Dark sweet lie

- Figyelsz te egyáltalán? - ripakodik rá Angelika Blackre, aki a lassan már 3 órásra nyúlt beszélgetéstől eléggé elfáradt, és nem mutatott további érdeklődésre utaló jeleket. 

- kettőt találhatsz... - feleli egykedvűen, mialatt én kávét készítek, és próbálom, szegény pulton levezetni, a haragom, ami Angelika folytonos flörtölési kísérleteiből táplálkozik. Nem hittem, hogy valaki fog ennyire még idegesíteni. Nem vagyok féltékeny, de nem tudom miért szorul össze a gyomrom, mindig mikor meglöki Black vállát, mintha régi barátok lennének, vagy mikor átlépi a baráti határt, és megsimítja az arcát, amit pedig már csak a szereteője engedhetne meg magának, aki történetesen én vagyok, NEM PEDIG Ő: De ezen kívül nem vagyok féltékeny. Miért is lennék? Mert úgy tűnik Black titkára, a világ legidegesítőbben nőiesen tökéletes cafka, aki az exe, és ráadásul utál engem. De azt kell mondjam ez kölcsönös. Ahogy tekergeti meg dobálja a haját... hülye liba. Mire észreveszem magam , már annyira szorítom a kancsó fülét, hogy az ujjaimból kiment a vér. Nagy levegőt veszek, majd kitöltöm a kávét, és ráteszem a két csészét, egy tálcára,  majd megpróbálva nem zavarni a nappali asztalára teszem Black kávéját, aki hálásan nyugtatja rajtam a tekintetét, minden mozdulatomat figyelve.  Hirtelen felindulásból, úgy döntök, Angelika nem érdemli meg a koffeint, és elé nem teszem le a bögrét, hanem visszaviszem a tálcát, és belekorytolok az italba. 

- Az nem az enyém? - kérdezte felvonva a szemöldökét.

- Ebben a házban nincs egy porszem ami a tied lenne.  - mosolyodok el kedvesen. - Ah, neked nem csináltam kávét? Elnézést... teljesen kiment a fejemből, hogy itt vagy. - adom elő az ártatlan kislányt, mire mérgesen elhúzza a száját. 

- Még mindig egy gyerek vagy... - forgatja meg a szemét. Black háttal ül nekem, de tudom, hogy jót vigyorog a beszélgetésen. 

- De lehet, hogy felnövök... viszont a prostik sajnos nem tudják az ilyesmit kinőni, és te még csak kiöregedni sem fogsz... - biggyesztettem le az ajkam, sajnálkozva. A nő, unott arcot vágva, mér végig, majd feláll, és elém sétál. Hirtelen letámaszkodik velem szemben a pulton, ezzel közrefogva és a fülemhez hajol. 

- Most őszintén, sajnállak. - suttogja. Ismerős a hanglejtés. - Így szokta Black? Ilyen nagyon romantikusan? Cska veled, csak neked? - suttogja gonoszul, amibe beleborzongok. - Szeretnéd, hogy szóról szóra, mondjak dolgokat, amiket a füledbe suttogott? Tudod miért tudom? Mert nekem is ezt mondta. A különbség kettőnk közül, hogy bennem a testem vonzotta, benned pedig a leleked... olyan butus vagy, hogy még mindig nem jöttél rá... pedig még meg is mondta nem? Először rávesz hogy mindennél jobban szeresd... aztán elveszi a lelked. Hogy ne sérüljön, a különleges kis tiszta inyencség, aminek ő lát téged... - sziszegi, mintha maga lucifer lehellne a füleimre. Megdöbbenve, lefagyva, és valahogy kételyekkel teli tekintettel, bámulok magam elé.  - A világon nincs semmi, és senki. Aki Blacket, jó emberré tudná tenni. Semmi. - fejezei be ezzel, amjd elhajol és egy kedves mosollyal megütögeti a vállamat. Black felénk fordulva próbálja fürkészni az arcomat, gondolom ezt nem hallotta. 

- Én megyek is... ajd máskor folytatjuk. - köszön el vidáman, majd beszáll a liftbe. 

- Vanessa, jól vagy? - kérdezi meglepetten, mikor percek múlva semi bírok megmozdulni, továbbra is háttal a pultnak támaszkodva, bámulok magam elé, és Angelika hangja visszhangzik a fejemben. Biztosan hazudik... de valóban, pontosan tudta, hogy szokott Black odahajolni valakihez. Minden kicsi részletben. Nem akartam hallani amiket neki mondott... nem akartam hallani azt sem amit mondott, és a keserű kételyt, hogy a démon aki velem él, nem tett le a tervéről... amit valóban elmondott, még mikor ideköltöztem... persze nem fogok hinni angelikának... Blacket nem kell jó emberré tenni... már így is az. És... nem vert át. Neki szüksége van rám... nem? 

- Vanessa, élsz még? - jelenik meg előttem, megpróbálva magára vonni a tekintetemet, mire elmosolyodok, amolyan "semmi baj" üzenettel. 

- Csak elbambultam... elnézést. - erőltetek ki egy nevetést.

- Mit mondott? - kérdezi érdeklődve mire legyintek. - Csak,  a szokásosat... hogy ne szarakodjak vele... - hazudtam végül. 

- Próbálok nem belenézni a fejedbe, és megbízni benned. - jelenti ki, komolyan a szemembe nézve, amitől még a bűntudat is mardosni kezd. - De ha így ránézésre kéne mondanom, te hazudsz. - jelenti ki egyszerűen. MEgrázom a fejem, és valami olyasmit motyogok, hogy bemegyek a szobámba, majd el is indulok. Amint elfordulok, ok nélkül könnyek szöknek a szemembe, és megállíthatatlanul patakzanak le az arcomon. Úgy érzem magam, mint akit mélyen a lelkében, egy idegen kéz érintett meg. Undorodtam a hangjától is Angelának, és féltem beismerni, vagy csak belegondolni, mennyi dolgot tudhat Blackről, amit nem akarom hogy tudjon. Szeretném, ha csak én ismerném őt... nem akartam, hogy ráébresszen ez  nem így van... és a legszörnyűbb, hogy még meg is történehtne amit mondott... sőt annak lenne több értelme.. Miért szeretne belém, egy démon nemes? Minden... hazugság lett volna? Nem nem hihetek neki! Nehogy már jobban bízzak Angelikában mint Blackben... Lerogyok az ágyamra, és pár óráig ott fekszem... semmi hang nem szűrődik be, csak ott fekszem egyedül, mikor kinyílik az ajtó. Valami rosszat álmodhattam amire nem emlékeztem, mert mikor Black benyitott, felsikítottam. Természetellenesen éreztem magam. Ahogy a meglepett Black nézett rám az ajtóból, én pedig kuporogva próbáltam minnél messzebb kerülni az agyon, riadt szemekkel nézve őt, amiket az utóbbi időben könnyek áztattak. 

- Vane... - kezdi, de félbeszakítom. 

- " Eredetileg az volt a tervem, hogy elérem, hogy belém szeress, aztán elveszem a lelked, így nem sérül meg". - idézem remegő hanggal, amit akkor mondott, amikor először voltam itt. Mintha a fejem  nem is logikusan mérlegelne, autómatikusan, védekező üzemmódba kapcsolt, ahogy Black belépett. Értetlenül néz rám, majd aggódásból hirtelen elkomorodik. 

- Lebuktam... igen. Az egészet azért csináltam, hogy megehessem a lelked, sőt amikor az estélyen megtehettem volna, azért nem tettem, hogy még jobban megbízz bennem, és még tovább nézhessem, ahogy önként táncolsz a haláloddal. - ül le mellém az ágyra komoly arccal. Ahogy kimondja ezeket a szavakat, nem tudok levegőt sem venni. Hirtelen magához ránt, és átölel, hiába próbálom eltolni.

- Szerinted valaha is válaszolnám ezt? - kérdezi halkan, mire a tüdőmbe újra levegő szökik.  - Tudom, hogy mi történt... sajnálom, hogy ilyen későn vettem észre. - magyarázza, mialatt, lassan ellazulok karjaiban.

- Miről beszélsz? - kérdezem erőtlenül. 

- Angelika én és a bátyám gyerekkorunkban jóban voltunk. - kezdi. - megtanítottuk angel-nek, hogyan használjuk mi az erőnket. Egész ügyesen el is sajátított, pár dolgot, köztük, ami a legjobban ment neki, a kétely. - suttogja, mialatt próbálom felfogni amit mond. - Úgy működik, hogy megkeresed az illető legnagyobb eltitkolt félelmét, és úgy rendezed a gondolatait, és az emlékeit, hogy a hazugság amitől fél, valószínűnek tűnjön. Ezért hajolt oda hozzád. időre volt szüksége, hogy ne vegyem észre, hogy használja az erejét. - ahogy hangja lassan megnyugtat, úgy érzem a köd lassan eloszlik a fejemből. 

- Te tudsz ilyet? - kérdezem végül, mire elmosolydik, és módszeres eleganciával, közelhajol, és pár pillanatig a szememet fürkészi mintha keresne valamit, majd mikor megtalálja kicsit meglepődik. 

- az az igazság, hogy Angelika sokkal jobban ismer engem mint te... és sosem fogsz rólam eleget tudni... nem tudsz majd az exem nyomába érni. - suttogja, szinte kedvesen, mire emgint elfog a pánik, de gyorsan abba marad.

- Én még jobban is csinálom mint ő... de eszem ágában sincs elhitetni veled ilyesmiket... - csókol meg lassan. - Jelenleg te vagy az egyetlen ember, démon vagy akármi, aki ismer. És az egyetlen aki meg tud ölni. Szóval, ha csak nem akarsz megölni, nem fogsz elveszíteni. - jelenti ki.

- Megölni? - kérdezem értetlenül. 

- Ha úgy döntenél, hogy annyira utálsz, hogy meg akarsz ölni, rádbíznám. Nem harcolnék ellened amúgy sem. - borzolja össze a hajamat, mitnha olyan könnyed dolgot mondott volna. 

- Egy csomószor döntök úgy, de aztán, megkegyelmezek... - mosolyodok el halványan.

- wooah, milyen veszélyes valaki...