Lelki társak - Lulu
Felébredtem. Mellettem már nem ült senki, sem Mate sem más. Megkönnyebbülten de mégis keserűen kászálódtam fel az ülésből és kinéztem az ablakon. A kölni repülőtér tárult elém a maga tisztaságával. Hiába, a németek meg a precízség... nem volt időm ezen mélázni ugyanis Lulu a legnagyobb erejét beleadva rázta a székemet hátulról és közben a fülembe kiabált.
-We have turbulenz!!!
Nevettem egy nagyot csodálatos kiejtésén, majd a stuardessek sürgető tekintetét látva gyorsan összeszedtem magam, karon fogtam Lulut és kisiettem a gépből. A kiszállási lépcsőre érva megcsapott a friss és igen hideg levegő, érezni lehetett, hogy itt is mindjárt megered a hóesés. Amennyire tudtunk óvatosan lesiettünk a lépcsőn a tranzithoz vivő buszhoz. Természetesen nekünk már nem jutott hely, a tolakodásban megmarkoltam az egyik kapaszkodót, Lulu pedig ráült sáros bakancsomra. Nem hiszem el, hogy nem volt neki elég másfél órányi ücsörgés. Persze, biztosan kifáradt a sok izgalomban. Én is fáradt voltam, csak arra tudtam koncentrálni, hogy holnap munkanap és ki tudja, ki lesz az, akinek a bajait kell hallgatnom. Ez is kell az egyetemre... Kell a gyakorlat. Talán nem is lesz vészes. Lehet, hogy csak egy félreértett kisgyerek. Lenéztem a lábfejemen guggoló Lulura. Még 4 éve találkoztam vele először. Nyári munkán voltam a gyerekpszichológián, a sok hiperaktív gyerek között, akik közül egy se hallgatott rám. Lulu csak ült egy apró széken a sarokban és nézett riadtan. Odamentem hozzá, leguggoltam mellé és beszélgetni kezdünk. Eleinte csak én beszéltem, mindenféle hétköznapi dolgokról. Arról, hogy elromlott a mosógép, hogy újítjuk a konyhát, hogy kaptam egy sünit akit Picassonak neveztem el... Tisztán emlékszem, ahogy erre a szóra rámemelte a tekintetét.
-Szeretem a süniket - suttogta és akkor először valami mosolyféle jelent meg a szája sarkában. - Ha lenne nekem is, én Mufurcnak hívnám. Majd megnézhetem a tiedet?
Hát így kezdődött a mi barátságunk. Gyermekkori depresszió és Picasso. De hogy ne lett volna szegény depressziós, árvaházból hozták át a kórházba. Látta meghalni a szüleit autóbalesetben. Ő is ott volt, igaz, nagyon pici volt, alig 4 éves, és neki semmi baja nem esett... testileg. Emlékei sem voltak tiszták, csak pár foszlány derengett a balesetről. Sokat beszélgettünk. Már szinte minden nap bejártam, elkezdtem az egyetemet is, de mindig volt rá időm. Egyik nap az egyik ápolónő gúnyosan megjegyezte - Csak nem akarod örökbefogadni? Annyit jársz hozzá, mintha a sajátod lenne. - és nevetett. Bennem pedig megfogalmazódott a terv. Nagynéném mindig vágyott egy kislányra, de sosem lehetett neki. Felajánlottam. Elfogadta. Lulu is iszonyatosan örült a dolognak, még sose láttam ennyire boldognak. Most is azért jött velem, mert Betti néni kiköltözött pár hónapra Kölnbe szintén üzleti okokból, de Lulut nem hozhatta magával, így nekem kellett róla gondoskodnom. Most hozzá viszem a kislányt. Remélem akad náluk hely nekem is. Csak erre az éjszakára kell, utána a megbízóm biztosít nekem egy szobát... remélem.
Lulu megingott és átkarolta a lábamat egy éles kanyarnál. Én is meglepődtem az irányváltástól és kibillentem az egyensúlyomból. A hátam biztos támasznak ütközött. Hátrafordultam, hogy bocsánatot kérjek, de megint a zöld szempárral találkoztam. Mate rámvigyorgott.
-Hi. - mondta, azzal elkapta a karomat, most ő ingott meg kissé. - Bocsi.
Csak mosolyogtam, nem tudtam semmit se mondani. Véletlenek pedig nincsenek. Most akkor kérjem el a számát? Vagy kezdjek vele megint beszélgetni. Aranyos gyereknek tűnik, de akkor is csak egy gyerek. Természetes, hogy az idősebb nők érdeklik... bár én nem is nézek ki olyan idősnek...
-Hány éves vagy? -kérdezte szemtelenül, mintha csak a fejembe látna. Hogy mer ilyet kérdezni egy vadidegentől?
-21. Miért, mennyinek nézek ki? - szúrtam oda.
-Azta. - rökönyödött meg. - maximum 16.
- Na kösz - szóltam fanyarul. Még ez is. Kis taknyos. Biztos csak 17, azért van így meglepődve. Nem látott ez még érett nőt...
-Amúgy jófej vagy - lökte oda nekem vigyorogva. Én meg újra elpirultam. Valahol szégyelltem magam, hogy tetszik ez a fiú. Ez a kis pisis. De valahol szerettem is az érzést. Kihívó volt, valami rosszra ingerlő.
Lenéztem Lulura és megcirógattam a fejét. Ha ő nem lenne, nem készülnék pszichológusnak. Nem lenne ez a megrendelésem se. Nem találkoztam volna Mateval. Otthon lennék és lapozgatnék valami unalmas tankönyvet egy unalmas koleszszobában. Talán velem lenne Ő is. De jó lenne. Talán ott lenne a sünike is és Lulu játszana vele, önfeledten,ülne a kis sarokban a babák között és öltöztetné, beszélne hozzá... Kár, hogy Picasso már halott.
Lelki társak - Felismerés
-Amúgy minek mész Kölnbe? - már öt perce a levegőben voltunk és csak meredtünk egymásra.
Elgondolkoztam. Minek is megyek igazán? Ez a gyerek, akármennyire is unszimpatikus (vagy nem? nem is tudom már... ó jajj) sikeresen rátapintott a lényegre.
-Én pszichológus vagyok - próbáltam minél inkább tömöríteni, hogy biztosan megértse amit mondok. Nem volt semmi kedvem újrafogalmazni az egészet.- Egy cég vezetőjének a fia... nos szüksége van rám. és egy kis plusz pénz reményében házhoz megyek. Elméletileg csak egy hétről van szó, utána mehetek haza.
-Értem - és láttam a szemében, hogy tényleg megértette. - és hol fogsz lakni?
-Hát náluk... a cég vezetőjénél - válaszoltam bizonytalanul. Erről még én sem kaptam semmilyen információt.
-Az jó - vont vállat Mate, majd bedugta fekete fülhallgatóját és hátradőlt a székben.
Pár percig némán néztem ahogy halkan szuszog. A haja egyik fele az orrán pihent, másik fele a fülei mögött hátratűrve lógott. Most, hogy jobban megfigyeltem, bal fülében egy ezüstszínű fültágító és három fülbevaló is csillogott, ezek közül az egyik egy csont formájú bifokális fülpiercing volt.
Kis pisis - gondoltam magamban.
-Te hova mész? - kérdeztem hirtelen.
Kivette egyik füléből a fülhallgatót, de a szemei csukva maradtak.
-Tessék? - kérdezte halkan. Éreztem rajta, hogy hallotta, csak hirtelen nem értette a kérdést.
-Hova mész? - ismételtem meg.
-Jaaa... - lelkesült fel. -Dolgozni Kölnbe. Kint tanultam de aztán most megyek haza. Dolgozni fogok.
-Hol fogsz dolgozni?
-Egy... vállalatnál... Automechaniker... ömm... apa is ott dolgozik, nála fogok dolgozni.
-Értem - mondtam szinte suttogva, azzal elfordultam az ablak felé és imádkoztam, hogy ne legyen igaz amit sejtek... vagy talán hogy igaz legyen.
Lelki társak - Az első repülés
Mindjárt indul a gép. Az első repülés. Egyre növekvő gyomorideggel várom a folytatást. Odakint minden vaksötét, porhó szállingózik a levegőben.
-Te is félsz? - kérdezi a mögöttem ülő Lulu elbizonytalanodva. Egy órával ezelőtt még vidáman ráncigált maga után a becsekkoláshoz és nagy hangon nevetett, ahogy kidobatták a kézipoggyászomból a tusfürdőt. De nem lehetett rá haragudni, olyan kis csöppség volt. Barna haja selymes fürtökben ugrált a füle mellett, okos mogyorószín szeméből mindig érdeklődés sugárzott.
-Nem. Neked sem kell félned, nem lesz semmi baj - válaszolom, majd egy biztató mosollyal hátrafordulok. - Bekötötted az övedet?
-Igen - majd apró ujjaival meghúzkodta a szorosra fűzött zöld szíjat.
-Csak nyugi - kacsintottam rá, majd visszafordultam. Nem ült mellettem senki. Nem értettem, miért. Lulu mellé már befészkelte magát két középkorú, fekete kosztümöt viselő hölgy, lassan megindultak a stuardesek az ajtók felé. Bal karommal az apró és rendkívül homályos ablak párkányára könyököltem és elméláztam. Csak egy hét és mehetek haza. Még el sem indultunk, de már visszavágyom. Hiszen itthon van Ő, aki mindennél fontosabb nekem. Talán ha hazaérek, megkéri a kezemet. Talán kint fog várni a reptéren egy nagy csokor virággal a karján, én a nyakába ugrom és vele leszek örökkön örökké. Hirtelen egy zuttyanást hallok magam mellett. Arra fordítom a fejem. Magas volt és nagyon vékony. Fekete pulcsit viselt. Az arca felém eső részét eltakarta vállig érő, sötétbarna haja, egyedül az orra hegyét és hófehér fogsorát láthattam, a fémes csillogásból rájöttem, hogy fogszabályzót visel. Éppen a mellette bénázó fiú poggyászát segítette fel a csomagtartóba, miközben élénken magyarázott valamit angolul.
-Hi. -fordult felém hirtelen. A szeme természetellenesen zöld volt, biztos voltam benne, hogy kontaktlencsét visel. Az arca picit szeplős, de éppen csak annyira, hogy sármossá tegye. A fekete pulcsin a Linkin Park felirat állt - én is szeretem.
-Ssszia - köszöntem vissza, majd gyorsan helyesbítettem. - Sorry, I can't speak so good English... Hi. - kényszeredetten elmosolyodtam, miközben éreztem, ahogy egyre jobban elvörösödöm. Borzalmas az angoltudásom.
-Nem baj - villantott rám a srác egy hatalmas mosolyt - én sem. - éreztem, hogy rendesen töri a magyart, német akcentusa miatt. - Mit olvasol? - biccentett a kezemben tartott könyv felé.
-Kingtől A ragyogást - feleltem még mindig fülig pirosan. Égtem a szégyentől, hogy egy srác ennyire zavarba tud hozni, hiszen nem is tetszik. Bezzeg Ő mindig tökéletesen néz ki, macsós, összevissza zselézett hajával, szépen kidolgozott izmaival. És egyébként is, ez a gyerek legalább 2-3 évvel fiatalabb nálam.
-Azt én is szeretem - válaszolt még mindig ezer vattos vigyorral az arcán a srác. - Én Mate vagyok. - azzal egyik kezével félresöpörte az arcába lógó hajtincseket (így láthatóvá vált bal szemöldökében egy, fülében pedig legalább három ezüstszínű karika - hogy lehet ennyi fém egy arcon?), másik kezét pedig felém nyújtotta. Bátortalanul fogadtam a gesztust.
-Bogi vagyok - mondtam halkan, azzal megszorítottam hófehér kezét.
Elindultunk. Én is elindultam. Fel az ég felé, el a földtől, el otthonról, el Tőle. Nem tudom, mitől éreztem nyomást a mellkasomban, de azt hiszem, nem csak a hirtelen emelkedéstől.
Sziasztok :)
Sziasztok!
Vikinek hívnak és most kezdem a blogolást
