Lelki társak - Lulu
Felébredtem. Mellettem már nem ült senki, sem Mate sem más. Megkönnyebbülten de mégis keserűen kászálódtam fel az ülésből és kinéztem az ablakon. A kölni repülőtér tárult elém a maga tisztaságával. Hiába, a németek meg a precízség... nem volt időm ezen mélázni ugyanis Lulu a legnagyobb erejét beleadva rázta a székemet hátulról és közben a fülembe kiabált.
-We have turbulenz!!!
Nevettem egy nagyot csodálatos kiejtésén, majd a stuardessek sürgető tekintetét látva gyorsan összeszedtem magam, karon fogtam Lulut és kisiettem a gépből. A kiszállási lépcsőre érva megcsapott a friss és igen hideg levegő, érezni lehetett, hogy itt is mindjárt megered a hóesés. Amennyire tudtunk óvatosan lesiettünk a lépcsőn a tranzithoz vivő buszhoz. Természetesen nekünk már nem jutott hely, a tolakodásban megmarkoltam az egyik kapaszkodót, Lulu pedig ráült sáros bakancsomra. Nem hiszem el, hogy nem volt neki elég másfél órányi ücsörgés. Persze, biztosan kifáradt a sok izgalomban. Én is fáradt voltam, csak arra tudtam koncentrálni, hogy holnap munkanap és ki tudja, ki lesz az, akinek a bajait kell hallgatnom. Ez is kell az egyetemre... Kell a gyakorlat. Talán nem is lesz vészes. Lehet, hogy csak egy félreértett kisgyerek. Lenéztem a lábfejemen guggoló Lulura. Még 4 éve találkoztam vele először. Nyári munkán voltam a gyerekpszichológián, a sok hiperaktív gyerek között, akik közül egy se hallgatott rám. Lulu csak ült egy apró széken a sarokban és nézett riadtan. Odamentem hozzá, leguggoltam mellé és beszélgetni kezdünk. Eleinte csak én beszéltem, mindenféle hétköznapi dolgokról. Arról, hogy elromlott a mosógép, hogy újítjuk a konyhát, hogy kaptam egy sünit akit Picassonak neveztem el... Tisztán emlékszem, ahogy erre a szóra rámemelte a tekintetét.
-Szeretem a süniket - suttogta és akkor először valami mosolyféle jelent meg a szája sarkában. - Ha lenne nekem is, én Mufurcnak hívnám. Majd megnézhetem a tiedet?
Hát így kezdődött a mi barátságunk. Gyermekkori depresszió és Picasso. De hogy ne lett volna szegény depressziós, árvaházból hozták át a kórházba. Látta meghalni a szüleit autóbalesetben. Ő is ott volt, igaz, nagyon pici volt, alig 4 éves, és neki semmi baja nem esett... testileg. Emlékei sem voltak tiszták, csak pár foszlány derengett a balesetről. Sokat beszélgettünk. Már szinte minden nap bejártam, elkezdtem az egyetemet is, de mindig volt rá időm. Egyik nap az egyik ápolónő gúnyosan megjegyezte - Csak nem akarod örökbefogadni? Annyit jársz hozzá, mintha a sajátod lenne. - és nevetett. Bennem pedig megfogalmazódott a terv. Nagynéném mindig vágyott egy kislányra, de sosem lehetett neki. Felajánlottam. Elfogadta. Lulu is iszonyatosan örült a dolognak, még sose láttam ennyire boldognak. Most is azért jött velem, mert Betti néni kiköltözött pár hónapra Kölnbe szintén üzleti okokból, de Lulut nem hozhatta magával, így nekem kellett róla gondoskodnom. Most hozzá viszem a kislányt. Remélem akad náluk hely nekem is. Csak erre az éjszakára kell, utána a megbízóm biztosít nekem egy szobát... remélem.
Lulu megingott és átkarolta a lábamat egy éles kanyarnál. Én is meglepődtem az irányváltástól és kibillentem az egyensúlyomból. A hátam biztos támasznak ütközött. Hátrafordultam, hogy bocsánatot kérjek, de megint a zöld szempárral találkoztam. Mate rámvigyorgott.
-Hi. - mondta, azzal elkapta a karomat, most ő ingott meg kissé. - Bocsi.
Csak mosolyogtam, nem tudtam semmit se mondani. Véletlenek pedig nincsenek. Most akkor kérjem el a számát? Vagy kezdjek vele megint beszélgetni. Aranyos gyereknek tűnik, de akkor is csak egy gyerek. Természetes, hogy az idősebb nők érdeklik... bár én nem is nézek ki olyan idősnek...
-Hány éves vagy? -kérdezte szemtelenül, mintha csak a fejembe látna. Hogy mer ilyet kérdezni egy vadidegentől?
-21. Miért, mennyinek nézek ki? - szúrtam oda.
-Azta. - rökönyödött meg. - maximum 16.
- Na kösz - szóltam fanyarul. Még ez is. Kis taknyos. Biztos csak 17, azért van így meglepődve. Nem látott ez még érett nőt...
-Amúgy jófej vagy - lökte oda nekem vigyorogva. Én meg újra elpirultam. Valahol szégyelltem magam, hogy tetszik ez a fiú. Ez a kis pisis. De valahol szerettem is az érzést. Kihívó volt, valami rosszra ingerlő.
Lenéztem Lulura és megcirógattam a fejét. Ha ő nem lenne, nem készülnék pszichológusnak. Nem lenne ez a megrendelésem se. Nem találkoztam volna Mateval. Otthon lennék és lapozgatnék valami unalmas tankönyvet egy unalmas koleszszobában. Talán velem lenne Ő is. De jó lenne. Talán ott lenne a sünike is és Lulu játszana vele, önfeledten,ülne a kis sarokban a babák között és öltöztetné, beszélne hozzá... Kár, hogy Picasso már halott.
