Dark sweet lie

Visszagondolva, egy hónapja ezen a napon, illetve ennek a napnak az éjszakáján, történt, hogy az az arrogáns, öntelt, de végtére is általam szeretett démon először a képembe vigyorgott. Az éjszaka a kaszinóban, ami mindent megváltoztatott, és ami tönkretette az idill kis rózsaszín ködömet, hogy utána, valami sokkal furább és erősebb dolog jöjjön. Amikor először láttam meg a vöröslő szempárt, talán még féltem is, de ezt nem róhatjátok fel nekem, végül is, valaha ugrott már be az ablakotokon, egy rémisztő alak, vörös szemekkel? Gondolom, illetve remélem, hogy nem. Na de elég is a nosztalgiázásból. Talán ez az első eset egy hónapja, hogy valahova Black nélkül megyek valahova. Nem szeret bárhova is elengedni, mert gondolom rajta kívül, senki sem idegesíthet halálra. Nos, az egyik régi barátnőmet látogatom meg. Nagyon régen láttam, és mikor Dave-el összejöttünk,  teljesen elhayónyagoltam, mint mindenki mást is.  Black-et alig tudtam meggyőzni hogy engedjen el hozzá egyedül, de meggyőzte, hogy megfenyegettem, hogy nem eszek amíg nem enged el, így sikeresen itt vagyok. Stacy mindig is az ellentétem volt. Sok pasinál megfordult, és könnyen beleboldondult bárkibe, ennek ellenére mindig jól kijöttünk. Végső soron neki köszönhető, hogy Dave és én végül összejöttünk. Nem szenvedtünk sokat, hisz konkrétan a "vonat" elé lökött, a barátnőm. 

- Vanessa! - néz rám vidáman kinyitva az ajtót, de meglepettnek tűnt. - Me..megváltoztál kislány. - nevetett megölelve. - Olyan régen nem láttalak, Dave elengedett? - invitáld beljebb. Halkan felnevettem leülve a kanapéra. 

- Nos, most egy kicsit pihentetem azt az ügyet... - mondtam rejtélyes mosollyal, mire barátnőm izgatottan ült le mellém, egy hivalkodó vigyorral. 

- Úristeen... kiről van szó? Jézusom? Másik pasi? Annyira izgulok.. - hadarja izgatottan mire felnevettem. 

- Nincs ilyesmiről szó... illetve.. hát.. - mondtam zavartan, mire megbökött oldalról.

- Hazudós vagy kislány... Nehogy bemutasd nekem, mert lecsapom a kezedről. - mondja nevetve. Pár óráig beszélgettünk, és pár pohár után, már meg is tudta, hogy ki is az a Black. Bár nem sokat, főleg azt nem, hogy démon. És az azt is jelentette, hogy a legtöbb dolgot nem mondhattam el, hisz az első találkánkon kívül, minden hihetetlen és emberfeletti, na meg eléggé személyes volt. De visszagondolva, mennyi dolgon mentünk keresztül, és hogy az első pillanat óta, mennyit változtunk mind ketten, ez az egy hónap, egy egész életnek tűnik.  Végül hazafelé vettem az irányt. Az utcák kissé sötétek voltak, de semmi sem adott ki hangot, cípőm halk kopogásán kívül. Vártam, hogy hazaérjek, és a valószínűleg, a nappaliban lévő Black karjaiban kössek ki, megint. Szerettem volna közel lenni hozzá, a sok nosztalgia után. Meg akrtam neki köszönni, mindazért amit tett, és amit eddig nem tudtam. Mindig zavarban voltam és ilyesmik, de most úgy éreztem ennek semmi értelme, és hogy el kell neki mondanom mindent.  Hirtelen egy autó hangjára lettem figyelmes, ami mondjuk nem volt meglepő, hisz errefelé elég sok autó járkált. Az autó lassan leparkolt mellém. A fényezés nem volt a szótárában a járgánynak, és kicsit arrébb kellett ugranom, ahogy kivágódott az ajtó.

- Szia! - hallottam meg a fura hangot, de nem néztem oda, nem igazán láttam esélyt rá, hogy nekem szóltak volna, így sétáltam tovább, de hirtelen ujjak fonódtak a csuklómra. - Ne olyan sietősen kislány! - hallottam meg a  bódult hangot, egy pillanatra lefagytam, majd megrúgtam az illetőt, de alig láttam a sötétben, így megával rántott egyszerűen. Erősebb volt nálam, de tudtam, hogy a kezéhez nem kerülhetek közel, hisz az a legveszélyesebb ha elájulok most. 

- Ne szarakodjá' már! - hallom meg a halk, siettető hangot a kocsiból. Felsikítok, de senkit sem látok a közelben, és az adrenalin, sem elég, hogy legyőzzem a férfit. Mikor látom, hogy megunja a rángatásomat, hirtelen meglendül az ökle, én pedig ijedten lehunyom a szememet, hátrahőkölve, de a várt fájdalom sosem ér el hozzám. Mikor kinyitom a szemem, még mindig sötét van, a férfi arcát alig látom, viszont értetlenséget fedezek fel rajta, ahogy elengedi a csuklómat. Nem tudom miért tette, de gyorsan hátrébb ugrok, mikor hirtelen megérzem az ismerős illatot, majd nemsokkal később, egy vörösen izzó szempár világítja meg a jelenetet. Black egy kézzel tartja a férfi öklét, akinek arcára rettegés ül ki. 

- Vanessa. - hallom meg a visszafogott hangot. Megeszül minden izma, miközben kimondja a nevem. - Fordulj el kérlek. - utasít olyan hangon mint aki nyugodt próbál lenni. Engedelmeskedek, bár a helyzet után maradt sokk miatt, még mindig a torkomban dobog a szívem. Hallom ahogy Black megropogtatja az öklét, és valamit halkan morog, amit én ugyan nem hallok, de feltételezhetően a támadóim igen. Egy ideig csend van, aztán, hirtelen ütések hangját hallom meg.  Hatalmas roppanások, és oriási ordítások követik az eseményt. Mikor elcsendesül az egész megfordulok. A férfi a földön hever, a keze olyan szögben helyezkedik el, mintha nem lennének benne csontok. Még úgy tűnik, hogy él, de nyöszörög a fájdalomtól. A másik becsapja a kocsi ajtaját, és megpróbál elindulni, de Black ráérősen megfogja az ajtó fogantyúját, és egy könnyed mozdulattal kitépi a kocsi oldalát. 

- Fordulj el. - ismétli meg amit korábban mondott. - Ne aggódj, mindjárt végzek. - mondja vészjóslóan, miközben kirángatja a fickót a kormány mögül. Szemem elé rakom a kezemet, mialatt újjabb reccsenések, fröccsenések, és egyéb bizar zajok után hatalmas ordításokat hallatt az illető. Megborzongok, ahogy hallom, az egyoldalú harc zajait - nem mondanám, hogy enm feltételeztem, hogy ilyen brutalitásra képes lenne Black, de mivel engem még csak erősebben meg sem érintett ezért, elképzelni sem tudtam, milyen lehet amikor bámntani akar valakit. 

- Soha többé - hallom meg a hangját, miközben hirtelen magához ölel. Nem akarom elsírni magam, pedig a torkomban bújkál az inger, úgyhogy csak halkan próbálok levegőt venni, és megnyugodni. Nem igazán értem mit akart mondani, de nem is annyira számított. 

- Bántottak? - kérdezi gyorsan végigmérve, szemei még mindig tündökölnek a sötétben. Valóban, ha így megnézem, mikor valamennyire démon alakjában van, még ijesztő is lehetne, ha nem tudnám milyen ártalmatlan. 

- nem...nem - nyögöm ki végül, mire megkönnyebbülten felsóhajt. 

- Nem hiszem, hogy jót tenne most neked, ha végighallgatnád, amit tenni akarok velük, de egyedül nem küldelek haza. Most megússzák a halállal azt hiszem. - inkább magának suttogja ezt, mert alig hallom, de beérem ennyivel.  Megához ölelve indulunk el, miközben hátraveti:

- Ne aggódjatok, csak addig fog fájni, amíg el nem véreztek. - jelenti ki kegyetlenül, a nyöszörgő  emberi maradványokhoz fordulva félig. Sosem láttam még ilyen mérgesnek, de elönt a hála, és a megmentettség édes érzése. A torkomban dobog a szívem, de tudom, hogy eljött most is. Megmentett, ahogy mindig szokta, és ahogy egy tiniregényben illene is neki. Szorosan mellette haladva sétálunk hazáig.

- Mit kerestél itt? Nem mintha nem örülnék neki, de mégis...? - kérdezem végül, mert már én is érzem a haragját, ami a csönddel, csak erősödött. 

- Meghallottam a sikolyodat. - mondta még mindig fojtottan. - Sajnálom, majd otthon beszélgetünk, de egyenlőre, megpróbálom rávenni magam, hogy ne menjek vissza. - jelenti ki, miközben minden egyes procikája megfeszül. Én.. nem is tudom, hogy hogy tudnám megköszönni neki. 

- Az ilyesmit nem kell megköszönni. - jelenti ki végül lágyabb hangon. - Megöltem már jó pár démont, és beszéltem már nagyon sok gonosz teremtménnyel, de az embereken még egyik sem tudott túltenni. Legalább a démonok, vagy esetenként inkább a lidércek, az erőszakos kitöréseiket, nem sötétben és hátulról intézik. Felfordul a gyomrom, a gyávaságól, és a gátlástalan állatias agyuktól. És idegesít a tudat, hogy a saját fejükben meg tudtam volna őket kínozni, és mégsem tettem. - hangja forr a dühtől. Nem tudom, hogy nyugtathatnám meg, de őszintén szólva nem igazán tudtam még magamat sem rendbehozni.

- Azt hiszem, megkapták ami járt nekik, végül is, én nem sérültem meg ne aggódj. - mondtam mosolyt erőltetve magamra, mire megrázza a fejét, és meenged a lakásba. 

- Te nem láttad, mit gondoltak. - hirtelen összeugrik a gyomrom. Ez az első eset, hogy valóban veszélyben éreztem magam, mégis, most hogy itt vagyunk, szeretném csak elfelejteni, mintha nem tudnám, hogy megtörtént. De nem lehet, ugye? Az emberek ilyenek maradnak, mert mindig ilyenek voltak... legalább is vannak ilyenek is. Próbáltam a gondolataimat másfelé terelni, miközben észre sem vettem, hogy black, levette rólam a pulcsimat, és a csuklómat kezdte el vizsgálgatni. 

- véraláfutás. - hallom meg a diagnózist. - Menj fürödj le, csinálok valami vacsit. - ajánlja fel, mire bólintok, de hirtelen eszembe jut valami. 

.- Neked ma nem kell elmenned?  - kérdeztem a fürdő felé indulva. 

- Nos, lehet, hogy elkéne, de én itt fogok maradni veled. Másrészről pedig, nyílván senki nem akarja, hogy legyilkoljak még egy pár kocsmatölteléket útközben. - vonja meg a vállát, majd mellém lépve megcsókol. Nos, ha az előzőeket kivesszük a képből, megint egy idill rózsaszín történetben találhatjuk magunkat. De sajnos az utóbbi pár perc igazi volt, és ez nehezen hagyott nyugodni. 

- Köszönök mindent... én... sajnálom. Leblokkoltam amikor történt, és... - magyarázom. Mindig meg akartam oldani egyedül az ilyeneket, nem akartam mást pajzsnak használni. 

- Olyan butaságokat tudsz néha mondani. - hangja meglágyul, és megpuszilja a fejem, majd kissé összeborzolja a hajamat, és utamra enged a fürdő felé. 

- Legyél jó Black és maradj itt szépen oké? - nézek rá utoljára, mire halvány mosollyal, egy glóriát rajzol a feje köré.

- Mindig az vagyok..