Dark sweet lie

Ez a második nap amit elrablóm házában töltök. Bár egy szavát sem hiszem, amilyen számító mosolya van, folyamatosan szekál... elég fura egy pasi ez. Akkor a legszörnyűbb amikor felébred, de majdnem egész nap az agyamra megy. Érdekes... azt mondta 18 vagyok mégsem járok suliba... tudtam hogy valami hibádzik a történetében. Mindegy Clay, úgyis eljön értem. Csak ki kell várnom. Valahogy mégis mikor a távozásra gondolok belemar valami éles fájdalom a  mellkasomba. Nagy erejű démon lehet, hogyha ilyesmire is képes. 

- Szárazkenyér vízzel. - hallom meg az ismerős hangot a konyhából. Elég szarkasztikus hangulatban van, mióta közöltem vele, hogy nem akarom hogy hozzámérjen. Még neki áll feljebb? Ch... Kimegyek a konyhába. Palacsintát készített. Óvatosan leülök, és megszagolom, hogy vajon mi a csabda ebben... 

- Ne aggódj ciánt tettem bele... - forgatja meg a szemét. Bosszúsnak tűnt. Miközben végeztem a reggelimmel, végig figyelt, vöröslő szemeivel, mintha aggódna, és mérges lenne egyszerre. Ez az alak beteg. Mit gondolt hogy fogok reagálni ha elrabol? Mégis, az emlékeim amik az előző fogságomból vannak teljesen mások. sokat mosolygott. Én is... de vajon miért? A varázsa alá sikerült kerítenie az erejével? Ki tudja...

- Miért csinálod mind ezt? Ugye tudod, hogy nem fogom a karodba vetni magam mert miután elraboltál palacsintát készítessz... - mondtam kérdően ránézve. 

- Azért mert szeretlek... - a szavakat olyan könnyen mondja ki, miközben pakolászik, mintha az időjárásról beszélne. A szívem ki akar szakadni a helyéről egy pillanatra bár nem tudom miért.

- UGye tudod, hogy a nőknek nem így kell udvarolni? Esetleg ha megkérdeztél volna hogy ide akarok e jönni... vagy ilyesmi... - ajánlottam szarkasztikusan, mire felnevetett. 

- Bármikor engedném hogy elmenj, ha nem a bátyám karmaiba sétálnál. - Válaszolja. Igaznak tűnik, de valószínűleg jobban hazudik mint bárki más akit ismerek.

- Clay a pasim, nincs miért tartanom tőle. - vontam meg a vállamat. Megfeszülnek a vonásiai, ahogy megmaszírozza a halántékát.

- Attól félek, hogyha ezt mégegyszer kimondod, elmegyek és megölöm őt, emg még az összes Clay nevű élőlényt a bolygón.. - Ez a fickó komolyan nincs magánál. 

- Nem változtathatsz az igazságon ezzel... - jegyzem meg, kicsit ellenségesen, mire hirtelen mozdul, az ajtóhoz felkapja a kabátját, és kinyijta az ajtót.

- Nem tudom meddig fog tartani, de majd jövök! - int el. EZ MOST KOMOLYAN GONDOLTA? 

- VÁÁRJ! - szaladok utána. - Nyugi csak hecceltelek oké? Ne... ne ölj meg senkit. - kapom el a hosszú kabátjának a végét, ami palástként lóg le róla. Válla felett visszanéz rám, és halványan elmosolyodik, majd hirtelen eszébe jut valami.

- Milyen hülye vagyok. - na erre nem számítottam. Soha nem mondana ilyet... hirtelen berángat a lakásba és lelök a kanapéra. 

- Ebben egyetértünk.. - jegyzem meg, de megforgatja a szemét és leint. 

- Belépek a tudatodba... és  beszélek veled úgy... erre persze nem fogsz emlékezni...khhm tapasztalatból tudom, de legalább ki tudok találni valamit anélkül hogy a bátyám fa*zágait hallgatnám tőled... - mondja komolyan, és mire ellenkezni tudnék, elsötétül minden.

- Black! - török kis sírásban átölelve. Nem tudtam, hogy tudok itt is sírni. Remegnek a lábaim a félelemtől, hogy egy percre is felébredjek és megint idegenként tekintsek rá... Kezével megsimogatja a fejemet, 

- Semmi baj, megoldom. - suttogja kedvesen. - Nincs ötleted mivel hozhatnám elő... ezt a részt? Aki emlékszik rám? Úgy tűnik a lelkedet nem maherálta meg. - magyarázza, mire megtörlöm a szemem. 

- Hááát... izé.. - volt egy ötletem de még ebben a helyzetben is nagyon zavarbaejtőnek tűnt. - Esetleg... valamelyik számára fontos emléket próbálj megismételni... - köhögök zavartan, hátha magától rájön, de helyette ebben a komoly helyzetben is egy gonosz mosolyt kapok. 

- Mond kicslány milyen fontos emlékre gondolsz? - hajol egész közel hozzám. 

- NEM TUDNÁL LEGALÁBB MOST KOMOLY LENNI?! - mérgelődök vörösen. Mégis azt hiszem hiányzott hogy ő legyen a legnagyobb problémám... - NA jó... mondjuk az első csók eléggé beleégett az emlékeimbe... - hadarom el alig halhatóan, mire elégedetten elmosolydik. 

- Ahhoz kéne egy csata, egy iskolai gyengélkedő, és rá kéne vennem téged ami még akkor is nehéz mikor magadnál vagy... hogy kezd el levenni rólam az ingem... - jegyzi meg. 

- Ez igaz... nem fogok úgy viselkedni ahogy szoktam, mert módosítva van bennem mindenféle fura... - borzongtam emg a borzalmas érzéstől. - Nos... Clay-t nem tudod rávenni, hogy tegye helyére a dolgokat? - kérdeztem, mire megfakarta a tarkóját.

- Nos... ha elpuszítom akkor lejön az átok, de egyébiránt, semmiképpen sem tenné... fájdalmat akar okozni nekem... - vonja meg a vállát. - Eddig nem zavart, mert kb. annyit tehett ellenem, hogy néha közbeavatkozott mikor enni akartam.. de most átlépte a határt. - hangjában forr a gyűlölet, de valamiféle keserűség is. 

- Várj mielőtt mész lenne egy kérdésem... -  mondtam kicsit elmosolyodva. - Tényleg azt mondtad, hogy "Milyen hülye vagyok"? - kérdeztem gúnyosan elmosolydva, mire megforgatja a szemét sértődötten. 

- Te emberrablónak hívsz, szóval most nincs beszólási jogod! - sandít rám oldalról szigorúan, de könnyed mosollyal. Tudtam, hogy mennie kell... 

 

- Clay! - köszönök a betoppanó démonnak. Black hirtelen az ajtóra kapja a tekintetét. Elkomorul a tekintete. 

- Gyertek.. menjünk valami alkalmasabb helyre. - int mindannyiunknak Black hideg arccal, az ajtó felé indulva. 

- Félted a lakásod, vagy húzni próbálod az időd? - gúnyolódik Clay, követve őt, mire Black felsóhajt. 

- Sajnálnám a kanapét. - a rövid válasz semmit sem árul el a tervéről. Mikor beülünk mindannyian az autóba, és Black a birtok felé indul, meglepődök. 

- Persze a rózsáimat nem félted, de a kanapédat igen... - jegyzi meg felnevetve Clay, mikor megállunk. 

- A rózsákra vigyázok majd. - vonja meg a vállát. - Az egyetlen ami miatt aggódnod kell az most te vagy. - hangja kegyetlenségről és könyörtelenségről árulkodik. Kiszállnak, figyelmenkívül hagyva engem, minden szó nélkül a kertbe sétálnak, ahol hirtelen figyelmeztetés nélkül vihar kerekedik. Clay megremeg...nem mint aki fél, hanem mint akit össze akar roppanatani valami. 

- Képes lennél itt felvenni az alakod? A lány belehal, te is tudod. - bök az autó felé Clay, mire Black elvicsorodik. 

- Nem kell felvennem  ahhoz, hogy megöljelek. - egymásnak ugranak, de csak két gyors árnyat látok, az alajuk kivehetetlen. De ja vu - m támad.  Valami erős emlék ami eddig nem volt meg. Kiszálltam a kocsiból, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, de legnagyobb meglepetésemre hatalmas széllökések érkeztek a csata felől. Hirtelen mindketten visszaváltoznak Black a földön van, ahogy Clay is, de Clay a hátán fekszik és nem mutat túl sok életjelet.

- Brmit is csinálsz... nem fog.. megtöri. Akkor sem ha meghalok... A saját elméje zárja el az emléket így, nekem nem kell hozzá élnem... - vért köp. Most tudadosul bennem hogy CLay hazudott... Ő.. ő törölte ki az emlékeimet? Black felé pillantok. Az inge romokban hever véres mindenhol. Az ismerős fekete ing. Ő támaszkodik, de nem hiszem hogy fel tud állni. LAssan udabicegek, hisz alig maradt erőm a csata útán, ami rám is hatott úgy tűnik. Leguggoltam mellé, mire, ő lassan rámemeli vörösen izzó szemeit. Valahogy minden olyan ismerős volt ebben a helyzetben... Clayen kívül. Tudom mit kell tennem. Nem tudom miért, de az agyam egyik része arra nyaggat hogy megtegyem.. és ha nem tenném akkor ez nem egy aranyos romantikus történet lenne... Az ing még megmaradt gombjait pusztána  filmesebb hatásért begombolom, majd elszánva magamat hozzá hajkolok egy megcsókolom. 

- Vane... - nem marad ideje kimondani a nevem, meglepetésében sem. Könnyek szöknek a szemembe ahogy végre visszanyerem az emlékeimet. 

- Meglepetés...