Máj 29

Ma, valamiért elfelejtek gépelni. Ez nálam természetes, de hogy most azon siránkozom, hogy ismét nem jó a kezem hőmérséklete az íráshoz, ugyanúgy mint hidegben, az azért nem semmi. Most túl meleg van. Mindenhez lusta vagyok, még a széljegyzetekből megcsinálható angol leckéhez is, pedig azt bárki meg tudná csinálni, akár angoltudás nélkül is. Na mindegy, csak meglesz valahogy.

De van egy ennél fontosabb téma, amiről írni akarok nektek. Biztos vagyok benne, hogy nektek is vannak olyan barátaitok, akiknek van még más, talán több más, barátja is. Ezzel alapvetően nincs is baj, nekem is van több barátom. De nem hívom őket ugyanúgy besztfrendeknek, mint azokat, akik szinte a családom, az életem része, és nem létezem nélkülük. No, és mi van azokkal, akiket én annak hívok, de ők, vagyis legtöbbjük nem, vagy ha így is van, nem biztos, hogy igaz? Értelmetlen kérdés, de több van benne, mint gondolná az ember. Egy barátság a szeretetről szól, és nem arról, hogy ki kinek a legjobb barátja, ki kit hív annak. Ez először nekem sem jelentett semmit, hát hadd hívjon másokat is annak. De mikor érzem a súlyát a szónak... Amikor majd a szívem kiugrik a helyéről olyan hevesen ver, annak van súlya... Nem is kicsi. A legnagyobb probléma az, ha ezt a másik nem értékeli, szinte levegő vagyok az életében, vagy ha ennyire nem is rossz a helyzet, de ha nem muszáj, nem beszél velem, és hasonlók... És el nem tudja képzelni, hogy mennyire várom az időt, amit vele tölthetek, nap mint nap mennyit gondolok rá... Kifejezhetetlen érzések, amiket szavak nem határoznak meg... Ez a barátság, nem más.

Nem hiszem, hogy sokan értik ezt a kis szösszenetet, csupán cak azok, akik kerültek már ilyen helyzetbe. Én nem vagyok egy szókimondó ember, inkább mások véleményére hagyatkozom, de ha kell, hangomat adom sok dologhoz, és nem húzódom meg akár egy kisnyúl, mert ha fontos, akkor fontos a véleménnyilvánítás. Ha meg nem, akkor milyen szólásszabadságról beszélünk?