Varázslat

Lerázom a kezemről a vért és vele együtt a szilánkdarabokat. A hideg víz alá nyomom kezem amíg Kay segít feltörölni. A vámpír-vér nem olyan, mint az emberi. Sokkal keserűbb és sötétebb színű ezért nem kedvező egyik félnek sem. Sem embernek- sem vámpírnak. 

Konyharuhába csavarom a kezem, hogy tényleg ne veszítsem el a véradagomat, ami bennem kering. Kayhez fordulok már sokkal nyugodtabban.

- Még most sem hiszem el, amit mondtál... Ilyet terjesztenének rólam? - kérdezem aggódva, erre ő csak bólint. Megrázom a fejem. - Most akkor mit tegyek?

- Helyesebb a válasz úgy, ha úgy kérdezed, hogy mit tegyünk. Ketten. - a végét suttogja. - Most nem hagylak el. Semmiért.

- Múltkor is ez ígérted... - suttogok vele, mire ő olyan közel húzódik, hogy összeér az orrunk. 

- Hetven év alatt változik az ember... - a végére már megcsókolom. Kezem átkarolja nyakát, lábam pedig felugrik a csípőjére. Ő egyik kezével átkarolja a derekem, másikkal pedig alulról tart, hogy le ne csússzak.

- Ezt nem kéne.. - mormolom miközben semmi ellenállást nem tanusítok. Sőt, voltaképpen hazudnék ha azt kérném, hogy álljon le. Felnéz rám és elmosolyodik.

- Miért nem lehetne? - a vállamba csókol.

- Te mondod, hogy nincs idő.... semmire. - hamisan csengnek a szavaim, és ezt megérzi. Most egyikünkket sem érdekli az idő. Bevezet a szobámba, miközben és mindig ölelkezve vágyunk egymásra és letesz az ágyra. Hanyat fekszem, ő pedig felém támaszkodik. Tovább csókolgatjuk egymást, mire ő lassan lehúzza rólam a felsőm. Lerúgja magáról a cipőt és a zoknit, ezért én is így teszek. Belemarkolok a hajába, mikor szájával hozzáér a fehér, lapos hasamhoz. Hetven éve...

Ekkor váratlanul hallásom kiélesedik és meghallom, ahogy az első emeleten valaki-mély férfi hang- érdeklődik irántam. Az állnevemen szólít vagyis Ezüst Szilvián, amit átmagyarosítottam mikor ideköltöztem. Kay nem hallja meg azt, ami az 1.emeleten történik, csak azt veszi észre, hogy ledermedtem.

- Mi az? - kérdezi zihálva.

- Mit mondtál, mennyi időnk van, amíg elkezdenek keresni? - kérdezem remegő ajakkal. Erre összezavarodik, szemöldökét összhúzza és látom a tekintetét, hogy pont meghallja, ahogy a legalsó szintről egy kedves néni bemondja a szobaszámot. " 4.emelet C20 - szoba, ott találja a barátnőjét, nem rég jött haza egy idegen férfival. Folyton ilyen korán jön haza, és későn megy el, ha felér, kérem mondja meg, ho..." a néni hangja hörgő, fulladozó lélegzetvétellé alakul, majd egy nagy puffanás, és már nem halljuk többé a néni hangját... se a szívverését.