Dark sweet lie

Ahogy reggel felébredek megállapítom magamban, hogy tökéletesen boldog vagyok. Minden porcikám kellemesen beleborzong, a reggel friss hidegébe, és a kellemes illatba ami körül vesz. Most hogy belegondolok... ez az illat nem szokott itt lenni. Gyanakodva oldalra pillantok, és a mellettem lévő párnán black tökéletes vonásai fogadnak. Csukva van a szeme, de ahogy felé nézek, látom, hogy félmosolyra húzza a száját, amit gondolom nem tudott megállni. 

- Van magyarázatod rá, hogy hogy kerültél ide..? - kérdezem halkan, és álmos hangon, mire kinyitja a szemét és szembekerülök a mélyvörös tekintettel.

- Eltévesztettem a szobát este.. - mondja egy ártatlan mosolyt villantva. 

- Az sem igaz amit kérdezel... - morogtam rá, kicsit meghúzva a fekete tincseket, és felültem. Bár egy 4000 éves óvodással élek együtt, a napjaim kellemesek... bár néha nehéz rávenni őt bármi logikusra is. Mikor megfordultam még egy pillantást vessek a szemtelen démonra, az már nem volt ott. A szoba bútorai is elmosódni kezdtek, és az ágy is. Pánikba estem.

Kipattant a szemem, és felültem. Vegyszer illatot éreztem, minden fehér volt, rajtam különböző kötések. Egy orvosi ágyon feküdtem, egy lélegeztetővel. Lélegzetvételem szaporább lett, nem volt tiszta hogy kerültem ide, de voltak emlékképeim amiktől azonnas sírni tudtam volna. Egy orvos jött be. Magas volt fekete haja volt, de teljesen emberinek tűnt. Nem black volt hiába is reménykedtem az ellenkezőjében. a 20 -as éveiben járhatott, és az arcán látszott hogy azt latolgatja hogy közölje a dolgot amiért jött. 

- Szia Vanessa. - mondta kedves hangon. - Hogy érzed magad? Aggódtunk az állapodotodért, de úgy tűnik rendbe jössz. - mondta bíztató mosollyal. láttam hogy kerülgeti a forró kását. Emlékszem, hogy Black harcolt valakivel egy füves területen. érzem a fűcsomót a hátamnál, ami annyira nyomott, mikor összeestem. 

- Volt velem egy fiú... 26, fekete haj, magas, fehéres bőr. - nézek az orvosra kimérten, mire az nyel egyet, és elpillant mellettem. 

- Nos... későn találták meg önöket, de... a fiú már halott volt mikor odaértünk. - kikeredik a szemem, és megdermedek. Remegni kezd minden tagom, és megpróbálom feldolgozni amit mondott. Nem... nem halhatott meg. Ő a legerősebb démon... azt mondta rajtam kívül senki sem képes rá... nem lehetséges. Nem halhatott meg.

- Nem találtunk rokoni egyezést, így... gondolom közeli barát volt. - folytatja az orvos. - mire megpróbáltuk bevinni a korházba, eltűnt a holtest... - nem eltűnt... hamuvá lett. egészítettem ki az orvost fejben. Nem sírtam. Nem tudtam. Remegtem, és összeszorult a torkom, úgy éreztem kitéptek a mellkasomból egy nagyobb darabot. 

- o..olyasmi. - motyogom halkan, majd kiszállok az ágyból, és letépem magamról a lélegeztetőt, meg a többi drótot. - Meg kellett volna menteniük... Ezért orvosok nem?! rám volt idejük ezt  a sok szart tenni, de hozzá nem értek ki időben?! - a hangom folytott, de a végére ideges ordítás lesz belőle. Nincs okom a doktort hibáztatni, de igazságtalanságnak éreztem hogy én életben vagyok. 

- Kérem ne álljon még fel. - figyelmenkívül hagyva az orvost, a ruháimhoz sétáltam amiket kitettek, és felvéve őket a kezembe elindultam egy fürdőt keresni. Gyorsan átöltöztem, a mosdóban, de ahogy a csend visszzahngzott körülöttem, sírásban törtem ki, és térdre estem. Ha élne eljött volna értem nem? Vagy elkapta valaki? Lehetséges hogy azért halt meg mert nem használhatta a teljes erejét miattam? Az események lassan kitisztultak. Angela elárult minket, legalább is engem. Megpróbált megölni, átadott egy démon szekta szerűségnek. Bárcsak Black nem jött volna el értem. Miattam halt meg... de angela még él. Meg kell keresnem. Az egyetlen gondolat ami most el tudta vonni a figyelmem a bosszú. Nem tudom megölni azt a dolgot, de meg kell próbálnom. Kibotorkáltam a korházból. Nem éreztem semmit, a fájdalmon kívül. üresen kongtam. Nem tudtam felfogni. A házba mentem amit az otthonomnak hívtam. Reménykedtem hogy Black él. És msot ott van. Biztosan élnie kell. Ahogy a liftben álltam remegve reménykedtem hogy igazam van. A legfelső emeltnél kiszálltam.

- Black? - hangom gyenge volt. Semmiféle választ nem kaptam. Lassan körbejárva a házat, minden kis helyre bementem, csak a szobájába nem tudtam. Az ajtaja előtt álldogáltam. 

- Annyira sokkal tartozok neked... megmentettél... minden értelemben. Mégis olyan szörnyű dolgokat mondtam... annyira szörnyűeket. Pedig szeretlek - nyeltem egy kicsit, hogy ne sírjam el magam, miközben valószínűleg magamhoz beszélek. - Tégy meg nekem egy... egy utolsó dolgot.. többet nem foglak leszídni... csak kérlek... ne légy... halott. - elcsuklik a hangom ahogy benyitok, de nincs bent. Megint patakokban hullanak le a könnyek a földre. Elvesztettem minden motivációmat, hogy éljek. Hogy legyek. Még megölni sem tudom Angelát. És az sem változtatna semmin. Nem hozhatom vissza. Lassan a dolgozó szobába sétálok, ahogy ott ékeskedik a rajzfüzetem azóta is. AHogy végigsétálok a házon, az emléke késeket döfköd a szívembe egymás után. Az álmos arca, a kávéja előtt. Ahogy nem volt hajlandó semmit komolyan venni. Ahogy a kanapén unatkozik, vagy össze vissza lelóg róla. Ahogy leült egy székbe és máris trónná válik bármi is volt az. Ahogy nem tudott leszokni róla, hogy zavarba hozzon, és ahogy mindig átlátott minden kis hazugságomon. Mert túl gyáva voltam hogy elmondjak neki mindent, ami most az arcába akrok ordítani, hogy mindenki hallja. Összepakoltam a cuccaimat, tudtam hogy nem lennék képes itt maradni, így pár nap alatt sikeresen visszaköltözem a házamba. A régibe. Hiába is próbáltam tisztázni magamban mindent, a szobám ablakáról is ő jutott eszembe. Ahogy játszi könnyedséggel kiugrott, és ahogy még az is tökéletes volt ahogy lehajolt hogy megnézze a rajzomat. a gonosz félmosoly, a gúnyolódás, a szarkasztikus humor.  A suliban szünet volt, egy hétig, így ezt az időt leginkább arra használtam, hogy apró darabokra törjek, a felelevenedő emlékek súlya alatt. Mikor aludtam szinte éreztem az illatát, és a laza, mégis ellegáns mozgást, amivel fel vagy le ugrott az ablakpárkányról. Néha  vörös szempárt is láttam. A hiánya rémálomként kísértett, minden percben.