egyszer megcsókolt, de azt hittem együtt vagyunk.. ezt neki inkább nem mondom el..

- Izé... nem... igazán... - nyögöm megpróbálva letolva  magamról, de képtelen vagyok rá. 

- Hazudós... - suttogja halkan felnevetve. Keze lassan elvándorol az ülséről. Halkan felszsisszenek. 

- Nem fogom hagyni... - jelenetem ki erőtlenül, kezei között. 

- Nos, kicsilány mindig adok a véleményedre, de most nagyot tévedsz....

Ez a második nap amit elrablóm házában töltök. Bár egy szavát sem hiszem, amilyen számító mosolya van, folyamatosan szekál... elég fura egy pasi ez. Akkor a legszörnyűbb amikor felébred, de majdnem egész nap az agyamra megy. Érdekes... azt mondta 18 vagyok mégsem járok suliba... tudtam hogy valami hibádzik a történetében. Mindegy Clay, úgyis eljön értem. Csak ki kell várnom. Valahogy mégis mikor a távozásra gondolok belemar valami éles fájdalom a  mellkasomba. Nagy erejű démon lehet, hogyha ilyesmire is képes. 

- Szárazkenyér vízzel. - hallom meg az ismerős hangot a konyhából. Elég szarkasztikus hangulatban van, mióta közöltem vele, hogy nem akarom hogy hozzámérjen. Még neki áll feljebb? Ch... Kimegyek a konyhába. Palacsintát készített. Óvatosan leülök, és megszagolom, hogy vajon mi a csabda ebben... 

- Ne aggódj ciánt tettem bele... - forgatja meg a szemét. Bosszúsnak tűnt. Miközben végeztem a reggelimmel, végig figyelt, vöröslő szemeivel, mintha aggódna, és mérges lenne egyszerre. Ez az alak beteg. Mit gondolt hogy fogok reagálni ha elrabol? Mégis, az emlékeim amik az előző fogságomból vannak teljesen mások. sokat mosolygott. Én is... de vajon miért? A varázsa alá sikerült kerítenie az erejével? Ki tudja...

- Miért csinálod mind ezt? Ugye tudod, hogy nem fogom a karodba vetni magam mert miután elraboltál palacsintát készítessz... - mondtam kérdően ránézve. 

- Azért mert szeretlek... - a szavakat olyan könnyen mondja ki, miközben pakolászik, mintha az időjárásról beszélne. A szívem ki akar szakadni a helyéről egy pillanatra bár nem tudom miért.

- UGye tudod, hogy a nőknek nem így kell udvarolni? Esetleg ha megkérdeztél volna hogy ide akarok e jönni... vagy ilyesmi... - ajánlottam szarkasztikusan, mire felnevetett. 

- Bármikor engedném hogy elmenj, ha nem a bátyám karmaiba sétálnál. - Válaszolja. Igaznak tűnik, de valószínűleg jobban hazudik mint bárki más akit ismerek.

- Clay a pasim, nincs miért tartanom tőle. - vontam meg a vállamat. Megfeszülnek a vonásiai, ahogy megmaszírozza a halántékát.

- Attól félek, hogyha ezt mégegyszer kimondod, elmegyek és megölöm őt, emg még az összes Clay nevű élőlényt a bolygón.. - Ez a fickó komolyan nincs magánál. 

- Nem változtathatsz az igazságon ezzel... - jegyzem meg, kicsit ellenségesen, mire hirtelen mozdul, az ajtóhoz felkapja a kabátját, és kinyijta az ajtót.

- Nem tudom meddig fog tartani, de majd jövök! - int el. EZ MOST KOMOLYAN GONDOLTA? 

- VÁÁRJ! - szaladok utána. - Nyugi csak hecceltelek oké? Ne... ne ölj meg senkit. - kapom el a hosszú kabátjának a végét, ami palástként lóg le róla. Válla felett visszanéz rám, és halványan elmosolyodik, majd hirtelen eszébe jut valami.

- Milyen hülye vagyok. - na erre nem számítottam. Soha nem mondana ilyet... hirtelen berángat a lakásba és lelök a kanapéra. 

- Ebben egyetértünk.. - jegyzem meg, de megforgatja a szemét és leint. 

- Belépek a tudatodba... és  beszélek veled úgy... erre persze nem fogsz emlékezni...khhm tapasztalatból tudom, de legalább ki tudok találni valamit anélkül hogy a bátyám fa*zágait hallgatnám tőled... - mondja komolyan, és mire ellenkezni tudnék, elsötétül minden.

- Black! - török kis sírásban átölelve. Nem tudtam, hogy tudok itt is sírni. Remegnek a lábaim a félelemtől, hogy egy percre is felébredjek és megint idegenként tekintsek rá... Kezével megsimogatja a fejemet, 

- Semmi baj, megoldom. - suttogja kedvesen. - Nincs ötleted mivel hozhatnám elő... ezt a részt? Aki emlékszik rám? Úgy tűnik a lelkedet nem maherálta meg. - magyarázza, mire megtörlöm a szemem. 

- Hááát... izé.. - volt egy ötletem de még ebben a helyzetben is nagyon zavarbaejtőnek tűnt. - Esetleg... valamelyik számára fontos emléket próbálj megismételni... - köhögök zavartan, hátha magától rájön, de helyette ebben a komoly helyzetben is egy gonosz mosolyt kapok. 

- Mond kicslány milyen fontos emlékre gondolsz? - hajol egész közel hozzám. 

- NEM TUDNÁL LEGALÁBB MOST KOMOLY LENNI?! - mérgelődök vörösen. Mégis azt hiszem hiányzott hogy ő legyen a legnagyobb problémám... - NA jó... mondjuk az első csók eléggé beleégett az emlékeimbe... - hadarom el alig halhatóan, mire elégedetten elmosolydik. 

- Ahhoz kéne egy csata, egy iskolai gyengélkedő, és rá kéne vennem téged ami még akkor is nehéz mikor magadnál vagy... hogy kezd el levenni rólam az ingem... - jegyzi meg. 

- Ez igaz... nem fogok úgy viselkedni ahogy szoktam, mert módosítva van bennem mindenféle fura... - borzongtam emg a borzalmas érzéstől. - Nos... Clay-t nem tudod rávenni, hogy tegye helyére a dolgokat? - kérdeztem, mire megfakarta a tarkóját.

- Nos... ha elpuszítom akkor lejön az átok, de egyébiránt, semmiképpen sem tenné... fájdalmat akar okozni nekem... - vonja meg a vállát. - Eddig nem zavart, mert kb. annyit tehett ellenem, hogy néha közbeavatkozott mikor enni akartam.. de most átlépte a határt. - hangjában forr a gyűlölet, de valamiféle keserűség is. 

- Várj mielőtt mész lenne egy kérdésem... -  mondtam kicsit elmosolyodva. - Tényleg azt mondtad, hogy "Milyen hülye vagyok"? - kérdeztem gúnyosan elmosolydva, mire megforgatja a szemét sértődötten. 

- Te emberrablónak hívsz, szóval most nincs beszólási jogod! - sandít rám oldalról szigorúan, de könnyed mosollyal. Tudtam, hogy mennie kell... 

 

- Clay! - köszönök a betoppanó démonnak. Black hirtelen az ajtóra kapja a tekintetét. Elkomorul a tekintete. 

- Gyertek.. menjünk valami alkalmasabb helyre. - int mindannyiunknak Black hideg arccal, az ajtó felé indulva. 

- Félted a lakásod, vagy húzni próbálod az időd? - gúnyolódik Clay, követve őt, mire Black felsóhajt. 

- Sajnálnám a kanapét. - a rövid válasz semmit sem árul el a tervéről. Mikor beülünk mindannyian az autóba, és Black a birtok felé indul, meglepődök. 

- Persze a rózsáimat nem félted, de a kanapédat igen... - jegyzi meg felnevetve Clay, mikor megállunk. 

- A rózsákra vigyázok majd. - vonja meg a vállát. - Az egyetlen ami miatt aggódnod kell az most te vagy. - hangja kegyetlenségről és könyörtelenségről árulkodik. Kiszállnak, figyelmenkívül hagyva engem, minden szó nélkül a kertbe sétálnak, ahol hirtelen figyelmeztetés nélkül vihar kerekedik. Clay megremeg...nem mint aki fél, hanem mint akit össze akar roppanatani valami. 

- Képes lennél itt felvenni az alakod? A lány belehal, te is tudod. - bök az autó felé Clay, mire Black elvicsorodik. 

- Nem kell felvennem  ahhoz, hogy megöljelek. - egymásnak ugranak, de csak két gyors árnyat látok, az alajuk kivehetetlen. De ja vu - m támad.  Valami erős emlék ami eddig nem volt meg. Kiszálltam a kocsiból, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, de legnagyobb meglepetésemre hatalmas széllökések érkeztek a csata felől. Hirtelen mindketten visszaváltoznak Black a földön van, ahogy Clay is, de Clay a hátán fekszik és nem mutat túl sok életjelet.

- Brmit is csinálsz... nem fog.. megtöri. Akkor sem ha meghalok... A saját elméje zárja el az emléket így, nekem nem kell hozzá élnem... - vért köp. Most tudadosul bennem hogy CLay hazudott... Ő.. ő törölte ki az emlékeimet? Black felé pillantok. Az inge romokban hever véres mindenhol. Az ismerős fekete ing. Ő támaszkodik, de nem hiszem hogy fel tud állni. LAssan udabicegek, hisz alig maradt erőm a csata útán, ami rám is hatott úgy tűnik. Leguggoltam mellé, mire, ő lassan rámemeli vörösen izzó szemeit. Valahogy minden olyan ismerős volt ebben a helyzetben... Clayen kívül. Tudom mit kell tennem. Nem tudom miért, de az agyam egyik része arra nyaggat hogy megtegyem.. és ha nem tenném akkor ez nem egy aranyos romantikus történet lenne... Az ing még megmaradt gombjait pusztána  filmesebb hatásért begombolom, majd elszánva magamat hozzá hajkolok egy megcsókolom. 

- Vane... - nem marad ideje kimondani a nevem, meglepetésében sem. Könnyek szöknek a szemembe ahogy végre visszanyerem az emlékeimet. 

- Meglepetés... 

Nagyot nyújtózok a puha ágynamű birodalmában, amit az emberek köznéven ágynak hívnak. Mikor kinyitom a szemem egy férfi állt az ajtóban, oldalra billentett fejjel fürkészve engem egy gyengéd és gondoskodó mosollyal. Sötétbarna haj, és gyönyörű vonások. A fejembe belehasít a fájdalom. semmit sem tudok. Hol vagyok? És hol kéne lennem? És... semmire sem emlékszem... Pánikolva mászok ki az ágyból. Egy bársonyágynemű van rajtam és egy hatalmas kastélyszerűségben llehetek, a belső díszítéseket figyelve. 

- Én... - kezdem a férfira nézve aki biztosan valamennyivel idősebb nálam, egy olyan 26-ra saccolom. Bordó szemei, magas szép alakja pedig egészen emberfellitéve teszi. - Te... ki vagy? Én pedig... hol vagyok? - kérdeztem értetlenül és félénken. Nevek próbálták átrágni magukat a homályon ami elfedte előlem a leghalványabb emlékfoszlányokat is.

- Te... te vagy Black? - kérdezem halkan. Ez ugrott be... Felnevet, majd megrázza a fejét.

- A nevem Clay. Veled élek már vagy 3 éve... - mondja megsimítva az arcomat. - Nemrég elrabolt egy démon, ő törölte ki az emlékeidet... de azt hogy ki ez a "Black" arról elképzelésem sincs. - kezei idegenek számomre, elhúzódok, kellemetlen érzéssel a gyomromban. Démon? Miért nem sokkolódok... valami nincs rendben. 

- Miért élek veled? - kérdezem halványan. Úgy érzem mintha lényem egy atalmas darabját kitépték volna belőlem. Szükségem volt valakire, akit nem volt itt... 

- Uhm... mert járunk? - nevetett fel zavartan. Összeráncoltam a szemöldökömet... Ő a szerelmem lenne? Szörnyen eshet neki, hogy mégcsak nem is emlékszem... Bűntudat fog el, de a mardosó hiányérzet nemtávozik mellőlem. 

- Saj...sajnálom. - motyogom, elindulva egy irányba a hatlmas épületben. Esetlenül lépkedtem. 

- Pihenj le szerintem... - hallottam meg a hátam mögül a hangot, de nem érdekelt. Fürdőszoba után kutattam és hamarosan találtam is egyet. Belépve egy véres fekete inget pilantottam meg. Több helyen el volt szakadva. Az alvad fér és a szappan szagával keveredett egy roppant kellemes illat, ami felerősítette a mellkasomba lyukat égető fájdalmat. Valamit elfelejtettem... valamit ami nagyon fontos volt. 

- Ez kié? - kérdeztem remegő lábakkal. Mikor Clay megjelent mellettem eltakarta a szememet, egy gyengéd mozdulattal. 

- Elintéztem a démont.. ez az övé. - megdermedek.

- Megöltél egy démont? - kérdeztem hitetlenkedve. 

- Kicsim, én is démon vagyok... ráadásul nem öltem  meg... inkább csak elintéztem, hogy ne tarthasson többé magánál. - suttogja a fülembe, amitől kellemetlen borzongás fut rajtam végig. Ki ez a férfi? És ha szeretem miért nem akarom hogy megrintsem? Vajon.. vajon a démon jól van? Miért érdekel ez? Ch.. elrabolt vagy nem? 

 

Egy két napba telt, hogy kiismerjem magam a hatalmas kastélyban. Bár Clay-hez nem tudtam feltennii az összes kérdést ami a fejemben cikázott, kicsit megnyugodtam. Eszembe jutottak dolgok. Bár kifejezetten Clay nem, de az első csókunk igen... valami csata után... Bár valahogy az emlékeimben lévő Clay... sokkal másabb. Gondolom nehéz lehet ez most neki is. éppen a dolgozó szobályába indultam, mikor meghallottam hogy beszél valakivel. Tekintve hogy nem volt vendégünk gondolom telefonált.

- NEm érdekel! Csinálj valamit! - morogja mérgesen a kagyló tulsó felén lévőnek. - Mit tudom én...  agyj neki édességet, azt szereti .-  vonja meg a vállát. - LEszarom ha lord Black mitudomén ki örjöng! Csinálj vele valamit! - B..black? Valami fura... a név mintha egy ici pici mécsest gyújtana a fejemben lévő káoszban. 

- Te.. tessék? - Clay arca hirtelen sokkal idegesebb és mintha  ijedtebb lenne. - Szörnyeteg... - morogja az orra alatt. - Gőzöm sincs miért menne el ilyen messzire egy ember fruskáért... de a lényeg hogy nálam van, így nem fog semmi sem lépni.. - magyarázza kicsit nyugodtabban. Rólam beszél? Nem az nem lehet.. - Teszek rá ha megöl egy két.. - kezdi de láthatóan a szavába vágnak. Megdermedve hallgatózok ott.

- Hé, ha megkérlek hogy ne sikíts megteszed? - hallok meg egy suttogó hangot. Ismerem... jobban mint a sajátomat. KIé lehet? Ez az illat... a fájdalom megszűnik a mellkasomban. Ez a démon lenne? Megpróbálok Clay-ért kiálltani, de befogja a számat, és magával húz. Annak ellenére, hogy el akar rabolni, olyan gyengéde fog, hogyha kicsit megerőlteném magam lerázhatnám magamról a kezét...de valahogy nem akarom. Lehet ez is az erejéhez tartozik amiről Clay mesélt? Mikor kiértünk a hatalmas házból, levette a kezét a számról, és óvatosan elengedett, mintha attól aggódna bármeliyk pillanatban darabokra török. Ekkor kerültem vele először szembe. Hasonlít Clay-re... de sokkal inkább olyan mint az emlékeimben élő Clay.. érdekes. Gyönyörű volt, de keserű mosoly ült ajkain. 

- Kicsilány nagyon megijesztettél... de nem ismerted fel a hangom? Hogy hogy sikítani próbálsz? Azt hittem ezen már túl vagyunk .- legnagyobb meglepetésemre összeborzolja a hajam. Ujjainak érintése kellemes melegséggel tölt el, de elhúzódok. 

- Mit akar tőlem? Nem tudom ki maga, de ha igazán elmondhatná mia  francért rabolt el legutóbb is! - mondom mérgesen, mire egy meglepett, tekintettel találom szembe magam. 

- Te magázol? - kérdezte úgy mint akivel azt közöltem, hogy van egy egyszarvúm. Értetlenül nézem, mire mintha rájönne valamire, és érzem hogy hihetetlen haragra gerjed.  - Úristen... - motyogja magához húzva és áölelve. Megpróbálom eltolni, de nem enged. - Elképzelésed sincs róla ki vagyok... igaz? - kérdezi mintha félne a választól. Valahogy aggódni kezdek az ellenségemért, és a torkom összeszorul. 

- Te vagy Black? - kérdezem végül halkan,mire eltol magától, és lelkesen rámnéz.

- Igen, én. - mondja kicsit megkönnyebülve, de a fájdalmat még így s látom hideg szemeiben... mi baja lehet? Ő rabolt el negem nem fordítva. - De most mennünk kell mielőtt kiér.. - húz el hirtelen egy fekete autó felé. Belerak, és meg sem vrva hogy bekössem magam elhajt. 

- Azt mondta megölt... vagy valami ilyesmi. - mondtam végül, megtörve a csöndet. Erre egy gúnyos kacajt kapok válaszul.

- Tudod van a tipikus story amikor, van két testvér akik sosem jöttek ki, aztán kibékülnek és meglátják egymásban a jót... nos ez nem az. Ennek ellenére, szegényke csak valami kellemes álmában győzhetett le... - magyarázza. Mikor megérkezünk a helyre ahova hozott, valahogy fura érzésem támad... megnyomom a 9. emeletre vezető gombot a liften, mint aki itt lakik. 

- Tudod hol vagyunk? - kérdezi óvatosan. 

- Gondolom itt tartassz fogva.. - válaszolom szárazon, mire mint valami rajzfilm szereplő teljes erőből beleveri a fejét a falba. Meglepetten nézem, ahogy ezután megropogtatja a nyakát és felsóhajt. 

- Igen... minden emberrabló ilyesmiket csinál. - jelenti ki szarkasztikusan, mikor felérünk a lakásba. 

- Aztaaa! Miylen kilátás! - szaladok az üvegfalhoz, mire halkan felnevet. - Ne nevess ki... legalább hagy élvezzem, hogy ilyen pazar helyen leszek rab... Na és mégis mit tervezel velem ha megtudhatom? - kérdezem ártatlanul. 

- Hmm... Clay.. mond ez neked valamit? - kérdezi leülve a knapaéra. Hevesen bólogatni kezdek. 

- A szerelemem... három éve együtt élek vele a kastélyban amiből elhoztál. - hirtelen a tekintete hihetetlneül komor és mérges lesz. 

- Valóbban? - kérdezi mintha meg akarna ölni valamit csak a szavaival. Nem értem ezt a fickót... mégis mintha mindig is ismertem volna, ezért biztonságban érzem magam. 

- OKé... akkor itt az én verzióm. - néz rám. - Te egy DAve nevű sráccal jártál, egészen a 18. szülinapod előtt egy hónappal belém nem futottál. Én szemet vetettem a lelkedre, és elhoztalak ide... elég sokáig velem éltél, és eldöntöttem, hogy nem eszlek meg... Szerelmesek lettünk, boldogan éltünk, bla bla bal.. - hadarja el a végét, mintha zavarban lenni, ami fura egy ilyen magabiztos fickótól. - Clay az öcsém, aki úgy érzi hogy jó vicc lesz elvenni az emlékeidet... szerencsére alábecsült, így most itt vagy újra...  - sóhajtott befejezve. Teljesen össze voltam zavarodva. 

- Honnan tudjam melyik rejtélyes idegen mondott igazat? - gondolkodtam hangosan, és irónikusan. Hirtelen feláll, és elindul felém, de csak akkor veszem észre magam mikor a hátam az üvegnek csapódik, ajkait pedig megérzem az enyémeken. Majd hagy levegőhöz jutni és újra megcsókol... mAjd újra.. Ahogy próbálom eltolni magamtól vörös arccal, nosztallgikus érzés kerít hatalmába. Beugrik egy jelenet amikor valahogy ennél az ablaknál csináltunk valami hasonlót... mérges voltam, de boldog... na meg a kanapé... és az a falk... hirtelen teljesen elvörsödök. Kicsit fura érzés, hogy majdnem minden felület eszembe jut a csókjáról... 

- Ismerős kicsilány? - kérdezi talán az 1001. csók után, egy vigyor kíséretében. Kitérek a válasz elől, és oldalra pillantok.

- Eddig olyan kiskutya képet vágtál, mi ez az elégedett vigyor? - kérdezem durcásan, mire a fülemhez hajiol. Lehelletére  kellemes borzongés fut rajtam végig. 

- Megkönnyebbültem, hogy semmit sem változtál... és azon is hogy még egy ilyen erős varázslaton keresztól is emlékszel rám. - mondta. HAngja valóban boldognak tűnt. 

- Ki... ki mondta hogy emlékszem rád? - kérdeztem zavartan... majd hirtelen ösztönösen lecsüsztam az üvegen a földre, ahogy fura emlékek ugrottak be. egyre vörösebb lettem.  - Mondd... Black te szexuálisan zaklattál.... és erre akarod hogy emlékezzek? - kérdeztem mérgesen, mire szórakozottan felnevett. 

- Annyira.. örülök... - guggol le mellém, fejét a vállamra döntve. - Nem érdekel, ki akar és mit tenni veled... - suttogja magához ölelve. - Nem mondok le rólad egy kicsi időre sem... mert nekem nagyobb szükségem van rád.. - bár nem som mindenre emlékeztem még róla... tudtam hogy iylen dolgokat nem sűrűn hallok. 

- Milyen arrogáns alak mondana ilyeneket? - kérdeztem halkan. Nem tudom pontosan ki ez a férfi... és jelenleg a legtöbb dolgot nem tudom róla... na és lehetséges hogy besétáltam a csapdájába és nem is itt kéne lennem... de őt ismerem... ezt ismerem. És itt akarok maradni. Ha az igaz szerelmem Clay...akkor miért ilyen kellemes ez?

Mikor reggel felkelek, kellemesen kinyújtózok. Megpróbálom elfelejteni a tegnap este átélteket, és végre Együtt reggelizni nyugiban Blackel... akkor is ha ő csak kávézik. Kimásztam az ágyból, és kiszaladtam a nappaliba.

- Black! - köszöntem ragyogó arccal, körbenézve keresve őt, de hirtelen letaglózó csalódottság kerített hatalmába.

- Ne vágd ezt az arcot, én sem örülök. - jelenti ki lenézően Jenni. Olyan arcot vágok, mint aki menten felakasztja magát, de előtte kibelezi ezt a ribancot. 

- Mi a francot keresel itt? - kérdezem cseppet ellenségesebben mint talán kellett volna. 

- Black elment enni valamit, és megkért hogy vigyázzak rád. - nagyot nyeltem.

- Nincs szükségem bébiszitterre! - jelentem ki a pulthoz lépve, és készítettem magamnak reggelit. 

- Én is mondtam neki, hogy csak könnyebbé tenné a napjait, ha megenne valaki, de csak egy mérges pillantást kaptam... sosem fogadja meg a jó tanácsokat. - vonja meg a nő a vállát csalódottan, mint aki úgy érezte valóban jószándékú tippet adott neki. Elfogott a bosszúvágy, hogy megmutassam ennek a nőnek, hogy nem tud eltiporni. 

- Bármennyire is próbálkozol, az a helyzet, hogy Black szeret enegem, és téged pedig nem. Sajnállak. - sosem mondtam még ilyen öntelt és ellenséges dolgot, de úgy éreztem Jenni kiérdemelte. Idegesen megrántja az ajkát, mintha el akarna mosolyodni. 

- Minden csitri azt hiszi, hogy szeretik, csak mert jó az ágyban... - vonja meg a vállát, mire győzedelmesen felnevetek. 

- Nos, még nem tudhatja, hogy az vagyok e... de gondolom magadból kiindulva el sem tudod képzelni, hogy érdekelnéd anélkül, hogy az első nap alatta kötsz ki. - mondtam gúnyolódva. A démon állta a sarat, de láthatóan eléggé az érzéseibe gázoltam. Nem mintha ő nem tette volna, mégis nem volt hozzám ez méltó. 

- Ah... felejtsd el. Meddig tarthat egy ilyesmi? - kérdeztem fáradtan a nőtöl, mire az ajtó felé pillantott. 

- Pont eddig. - ahogy kimonta hirtelen lenyomódott a kilincs és belépett blake. Felsője enyhén véres volt, és gyanítom, hogy nem az övé volt. Megkönnyebbülten elmosolyodott, ahogy végigmért mindkettőnket.

- Jajj.. elfesztettem egy fogadást.. - jelenti ki lebiggyesztve ajkait, mellém lépve megpuszilt. Kérdőn nézek rá, mire felnevet. 

- Ah nem, csak találkoztam egy régi haverommal, és fogadtunk, higy mire visszaérek, kikaparjátok e egymás szemét. - nevetett fel. - És mivel jól tudom, hogy a békés kislány éned mögött, egy harcias, és eléggé féltékeny cica lakozik, én biztos voltam benne, hogy Jenni torkának esel. - nevetett tovább, nekidőlve a púltnak, mire Jenni kárörvendően felnevetett. 

- Ki kérem magamnak! Kettőnk közül, ő az agresszívabb! - fonom össze karjaimat sértődötten. 

- De Jenninek megondtam hogy nem érhet hozzád. - bök a nő felé. - Persze, én arra gondoltam ne erőszakoljon meg, de végülis a verekedésre is érvényes. - vigyorog. 

- Neked meg mi bajod van? - kérdezem lesújtóan. - Valóban nem értessz a nőkhöz... nekünk nincs olyan, hogy utállak szeretlek, jöjjünk össze. Jenni és én magunktól is két méteres távolságot tartunk, ettől nem kell félned. - magyaráztam lemondva róla, hogy ma értelmes beszélgetésekbe keveredek. 

- Haha... pedig te ebben az utállak-szeretlek dolgoban elég jó vagy... - vigyorog tovább. Általában élveztem a társaságát, de így hogy Jenni is itt volt, inkább idegesebb lettem tőle, hogy míg Jenni normálisan tudta kezelni a vicceit, hisz  maga is démon volt, és zavart voltam. 

- Jenni. - néztem rá kedvesen. - Megtennéd, hogy távolzol a lakásból? - kérdeztem anygali mosolyt villantva a nőre. Mérgesen nézett vissza rám. 

- El nem tudom képzelni, mit élvezel ezen a fruskán, de a te dolgod... akkor én mentem. - hirtelen köddé válik, ami hirtelen ért, de nem zavart. 

- HA még egyetlen egyszer ideküldöd ezt a nőt, hogy vigyázzon rám, kikötözöm valamihez, és egyesével kitépkedem a hajszálait. - fordulok Black felé fenyegetően. - És amint hazaérsz, persze a tiedet is. Nem érdekel, ha neled az asszisztensed, de nekem ne kelljen elviselnem... rosszabb a pokolnál, akár egy két percet is vele tölteni... hülye prosti.. .- szitkozódok, mire felemeli az államat, így kicsit összehúzom magam, szigorú tekintete alatt. 

- Csak ignoráld... nem értem miért utálod ennyire. Ha nem érdekelne amit mondd, akkor simán meglennétek, ilyen kisebb idő-szakaszokra. - magyarázza Black. - És legalább benne megbízom, hogy meg sem próbálna ellenem szegülni... sajnos nincs más akivel védhetnélek, amikor nem vagyok itt. - hangja kemény, mintha ki akarna kényszeríteni belőlem valamit. 

- De én utálom őt... folyamatosan csesztet, lenéz, és tudja hogy kell hatni a bizonytalanságomra veled kapcsolatban! - hadarom mérgesen. 

- Milyen bizonytalanságod van velem szemben? - kérdezi közelebb hajolva, így ajkunk alig van egy két centire egymástól. 

- Nos... az emberek köznyelven ezt úgy hívják, hogy izé tudod, ilyen... féltékenység szerűcske...dolog. - nyögöm ki, mire hirtelen meglágyul a tekintete, mielőtt újrakeszthetnéma  tiltakozást, lehajol és könnyedén megcsókol, főleg, hogy épp nyitottama  számat, egy újabb adagnyi papolásra. Meglepetten álltam ott, miközben elkezdett sétálni előre, amíg a hátama  falnak nem ütközött. két kezemmel hiába próbáltam hátrébb tolni, erőfölényben volt. MIkor végre levegőhöz jutottam, és szemeit rámemelte, valami nagyon erős, és ritkán látott állattias mégis valamennyire türtőztetett vágyat láttam benne. Fejét a vállamra dönti. 

- Nem bírom tovább... tegnap nem értem hozzád, mert féltem, hogy nagyon sokkoltak az események... de bírom tovább, hogy távolságot tartok, úgyhogy maradj most itt. - suttogja halkan. Meglepetten jövök rá, a kellemes igazságra, hogy nem én voltam az egyetlen, aki közel akart lenni hozzá, és aki egy picit kettesben akart vele maradni. Ugyanúgy idegesítette a távolság amit tartottunk, és amit főleg én tartottam. Lehunytam a szemem és beszívtam kellemes illatát. Azt kívántam bárcsak így maradhatnék egy kicsit, mondjuk örökre. puha hajtincsei csikizték a nyakamat.

- Jéé, mi van itt... hmm, valaki kiszívta a nyakad? - kérdezte, hangjén éreztem hogy vigyorog, de belementem a játékba. 

- Igen, semmi fontos, valami csávó meghívott egy italra, aztán nem tudta hol a határ... de lekoptattam hamar, elég abszurd volt, utána még a szobámba is bemászott, valami zaklató vagy ilyesmi... - mondtam halvány és játékos mosoly kíséretében. 

- Még szerencse, hogy nem szerettél bele egy ilyen veszélyes alakba, nemde? - kérdezi halkan felnevetve. Csatlakozok hozzá, majd kicsit hozzábújok, megpróbálva nem arra gondolni, hogy most győzött. 

- Igen, elég dura lett volna, hogyha szerelmes leszek valakibe, aki lusta, és arrogáns, na meg nem érti azt hogy "nem", öntelt, és pimaszul tökéletes küldővel rendelkezik, na meg para vörös szemei vannak... szerencse, hogy én mint egy normális ember, távolmaradtam tőle.. - nevetek fel, mire sértődött morgást hallat. 

- Ebből csak annyit hallottam, hogy "bla bla bla, pimaszul jól néz ki bla bla bla vörös szemei vannak...."

Visszagondolva, egy hónapja ezen a napon, illetve ennek a napnak az éjszakáján, történt, hogy az az arrogáns, öntelt, de végtére is általam szeretett démon először a képembe vigyorgott. Az éjszaka a kaszinóban, ami mindent megváltoztatott, és ami tönkretette az idill kis rózsaszín ködömet, hogy utána, valami sokkal furább és erősebb dolog jöjjön. Amikor először láttam meg a vöröslő szempárt, talán még féltem is, de ezt nem róhatjátok fel nekem, végül is, valaha ugrott már be az ablakotokon, egy rémisztő alak, vörös szemekkel? Gondolom, illetve remélem, hogy nem. Na de elég is a nosztalgiázásból. Talán ez az első eset egy hónapja, hogy valahova Black nélkül megyek valahova. Nem szeret bárhova is elengedni, mert gondolom rajta kívül, senki sem idegesíthet halálra. Nos, az egyik régi barátnőmet látogatom meg. Nagyon régen láttam, és mikor Dave-el összejöttünk,  teljesen elhayónyagoltam, mint mindenki mást is.  Black-et alig tudtam meggyőzni hogy engedjen el hozzá egyedül, de meggyőzte, hogy megfenyegettem, hogy nem eszek amíg nem enged el, így sikeresen itt vagyok. Stacy mindig is az ellentétem volt. Sok pasinál megfordult, és könnyen beleboldondult bárkibe, ennek ellenére mindig jól kijöttünk. Végső soron neki köszönhető, hogy Dave és én végül összejöttünk. Nem szenvedtünk sokat, hisz konkrétan a "vonat" elé lökött, a barátnőm. 

- Vanessa! - néz rám vidáman kinyitva az ajtót, de meglepettnek tűnt. - Me..megváltoztál kislány. - nevetett megölelve. - Olyan régen nem láttalak, Dave elengedett? - invitáld beljebb. Halkan felnevettem leülve a kanapéra. 

- Nos, most egy kicsit pihentetem azt az ügyet... - mondtam rejtélyes mosollyal, mire barátnőm izgatottan ült le mellém, egy hivalkodó vigyorral. 

- Úristeen... kiről van szó? Jézusom? Másik pasi? Annyira izgulok.. - hadarja izgatottan mire felnevettem. 

- Nincs ilyesmiről szó... illetve.. hát.. - mondtam zavartan, mire megbökött oldalról.

- Hazudós vagy kislány... Nehogy bemutasd nekem, mert lecsapom a kezedről. - mondja nevetve. Pár óráig beszélgettünk, és pár pohár után, már meg is tudta, hogy ki is az a Black. Bár nem sokat, főleg azt nem, hogy démon. És az azt is jelentette, hogy a legtöbb dolgot nem mondhattam el, hisz az első találkánkon kívül, minden hihetetlen és emberfeletti, na meg eléggé személyes volt. De visszagondolva, mennyi dolgon mentünk keresztül, és hogy az első pillanat óta, mennyit változtunk mind ketten, ez az egy hónap, egy egész életnek tűnik.  Végül hazafelé vettem az irányt. Az utcák kissé sötétek voltak, de semmi sem adott ki hangot, cípőm halk kopogásán kívül. Vártam, hogy hazaérjek, és a valószínűleg, a nappaliban lévő Black karjaiban kössek ki, megint. Szerettem volna közel lenni hozzá, a sok nosztalgia után. Meg akrtam neki köszönni, mindazért amit tett, és amit eddig nem tudtam. Mindig zavarban voltam és ilyesmik, de most úgy éreztem ennek semmi értelme, és hogy el kell neki mondanom mindent.  Hirtelen egy autó hangjára lettem figyelmes, ami mondjuk nem volt meglepő, hisz errefelé elég sok autó járkált. Az autó lassan leparkolt mellém. A fényezés nem volt a szótárában a járgánynak, és kicsit arrébb kellett ugranom, ahogy kivágódott az ajtó.

- Szia! - hallottam meg a fura hangot, de nem néztem oda, nem igazán láttam esélyt rá, hogy nekem szóltak volna, így sétáltam tovább, de hirtelen ujjak fonódtak a csuklómra. - Ne olyan sietősen kislány! - hallottam meg a  bódult hangot, egy pillanatra lefagytam, majd megrúgtam az illetőt, de alig láttam a sötétben, így megával rántott egyszerűen. Erősebb volt nálam, de tudtam, hogy a kezéhez nem kerülhetek közel, hisz az a legveszélyesebb ha elájulok most. 

- Ne szarakodjá' már! - hallom meg a halk, siettető hangot a kocsiból. Felsikítok, de senkit sem látok a közelben, és az adrenalin, sem elég, hogy legyőzzem a férfit. Mikor látom, hogy megunja a rángatásomat, hirtelen meglendül az ökle, én pedig ijedten lehunyom a szememet, hátrahőkölve, de a várt fájdalom sosem ér el hozzám. Mikor kinyitom a szemem, még mindig sötét van, a férfi arcát alig látom, viszont értetlenséget fedezek fel rajta, ahogy elengedi a csuklómat. Nem tudom miért tette, de gyorsan hátrébb ugrok, mikor hirtelen megérzem az ismerős illatot, majd nemsokkal később, egy vörösen izzó szempár világítja meg a jelenetet. Black egy kézzel tartja a férfi öklét, akinek arcára rettegés ül ki. 

- Vanessa. - hallom meg a visszafogott hangot. Megeszül minden izma, miközben kimondja a nevem. - Fordulj el kérlek. - utasít olyan hangon mint aki nyugodt próbál lenni. Engedelmeskedek, bár a helyzet után maradt sokk miatt, még mindig a torkomban dobog a szívem. Hallom ahogy Black megropogtatja az öklét, és valamit halkan morog, amit én ugyan nem hallok, de feltételezhetően a támadóim igen. Egy ideig csend van, aztán, hirtelen ütések hangját hallom meg.  Hatalmas roppanások, és oriási ordítások követik az eseményt. Mikor elcsendesül az egész megfordulok. A férfi a földön hever, a keze olyan szögben helyezkedik el, mintha nem lennének benne csontok. Még úgy tűnik, hogy él, de nyöszörög a fájdalomtól. A másik becsapja a kocsi ajtaját, és megpróbál elindulni, de Black ráérősen megfogja az ajtó fogantyúját, és egy könnyed mozdulattal kitépi a kocsi oldalát. 

- Fordulj el. - ismétli meg amit korábban mondott. - Ne aggódj, mindjárt végzek. - mondja vészjóslóan, miközben kirángatja a fickót a kormány mögül. Szemem elé rakom a kezemet, mialatt újjabb reccsenések, fröccsenések, és egyéb bizar zajok után hatalmas ordításokat hallatt az illető. Megborzongok, ahogy hallom, az egyoldalú harc zajait - nem mondanám, hogy enm feltételeztem, hogy ilyen brutalitásra képes lenne Black, de mivel engem még csak erősebben meg sem érintett ezért, elképzelni sem tudtam, milyen lehet amikor bámntani akar valakit. 

- Soha többé - hallom meg a hangját, miközben hirtelen magához ölel. Nem akarom elsírni magam, pedig a torkomban bújkál az inger, úgyhogy csak halkan próbálok levegőt venni, és megnyugodni. Nem igazán értem mit akart mondani, de nem is annyira számított. 

- Bántottak? - kérdezi gyorsan végigmérve, szemei még mindig tündökölnek a sötétben. Valóban, ha így megnézem, mikor valamennyire démon alakjában van, még ijesztő is lehetne, ha nem tudnám milyen ártalmatlan. 

- nem...nem - nyögöm ki végül, mire megkönnyebbülten felsóhajt. 

- Nem hiszem, hogy jót tenne most neked, ha végighallgatnád, amit tenni akarok velük, de egyedül nem küldelek haza. Most megússzák a halállal azt hiszem. - inkább magának suttogja ezt, mert alig hallom, de beérem ennyivel.  Megához ölelve indulunk el, miközben hátraveti:

- Ne aggódjatok, csak addig fog fájni, amíg el nem véreztek. - jelenti ki kegyetlenül, a nyöszörgő  emberi maradványokhoz fordulva félig. Sosem láttam még ilyen mérgesnek, de elönt a hála, és a megmentettség édes érzése. A torkomban dobog a szívem, de tudom, hogy eljött most is. Megmentett, ahogy mindig szokta, és ahogy egy tiniregényben illene is neki. Szorosan mellette haladva sétálunk hazáig.

- Mit kerestél itt? Nem mintha nem örülnék neki, de mégis...? - kérdezem végül, mert már én is érzem a haragját, ami a csönddel, csak erősödött. 

- Meghallottam a sikolyodat. - mondta még mindig fojtottan. - Sajnálom, majd otthon beszélgetünk, de egyenlőre, megpróbálom rávenni magam, hogy ne menjek vissza. - jelenti ki, miközben minden egyes procikája megfeszül. Én.. nem is tudom, hogy hogy tudnám megköszönni neki. 

- Az ilyesmit nem kell megköszönni. - jelenti ki végül lágyabb hangon. - Megöltem már jó pár démont, és beszéltem már nagyon sok gonosz teremtménnyel, de az embereken még egyik sem tudott túltenni. Legalább a démonok, vagy esetenként inkább a lidércek, az erőszakos kitöréseiket, nem sötétben és hátulról intézik. Felfordul a gyomrom, a gyávaságól, és a gátlástalan állatias agyuktól. És idegesít a tudat, hogy a saját fejükben meg tudtam volna őket kínozni, és mégsem tettem. - hangja forr a dühtől. Nem tudom, hogy nyugtathatnám meg, de őszintén szólva nem igazán tudtam még magamat sem rendbehozni.

- Azt hiszem, megkapták ami járt nekik, végül is, én nem sérültem meg ne aggódj. - mondtam mosolyt erőltetve magamra, mire megrázza a fejét, és meenged a lakásba. 

- Te nem láttad, mit gondoltak. - hirtelen összeugrik a gyomrom. Ez az első eset, hogy valóban veszélyben éreztem magam, mégis, most hogy itt vagyunk, szeretném csak elfelejteni, mintha nem tudnám, hogy megtörtént. De nem lehet, ugye? Az emberek ilyenek maradnak, mert mindig ilyenek voltak... legalább is vannak ilyenek is. Próbáltam a gondolataimat másfelé terelni, miközben észre sem vettem, hogy black, levette rólam a pulcsimat, és a csuklómat kezdte el vizsgálgatni. 

- véraláfutás. - hallom meg a diagnózist. - Menj fürödj le, csinálok valami vacsit. - ajánlja fel, mire bólintok, de hirtelen eszembe jut valami. 

.- Neked ma nem kell elmenned?  - kérdeztem a fürdő felé indulva. 

- Nos, lehet, hogy elkéne, de én itt fogok maradni veled. Másrészről pedig, nyílván senki nem akarja, hogy legyilkoljak még egy pár kocsmatölteléket útközben. - vonja meg a vállát, majd mellém lépve megcsókol. Nos, ha az előzőeket kivesszük a képből, megint egy idill rózsaszín történetben találhatjuk magunkat. De sajnos az utóbbi pár perc igazi volt, és ez nehezen hagyott nyugodni. 

- Köszönök mindent... én... sajnálom. Leblokkoltam amikor történt, és... - magyarázom. Mindig meg akartam oldani egyedül az ilyeneket, nem akartam mást pajzsnak használni. 

- Olyan butaságokat tudsz néha mondani. - hangja meglágyul, és megpuszilja a fejem, majd kissé összeborzolja a hajamat, és utamra enged a fürdő felé. 

- Legyél jó Black és maradj itt szépen oké? - nézek rá utoljára, mire halvány mosollyal, egy glóriát rajzol a feje köré.

- Mindig az vagyok..