Szept 26

Folytassam a történetem? 

Máj 10

Amint bejut a fény a szobába, és sikeresen leszakítom a függönyt, ráhajítom Claytonra. A kikövetkezhetetlen lépésemre nem számított, a hirtelen jött világos napsugár váratlanul érte. Fájdalmas kiáltás közepette eltakarta szemeit és a falnak esett. Én nyakon kaptam Claytont és kivezettem a lépcsőházba.

- Ez meg mi volt?! - rivallt rám, mire én tovább toszogattam lefele. Mikor elindult lefele én visszasiettem a férfihoz a szobába.. de már nem volt ott. Pánik fogott el ami egy újabb adrenalin löket kísért. Ekkor oldalról valami fájdalmasan az oldalbordáim közé ékelődött. Arra eszméltem fel, hogy nem tudok elhajolni a felém dörrenő hapsi kezétől. Az állam alá kaptam egy igen erős, férfias kézből áradó ütést, ami teljesen hátrarepített a falig. Fejemet bevertem a falba, miközben lecsúsztam róla. Felnézve láttam, hogy a vámpír fél fején és kezén égési sérülések vannak. Ebből azt szűrtem le, hogy nem rég változott át, és mivel még nagyon új, ezért bántja a Napfény. És valószínű, hogy senki nem küldene egy újoncot egy 300 éves vámpírra, csak az aki felbérelte, vagy megigézte. 

A termetes férfi dörögve lépkedett felém, mire én felpattantam. A gyors mozdulattól szédülni kezdtem és ezt kihasználta az másik és elkapta kék hajamat, majd egy nagy rántással a földre tepert. Minden levegő kiáramlott a tüdőmből. Már készült volna, lecsapni rám, de én végre összeszedtem magam és elsőnek arrébb gurultam. Mikor tisztes távolságba kerültem tőle, felálltam és egyenesen ránéztem. Ő pedig vissza. Szeme, amit csak most kezdtem figyelni, észrevehetően befeketedett. Nem csak az írisze vált egyé a szembogarával, hanem az egész fehérje állomány eltűnt. Biztos meg van igézve, és azt csak az oldhatja fel, aki rátette a varázslatot.

Hirtelen, egy üvöltéssel egyhuzamban, megindul futva felém, mire én is egy kiáltást hallatva megindulok felé, majd felugorva a levegőbe zuhanva kezdődik meg a végjátszma. 

Máj 2

Clayton vámpírsebességgel leugrik rólam és felkapja zokniját. A felsőmet egyszerűen hozzám vágja. A feszültség most igazán magas lett köztünk. Valaki, aki most ölt meg egy idős nőt, rám vadászik. Csodálkozom, hogy csak egy 'embert' küldtek és nem egy csapatot, hogy elkaphassanak. Kezembe akad egy fekete hátizsák amibe gyorsan beledobálok pár értékes holmit: összes megmaradt vértasakomat, napszemüveget, nagy pulcsit...

- Nadora Szerelmére! Assylia gyere már!! - suttogja a lehető legingerültebben Kay miközben az ajtó előtt áll, ha bárki be akarna jutni. Még kapkodva felszedek pár holmit, majd odasietek Kay-hez. Mindez két másodpercet vett igénybe.
Eltorlaszolja az ajtót én pedig összezavarodok.

- Most hogy fogunk kijutni?! Nem küzdünk meg vele?! - akadok ki erre ő megmarkolja a karom és a szobámba húz.

- Őrültség lenne... A Klán küldte. Erős. Ezt te tudhatnád a legjobban.

- De mi ketten vagyunk...! - suttogom visszafojtva.

- Ablak! - nyögi, mire én elkapom a pólóját és visszarántom.

- Nem mehetsz ki! Hülye vagy?! Alig töltötted be a 100 évet!! A Nap meg fog ölni, ha kilépsz rá! -sipákolom rémülten, mire ő rám emeli a pázsit zöld szemét, tele aggodalommal. Ekkor egy halk- majd egy hangosabb reccsenés tölti be a házat. A fa-bejárati ajtó beszakadt és valaki most rúgja ki az elé húzott bútort.

Körbenézek és szemem megakad a nehéz függönyömön.. 

- Kay, állj hátrébb. - engedelmeskedik, de ekkor az idegen bejut a házba. Egy 30-as éveiben járható vámpír állt a szobám ajtajában. Vérvörös szeme rám villant, és halált ígérve megindult felém. Fogaim előcsúsznak és párduc módra fújtam ösztönből a férfira. Ha kell, bármi áron megvédem magam. Kay ebben a pillanatban felüvölt és hátulról a pasasra ugrik, majd a gerincébe rúgva mindketten elborulnak. Ez pompás alkalomnak tartom annak, hogy valóra váltsam tervem. Belekapaszkodok a függönybe és egy nagy rántással lerántom a leplet... a fény pedig utat tör magának..

S lőn világosság.

  !
Máj 1

Lerázom a kezemről a vért és vele együtt a szilánkdarabokat. A hideg víz alá nyomom kezem amíg Kay segít feltörölni. A vámpír-vér nem olyan, mint az emberi. Sokkal keserűbb és sötétebb színű ezért nem kedvező egyik félnek sem. Sem embernek- sem vámpírnak. 

Konyharuhába csavarom a kezem, hogy tényleg ne veszítsem el a véradagomat, ami bennem kering. Kayhez fordulok már sokkal nyugodtabban.

- Még most sem hiszem el, amit mondtál... Ilyet terjesztenének rólam? - kérdezem aggódva, erre ő csak bólint. Megrázom a fejem. - Most akkor mit tegyek?

- Helyesebb a válasz úgy, ha úgy kérdezed, hogy mit tegyünk. Ketten. - a végét suttogja. - Most nem hagylak el. Semmiért.

- Múltkor is ez ígérted... - suttogok vele, mire ő olyan közel húzódik, hogy összeér az orrunk. 

- Hetven év alatt változik az ember... - a végére már megcsókolom. Kezem átkarolja nyakát, lábam pedig felugrik a csípőjére. Ő egyik kezével átkarolja a derekem, másikkal pedig alulról tart, hogy le ne csússzak.

- Ezt nem kéne.. - mormolom miközben semmi ellenállást nem tanusítok. Sőt, voltaképpen hazudnék ha azt kérném, hogy álljon le. Felnéz rám és elmosolyodik.

- Miért nem lehetne? - a vállamba csókol.

- Te mondod, hogy nincs idő.... semmire. - hamisan csengnek a szavaim, és ezt megérzi. Most egyikünkket sem érdekli az idő. Bevezet a szobámba, miközben és mindig ölelkezve vágyunk egymásra és letesz az ágyra. Hanyat fekszem, ő pedig felém támaszkodik. Tovább csókolgatjuk egymást, mire ő lassan lehúzza rólam a felsőm. Lerúgja magáról a cipőt és a zoknit, ezért én is így teszek. Belemarkolok a hajába, mikor szájával hozzáér a fehér, lapos hasamhoz. Hetven éve...

Ekkor váratlanul hallásom kiélesedik és meghallom, ahogy az első emeleten valaki-mély férfi hang- érdeklődik irántam. Az állnevemen szólít vagyis Ezüst Szilvián, amit átmagyarosítottam mikor ideköltöztem. Kay nem hallja meg azt, ami az 1.emeleten történik, csak azt veszi észre, hogy ledermedtem.

- Mi az? - kérdezi zihálva.

- Mit mondtál, mennyi időnk van, amíg elkezdenek keresni? - kérdezem remegő ajakkal. Erre összezavarodik, szemöldökét összhúzza és látom a tekintetét, hogy pont meghallja, ahogy a legalsó szintről egy kedves néni bemondja a szobaszámot. " 4.emelet C20 - szoba, ott találja a barátnőjét, nem rég jött haza egy idegen férfival. Folyton ilyen korán jön haza, és későn megy el, ha felér, kérem mondja meg, ho..." a néni hangja hörgő, fulladozó lélegzetvétellé alakul, majd egy nagy puffanás, és már nem halljuk többé a néni hangját... se a szívverését. 

Ápr 28

Clayton felém fordul.
- Figyelsz te rám egyáltalán? - bólintok, miközben csak most kezdek rá igazán figyelni. Elhessegetem az első találkozásunk emlékeit és azokat a kérdéseket, hogy mit rontottam el.. - Szóval, mit mondtam..? - erre már nem tudok válaszolni. Felhúzom a lábam a sötét színű kanapéra.
- Kay... tudod eddig is meg akartak ölni, most miért lenne rosszabb?
- Sylia! Mikor elhagytalak azt érted tettem és azon túl egyetlen percre sem tévesztettelek szem elől! Minden lépésedről tudtam, még a bankszámlaszámodat is tudom. Melletted voltam, ha te nem is láttál. Nekem is nehé..
- Elég! Fogd be a szád Kay! Nem akarom hallani! Elegem van! Fogd be vagy esküszöm, kirugdoslak a napra! - megint kezdek kitérni a sodromból. - Mégis mi a francért jöttél most elém?
- Hogy figyelmeztesselek. És hogy magammal vigyelek, eddig csak egy olyan listán szerepelt a neved ahonnan a vámpírok egy idő után maguktól lekerülnek... de most... valaki megpróbál rákenni egy súlyos szabálysértést.. egy olyan személy, aki eddig pár legfelsőbb bizalmát élvezte. Az a mocskos kis lidérc! Ha elém kerül és kitépem a torkát és kikötözöm a Napra, hadd.... 
- Hagyd abba Kay, megijesztesz.. - mondja a 300 éves vámpír. A férfi mögé sétálok és kezem a hátára fektetem. - Mégis milyen bűnről beszélsz? Nem szegtem semmit az utóbbi... Kilencven éve.
- Én tudom, hogy te ártatlan vagy. De attól félek, vannak, akik csak úgy viccből vannak ellened, mert ők nem ismernek. - felém fordul. - A tanács döntött, és elítéltek. Bármelyik pillanatban elvihetnek... 

- De mégis miről beszélsz? Milyen bűntény történt? - hátrálok a hideg falig, Clayton magába fordul és elnéz. Vesz egy nagy levegőt, majd gondterhelten kifújja.

- Azt terjesztik, hogy alapítottál egy másik klánt. És emberek előtt feded fel kiléted és csábítod őket a klánba, amivel támadást indítasz a Legfőbbek ellen. - se köpni se nyelni nem tudok. Lesokkol a hír, végül hisztérikus nevetésbe fulladok

- Várj.. mivan? Ezt nem hiszem el, hogy elhiszik! Egy klánt.., pont én? - tovább nevetek, már lassan könnyezve, reménytelen a helyzetem. Clayton fagyos arccal nézi paródiám. - Persze! Majd én leszek az, aki felfedi a kilétét az emberek előtt, majd támadást indít a Klán ellen, hogy elfoglaljam a trónt, mert egy pszichopata ribanc vagyok! Persze! Ez tök logikus...!! - megállok a bárpult előtt és még mindig nem tudom felfogni a hallottakat. Előveszek egy üvegpoharat és beletöltök tiszta vodkát. Hogy vádolhatnak meg ilyen szabályszegésekkel? Tulajdonképpen, aki kitalálta ezt, annak nagyon nagy baj lehet a fejével, mert a 3 Legfőbb Szabályt egy bűnténybe foglalta. Első: Sose fedezzük fel magunkat az emberek előtt. Második: Saját fajunk ellen sosem szegődünk. Harmadik: Új Klánok sose jöhetnek létre.

És a legszebb, hogy mindegyik büntetése... a halál. Biztos halálra  ítélve ezzel engem. 

- Syliám.... - Kay hangja nyugtató, szelíd és halk.. - Túl sok vért vesztesz.... - aggódva figyel engem, mire én lassan lenézek a kezembe. A Vodkás pohár szilánkokban pihen a kezemben. Szilánkjai átvágták a bőrömet, amiből ömleni kezdett a vér. Nagy kiterjedésű vörös, ragadós tócsa keletkezett a lábamnál, ami folyton bővült a folyamatos vérzéstől.

Ápr 21

Az elmúlt négy órában egyszerre sírtam, nevettem, törtem poharat és ordítottam a parneremmel. Hol is kezdjem? Minden a parton kezdődött, amikor a több mint 72 éve nem látott szerelmem gondtalanul leült mellém. 

- Clayton... hogy találtál rám? - a mellkasára vagyok dőlve és szorosab becsukott szemmel markolgatom a pólóját.

- Veszélyben vagy Sylia... - szorosabban ölel. - Meg akarnak ölni....Velem kell jönnöd. Mindenki téged keres, ahogy én is. Nekem csak annyi előnyöm van, hogy tudom milyen házakat keresel.. Megnéztem az utóbbi két évben vásárolt 100.000 Ft-. ért eladott házakat. Utána szűkítettem a kört azokra a házakra amik part- vagy folyó mellett vannak.. és végül megtaláltalak. 

- Istenem, Kay! - felülök. - Miért? Miért pont most jelentél meg előttem? Mit tettem, hogy ekkora fájdalmat érdemeltem tőled? Még mindig fáj, az a nap mikor elhagytál és most hogy várhatod azt, hogy veled menjek bárhova is?!! Tudom, hogy követnek! Tudom, hogy tudják minden lépésem és azt is tudom, hogy direkt nem kapnak el idő előtt, mert kínozni akarnak ezzel!

-Sajnálom, Sylia... Csss..sajnálom. Mindent elmagyarázok, ha hagyod.. - Ezután kénytelen voltam meghívni magamhoz és felhívni a házamba, mielőtt felkel a Nap.

Innmáron négy órája hallgatom a történetét a sötétített, egy ággyal rendelkező szobámban. Van benne minden ami rendesen felborzolta a hátam... viszont mikor ránézek, mindig az első találkozásunk jut eszembe, amit muszáj végignéznem.

A mi történetünk más. 100 éve még nyugodtan barátkoztam más vámpírokkal, mentem a nagytanácsi ülésekre, végeztem mindennapjaimat szabályok szerint 'élve'. Akkoriban ismertem meg nem szokványos módon Kay-t.

Titkos, csak vámpíroknak kiépített vendéglőben dolgoztam, mikor verekedés tört ki az egyik asztalnál. Általában sok az ilyen, itt a mi fajtánknál mindennapos az erőfitogtatás. Két férfi csapott össze megint, viszont én az egyiken éreztem, hogy nem ember.. Mégis mit keres itt egy ember?! Csak öngyilkos lehetett... mire odaértem, röpke pár másodperc tizedéke alatt, az ember már a saját vérében feküdt a padlón, nyakából egy fogsor alakbanömlött a vér . A huszas évei elején járhatott. Barna haja a vértől összetapadt, zöld szemei felakadtak és rángatózni kezdett a teste. Én kaptam észbe elsőnek.

- Mégis mi folyik itt?!? - leroskadtam a férfi mellé, elhúztam az arcából az összetapadt haját. - Ez egy..! Ez egy ember, és te megölted!

- Ez a kis mocskos, görény ember elvette a sörömet és utána még nekem jött!! Kitépem a torkát!- a férfi megint megindult, hogy ízekre tépje a haldokló embert, de társai lefogták.

A legtöbb öreg vámpír még csak fel sem nézett a dulakodásra, viszont a gyilkosság őket is megrémítette. Ezt szabályszegésnek bizonyult... Szigorú szabályok szerint élünk, amibe világosan bele van írva, hogy embert nem ölünk, csak ha rád támad, vagy élelemre van szükséged. De ennek nem kellett volna így végeznie...

Ekkor jelent meg a felettesem. Mindenkit aki úgy érezte nem bírt magával, kidobta a vendéglőből. A feltakarítás az én feladatom lett, már vettem fel a kezembe a többkilós férfi tetemét, amikor észrevttem, hogy még mindig dobog a szíve és szaggatottam lélegzik.

- Hát te nagyon nem akarsz meghalni...- dünnyögtem és a szemétlerakó helyett a raktárba vittem. Nem gondoltam semmire, mikor megharaptam a saját csuklómat. A vér íze berobbant a számba, kicsit megszívtam amíg elegendő mennyiséget nem éreztem, majd lesmároltam a vadidegent. Átlöktem a vérem, majd lenyelettem vele. 

Három napig feküdt a raktárban mozdulatlanul, és én mindhárom napot vele töltöttem. Mikor felébred új volt neki az egész, tudtam, mert én is átéltem, de mégis a neve érdekelt a legjobban.

- Mégis hogy hívnak?

- Clay... ton Drow.

Ápr 20

Jelen pillanatban a Dunaparton ülök. A nap egy óra múlva fog felkelni. Most olyan az idő, mint Londonban a Temze partján... Honvágyam van. Az évek, vámpír létemre olyanok, mint a percek. Jönnek, mennek, jönnek, mennek. Mindegyik csak egy pillantás és egyre jobban azt veszem észre, hogy már több mint 200 éve nem voltam hazai földön. Lóbálni kezdem a lábam a félhomályban és a Dunába dobálok köveket. Pest már kezd éledezni. A kocsik már hajnali három óta folyamatosan sokasodnak, pedig még nem is láttam ezeket nappal! Nappal mennyi kocsi lehet az úton...?

Hirtelen valaki megáll mögöttem. Érzékeim automatikusan kiélesednek és felkészülök a legrosszabbra. A Legfőbbek közül az egyik? Egy baltás ember? Egy koldus? Emberrel ígyis-úgyis könnyen elbánok, de ha sokan vannak.... Elönt egy apró borzongás.. egy 300 éves vámpírt!!

- Sylia? - kérdezi egy nagyon-nagyon ismerős, mély férfi hang. Lelkem felszabadul és máris boldogságkönny kezdi égetni a szemem. Még mindig ülök. Nem tudok megmozdulni. - Assylia Silverblood? - Veszek egy apró szaggatott lélegzetet ekkor a könny lecsordul a fehér arcomon. Érzelmek lepnek el, amiket már 72 éve próbálok lelakatolni. A férfi szomorúan sóhajt, majd leül mellém a partra. 

Alig merek ránézni, de végül lassan odafordítom a fejem. Gyönyörű, ismerős mélyzöld szempár fürkészi a sötétkék festett hajamat és a világoskék szemeimet. Oldalrabillentem a fejem, nem tudok megszólalni se, erre ő az arcomra fekteti kezét és letörli a könnyem. Közelebb hajol, ahogy én is, majd mély, több évtizede feledésbeveszett csókba forrunk össze. 

Mikor elszakadunk, a Nap első sugarai már utat törnek a Budai oldal hátán. Lassan indulnunk kell, ha nem akarunk szörnyethalni. Megtörlöm nedves arcom, ezek szerint egész idő alatt könnyeztem. A férfinak a mellkasára dőlök és mély levegőt veszek, hogy magambaszívjam az ilaltát. Erre ő szorosabban magához szorít és mohón belecsókol a nyakamba amitől megborzadok.

- Clayton...  hogy találtál rám..?

 

Ápr 20

Sziasztok nem tudom miről írjak, de írok egy lányról. fantasynak indítom, a lány itt egy vámpír.

 

---

 

Üdv. A nevem Assylia. 17 éves vagyok, már 311 éve. Úgy bizony. Végignéztem a világháborúkat, és három évszázadot éltem végig. Azt reméltem még fiatal koromban, hogy mire betöltöm a 300-at már mindenhol fogok járni a világon! De ez nem sikerült. Még sosem jártam Ausztráliában... Mert volt, hogy egy országba 50 évet is leéltem, mert ottragadtam és nem engedtek ki a határon a Legfőbbek. A legfelsőbb vámpírok folyton a nyomomban vannak és a halálomat akarják, de én mindig sikeresen elszöktem. Bújkáltam, bújkálok... sokat. És mivel nem vagyok halandó, attól félek ez örökké fog tartani. 

Most Magyarországon vagyok innmár 2 és fél éve. Kicsi, pár szobás házban élek egyedül a hegyekben.. vagyis, Magyarországon nincsennek is hegyek... hogy is hívják azt a dombot ahol most vagyok? Nem tudom, csak azt hogy a Dunára nyílik az szobaablakom.

Legtöbbször este járom magányosan az utcákat a sok magyar között. A legtöbb behúzott kapucnival sétál, de vannak akik csapatokban röhögnek. Rengeteg miniszoknyás lány nevetgél a feltarajozott-hajú fiúk társaságában. Elítélem őket. Régen sokkal jobb volt,. hát mi történt ezen kor gyermekeivel? Én persze a szokásos fekete csőnadrágomban, a szürke vastag pulcsimban és a sötétvörös tornacipőmben lesem a fiatalokat.

Igazából Londonban születtem 1704.-ben. Szerény kisnemesi család gyönyörű leánya voltam. Testvérem sosem volt, mert anyám belehalt a szülésbe apám pedig ezután újranősült... a gonosz banya meg megutált és kidobott az erdőbe apám tudta nélkül. Egyedül maradtam... a hidegben... esett az eső és segítségért kiáltoztam... aztán... megtaláltak. De nem emberek........ Milyen rég is volt! Nos, kíváncsi vagy a történetemre? Hogy miért futok századok óta? Hogy miért pont Magyarország? Hogy miért akarják a halálomat? És talán még a múltam is érdekel? Assylia vagyok, és ha szeretnéd, elmesélem.

 

/komikat, hogy tetszett??? folytassam?/