Varázslat

Jelen pillanatban a Dunaparton ülök. A nap egy óra múlva fog felkelni. Most olyan az idő, mint Londonban a Temze partján... Honvágyam van. Az évek, vámpír létemre olyanok, mint a percek. Jönnek, mennek, jönnek, mennek. Mindegyik csak egy pillantás és egyre jobban azt veszem észre, hogy már több mint 200 éve nem voltam hazai földön. Lóbálni kezdem a lábam a félhomályban és a Dunába dobálok köveket. Pest már kezd éledezni. A kocsik már hajnali három óta folyamatosan sokasodnak, pedig még nem is láttam ezeket nappal! Nappal mennyi kocsi lehet az úton...?

Hirtelen valaki megáll mögöttem. Érzékeim automatikusan kiélesednek és felkészülök a legrosszabbra. A Legfőbbek közül az egyik? Egy baltás ember? Egy koldus? Emberrel ígyis-úgyis könnyen elbánok, de ha sokan vannak.... Elönt egy apró borzongás.. egy 300 éves vámpírt!!

- Sylia? - kérdezi egy nagyon-nagyon ismerős, mély férfi hang. Lelkem felszabadul és máris boldogságkönny kezdi égetni a szemem. Még mindig ülök. Nem tudok megmozdulni. - Assylia Silverblood? - Veszek egy apró szaggatott lélegzetet ekkor a könny lecsordul a fehér arcomon. Érzelmek lepnek el, amiket már 72 éve próbálok lelakatolni. A férfi szomorúan sóhajt, majd leül mellém a partra. 

Alig merek ránézni, de végül lassan odafordítom a fejem. Gyönyörű, ismerős mélyzöld szempár fürkészi a sötétkék festett hajamat és a világoskék szemeimet. Oldalrabillentem a fejem, nem tudok megszólalni se, erre ő az arcomra fekteti kezét és letörli a könnyem. Közelebb hajol, ahogy én is, majd mély, több évtizede feledésbeveszett csókba forrunk össze. 

Mikor elszakadunk, a Nap első sugarai már utat törnek a Budai oldal hátán. Lassan indulnunk kell, ha nem akarunk szörnyethalni. Megtörlöm nedves arcom, ezek szerint egész idő alatt könnyeztem. A férfinak a mellkasára dőlök és mély levegőt veszek, hogy magambaszívjam az ilaltát. Erre ő szorosabban magához szorít és mohón belecsókol a nyakamba amitől megborzadok.

- Clayton...  hogy találtál rám..?