Lelki társak - Az első repülés
Mindjárt indul a gép. Az első repülés. Egyre növekvő gyomorideggel várom a folytatást. Odakint minden vaksötét, porhó szállingózik a levegőben.
-Te is félsz? - kérdezi a mögöttem ülő Lulu elbizonytalanodva. Egy órával ezelőtt még vidáman ráncigált maga után a becsekkoláshoz és nagy hangon nevetett, ahogy kidobatták a kézipoggyászomból a tusfürdőt. De nem lehetett rá haragudni, olyan kis csöppség volt. Barna haja selymes fürtökben ugrált a füle mellett, okos mogyorószín szeméből mindig érdeklődés sugárzott.
-Nem. Neked sem kell félned, nem lesz semmi baj - válaszolom, majd egy biztató mosollyal hátrafordulok. - Bekötötted az övedet?
-Igen - majd apró ujjaival meghúzkodta a szorosra fűzött zöld szíjat.
-Csak nyugi - kacsintottam rá, majd visszafordultam. Nem ült mellettem senki. Nem értettem, miért. Lulu mellé már befészkelte magát két középkorú, fekete kosztümöt viselő hölgy, lassan megindultak a stuardesek az ajtók felé. Bal karommal az apró és rendkívül homályos ablak párkányára könyököltem és elméláztam. Csak egy hét és mehetek haza. Még el sem indultunk, de már visszavágyom. Hiszen itthon van Ő, aki mindennél fontosabb nekem. Talán ha hazaérek, megkéri a kezemet. Talán kint fog várni a reptéren egy nagy csokor virággal a karján, én a nyakába ugrom és vele leszek örökkön örökké. Hirtelen egy zuttyanást hallok magam mellett. Arra fordítom a fejem. Magas volt és nagyon vékony. Fekete pulcsit viselt. Az arca felém eső részét eltakarta vállig érő, sötétbarna haja, egyedül az orra hegyét és hófehér fogsorát láthattam, a fémes csillogásból rájöttem, hogy fogszabályzót visel. Éppen a mellette bénázó fiú poggyászát segítette fel a csomagtartóba, miközben élénken magyarázott valamit angolul.
-Hi. -fordult felém hirtelen. A szeme természetellenesen zöld volt, biztos voltam benne, hogy kontaktlencsét visel. Az arca picit szeplős, de éppen csak annyira, hogy sármossá tegye. A fekete pulcsin a Linkin Park felirat állt - én is szeretem.
-Ssszia - köszöntem vissza, majd gyorsan helyesbítettem. - Sorry, I can't speak so good English... Hi. - kényszeredetten elmosolyodtam, miközben éreztem, ahogy egyre jobban elvörösödöm. Borzalmas az angoltudásom.
-Nem baj - villantott rám a srác egy hatalmas mosolyt - én sem. - éreztem, hogy rendesen töri a magyart, német akcentusa miatt. - Mit olvasol? - biccentett a kezemben tartott könyv felé.
-Kingtől A ragyogást - feleltem még mindig fülig pirosan. Égtem a szégyentől, hogy egy srác ennyire zavarba tud hozni, hiszen nem is tetszik. Bezzeg Ő mindig tökéletesen néz ki, macsós, összevissza zselézett hajával, szépen kidolgozott izmaival. És egyébként is, ez a gyerek legalább 2-3 évvel fiatalabb nálam.
-Azt én is szeretem - válaszolt még mindig ezer vattos vigyorral az arcán a srác. - Én Mate vagyok. - azzal egyik kezével félresöpörte az arcába lógó hajtincseket (így láthatóvá vált bal szemöldökében egy, fülében pedig legalább három ezüstszínű karika - hogy lehet ennyi fém egy arcon?), másik kezét pedig felém nyújtotta. Bátortalanul fogadtam a gesztust.
-Bogi vagyok - mondtam halkan, azzal megszorítottam hófehér kezét.
Elindultunk. Én is elindultam. Fel az ég felé, el a földtől, el otthonról, el Tőle. Nem tudom, mitől éreztem nyomást a mellkasomban, de azt hiszem, nem csak a hirtelen emelkedéstől.
