Varázslat

Az elmúlt négy órában egyszerre sírtam, nevettem, törtem poharat és ordítottam a parneremmel. Hol is kezdjem? Minden a parton kezdődött, amikor a több mint 72 éve nem látott szerelmem gondtalanul leült mellém. 

- Clayton... hogy találtál rám? - a mellkasára vagyok dőlve és szorosab becsukott szemmel markolgatom a pólóját.

- Veszélyben vagy Sylia... - szorosabban ölel. - Meg akarnak ölni....Velem kell jönnöd. Mindenki téged keres, ahogy én is. Nekem csak annyi előnyöm van, hogy tudom milyen házakat keresel.. Megnéztem az utóbbi két évben vásárolt 100.000 Ft-. ért eladott házakat. Utána szűkítettem a kört azokra a házakra amik part- vagy folyó mellett vannak.. és végül megtaláltalak. 

- Istenem, Kay! - felülök. - Miért? Miért pont most jelentél meg előttem? Mit tettem, hogy ekkora fájdalmat érdemeltem tőled? Még mindig fáj, az a nap mikor elhagytál és most hogy várhatod azt, hogy veled menjek bárhova is?!! Tudom, hogy követnek! Tudom, hogy tudják minden lépésem és azt is tudom, hogy direkt nem kapnak el idő előtt, mert kínozni akarnak ezzel!

-Sajnálom, Sylia... Csss..sajnálom. Mindent elmagyarázok, ha hagyod.. - Ezután kénytelen voltam meghívni magamhoz és felhívni a házamba, mielőtt felkel a Nap.

Innmáron négy órája hallgatom a történetét a sötétített, egy ággyal rendelkező szobámban. Van benne minden ami rendesen felborzolta a hátam... viszont mikor ránézek, mindig az első találkozásunk jut eszembe, amit muszáj végignéznem.

A mi történetünk más. 100 éve még nyugodtan barátkoztam más vámpírokkal, mentem a nagytanácsi ülésekre, végeztem mindennapjaimat szabályok szerint 'élve'. Akkoriban ismertem meg nem szokványos módon Kay-t.

Titkos, csak vámpíroknak kiépített vendéglőben dolgoztam, mikor verekedés tört ki az egyik asztalnál. Általában sok az ilyen, itt a mi fajtánknál mindennapos az erőfitogtatás. Két férfi csapott össze megint, viszont én az egyiken éreztem, hogy nem ember.. Mégis mit keres itt egy ember?! Csak öngyilkos lehetett... mire odaértem, röpke pár másodperc tizedéke alatt, az ember már a saját vérében feküdt a padlón, nyakából egy fogsor alakbanömlött a vér . A huszas évei elején járhatott. Barna haja a vértől összetapadt, zöld szemei felakadtak és rángatózni kezdett a teste. Én kaptam észbe elsőnek.

- Mégis mi folyik itt?!? - leroskadtam a férfi mellé, elhúztam az arcából az összetapadt haját. - Ez egy..! Ez egy ember, és te megölted!

- Ez a kis mocskos, görény ember elvette a sörömet és utána még nekem jött!! Kitépem a torkát!- a férfi megint megindult, hogy ízekre tépje a haldokló embert, de társai lefogták.

A legtöbb öreg vámpír még csak fel sem nézett a dulakodásra, viszont a gyilkosság őket is megrémítette. Ezt szabályszegésnek bizonyult... Szigorú szabályok szerint élünk, amibe világosan bele van írva, hogy embert nem ölünk, csak ha rád támad, vagy élelemre van szükséged. De ennek nem kellett volna így végeznie...

Ekkor jelent meg a felettesem. Mindenkit aki úgy érezte nem bírt magával, kidobta a vendéglőből. A feltakarítás az én feladatom lett, már vettem fel a kezembe a többkilós férfi tetemét, amikor észrevttem, hogy még mindig dobog a szíve és szaggatottam lélegzik.

- Hát te nagyon nem akarsz meghalni...- dünnyögtem és a szemétlerakó helyett a raktárba vittem. Nem gondoltam semmire, mikor megharaptam a saját csuklómat. A vér íze berobbant a számba, kicsit megszívtam amíg elegendő mennyiséget nem éreztem, majd lesmároltam a vadidegent. Átlöktem a vérem, majd lenyelettem vele. 

Három napig feküdt a raktárban mozdulatlanul, és én mindhárom napot vele töltöttem. Mikor felébred új volt neki az egész, tudtam, mert én is átéltem, de mégis a neve érdekelt a legjobban.

- Mégis hogy hívnak?

- Clay... ton Drow.