Vonzás

Köszönöm azoknak, akik eddig olvasták a Vonzás-t!

Még van 1-2 rész folytatása, de fejben én már a végét is megírtam. Sajnos ezt nem olyan egyszerű kivitelezni, hogy itt is látható lehessen. Nem tudom , hogy hogyan fogom ezt folytatni, mert ebneveldném már nem vagyok annyira aktív, mint amire számítottam. Majd meglátjuk, addig is mondom az újaknak, hogy olvassák el a Vonzás-t.^^ Megéri. c:

#Cattinea Grey- Elnök & vezérigazgató, Empire Holding, Inc.

Még vagy 10 perig rázkódott a válla csöndben, egyedül a párnák közt. Félt, dühös volt és nem hitte el, amit látott. Végül kelletlenül kikászálódott a fehér takarót magára csavarva és csupasz lábával a hideg faborítású padlón a világító gömbhöz lépkedett. Fogalma sem volt, hogy mégis hogyan világíthat, nem volt benne tűz, ami a fényt adta volna. Lassan felemelte kezét és rátapasztotta: úgy gondolta a gömb forró lesz, mint a folyékony vas, de… hűvös volt. Úgy rántotta el karcsú ujjait mintha mégis megégette volna és inkább hátrébb araszolt. Fejét kelletlenül megfordította a szekrény felé majd félénken megközelítette. Vette egy mély levegőt és lassan kitárta a faajtót. Fehér, mélykivágású ruhák sorakoztak benne, amik egytől egyig ugyan úgy néztek ki. Mármint mégse: méretben, csipkésségében és a fehér gyöngyrakásokban különböztek. Kinyújtotta hófehér karját és leakasztott kevésbé mélykivágású, csipkézett esküvői fehérruhát. Szíve megremegett a vékony ruhadarab látványától. Nem szívesen vett fel ilyesfajta, méregdrága ruhákat, de ez nagyon megtetszett Amatishnak. Nem fért a fejébe, hogy miért tartanak itt ilyen káprázatos ruhákat, és ilyen nagyszabásúakat, miközben eddig csak alacsony Lényeket látott, akikre ezek biztosan nem mennek. Lehet, hogy több lányt tartanak fogva és ez valamiféle rítus, mint például egy szűzlány gyilkolása a vére miatt..? Csak remélni tudta, hogy ezek nem valóságosak, de már nem tudta volna megmondani miben hihet. Talált alsóneműt, és amit csak tudott magára húzott. A fűző nagyon komplikált volt és nem tudta megcsinálni ekkor viszont kopogtak és két kis Lény lépett be az ajtón. Amatish kihúzta magát és amennyire csak tudott, fagyosan nézett azokra. Ez volt a legtöbb amit tehetett: kimutatta az utálatát.

- Segíthetünk valamiben? – szólalt meg az egyik, aki hangjából vélve nőnemű lehetett. Rajtuk is köpeny volt csak sokkal világosabb, krémszínű. Elől szorosan összefűzték és csuklyával takarták arcukat, de a ruhaanyag sokkal jobban kiemelte alakjukat. Ebben különböztek a férfinemű köpenyektől.

Amatish legszívesebben már rohant volna ki a félig nyitott ajtón, de megmondták neki: a szoba védve van. Ez mit jelenthet? Ehelyett inkább egy aprót bólintott mintha minden rendben lenne, és kicsit csodálkozott, hogy a lények látták a biccentést, mert köré mentek és elkezdtek segédkezni, mint a rendes komornák. Mikor végeztek, Tiss a tükör elé állt, ami a szobában foglalthelyet és akaratlanul is elnyílt a szája.

Hihetetlenül gyönyörű lett. A ruha, -amit valójában utoljára fog hordani- csodálatosan állt rajta. Lágy fehér bőre eltért a selymes csipkés anyagtól és engedelmesen simult testére. A felső csipkék kiemelték dekoltázsát, ami egyre nőiesedett. Barna, szikrázó haja magasan volt felfogva, csak pár szál lógott a füle mögött, így az ívelt nyaka szabadon mutatkozott. Hatalmas szintén barna szemei és halványpiros szája kiegyensúlyozták egymást. Derekánál egy gyöngysor futott végig, ami karcsúsította az amúgy sem telt lányt. A Lények előhúztak a fiókból egy hosszú, lengő fülbevalót és átadták neki. Tiss engedelmesen elfogadta, és meggondolatlanságból még meg is köszönte, amit azonnal visszaszívott volna. Az elrablóinak köszöngetni undorító dolog. Főleg ha azok nem is jó szándékúak. Amint a lány felhelyezte a fülbevalóit könnybe lábadt a szeme, de gyorsan kipislogta és felvette a soha nem ismert fagyos arcát.

Az egyik Lény hozzáért a derekához és óvatosan tolni kezdte az ajtó felé. Amatish beleharapott alsó ajkába és megindult az ismeretlenbe. Fehér ruhája engedelmesen kísérte és csak remélte, hogy nem utolsó útjára.

-

Ez a történet alig pár résszel előrébb jár mint most van, ami aggaszt. Nem haladok vele és még jelezni sem jelzitek, hogy olvasná valaki. Viszont sokat gondolkoztam rajta, hogy nagyobb kiterjedésű bloggá írnám át. De ahhoz a legelejét újra kéne írnom, a szereplők nevét meg kéne változatnom és tennem kéne bele hosszabbításokat ez pedig rengeteg meló lenne ugyebár. Egy ilyet nem lehet fél nap alatt összehozni. Viszont tényleg kellenének olyasvalakik, akik támogatnak mindenben..... nem tudom mi lesz.

#Cattinea

2.fejezet - 1.rész ~ A fény kihuny.

Szörnyű álomból füstje tartotta fogva. Amatish szeme lassan felnyílt és átfordult az oldalára. Izzadtan ébredt, feje lágyan lüktetett és mindenféle emlékképek vágtak át az elméjében. Azt álmodta, hogy anyja elküldte őt a nagybátyjához Londonba. Egy hatalmas kastélyba költözött a Markboor birtokra. Gyönyörű és fenséges volt az egész, de valami nem stimmelt a hellyel. Jeleket látott mindenhol és bárhova ment sosem érezte magát egyedül. Megérkezése napján találkozott egyetlen unokatestvérével: Alexander Markborral. Már az első perctől fogva megigézte a lányt igéző tekintetével és páratlanul kék szemével, amihez éjfekete haj társult, mindez azonnal helytelen cselekedetre vitte: megcsókolták egymást. Ez törvénytelen volt és nem utolsósorban visszataszító. Amatish megcsapta a fiút és elrohant az erdőbe. Órákon át szedte a lábát a sűrű fák között elméje pedig teljesen az őrültbe vezette. Belebotlott egy veszélyes, gyilkos hajlamú virágba, aminek a neve Sisakvirág. Attól kezdve furcsa dolgok történtek, amit alig tudott felfogni, inkább csak elfogadni. Beszélt halott nagymamájával, aki segített neki életben maradni. Valahogy egy tóhoz ért, ahol megjelent egy veszélyesen gyönyörű fenevad: egy farkas. A lány viszont a tóparton elvesztette minden erejét a mérgező Sisakvirág hatása miatt és összeesett. Ekkor rémisztő csuklyás gyerekeknek látszó lények jelentek meg, akik érdekes hanghordozással úgy tettek, mintha varázsigét mondanának. Nevetséges! A farkas eltávolodott és a Lények megölték. Végül Amatish-t is beoltották valamivel, amitől az álomnak vége szakadt.

Hál’ Istenemnek csak egy álom volt.

De nem álom volt. Az egészet alátámasztotta Tiss sajgó, bekötözött lába és az ajtó előtt álló sötétzöldköpenyes csuklyáslény. A valóságban szerepet játszott a szoba, ahol a Tiss aludt, mert ez biztosan nem az ő lakhelye volt.

Szíve megugrott agya nagyon lassan fogta fel a történteket.

Fehérszínű, hatalmas ágyon puha tollal megtöltött takaróba volt bebugyolálva. Eddig az oldalán szuszogott, de most félt megmozdulni, mert érezte: nincs rajta semmi ruhanemű. Viszont a takarót mintha túlfűtötték volna ettől pedig gyöngyözni kezdett a homloka. Csak a bőréhez képest a jól ismert hideg nyaklánc pihent a kulcscsontján. Élek. Lázasan villant szeme az ismeretlen, sötétszínű bútorokra és a krémszínű falakra. Amatish sosem járt itt azelőtt. Elraboltak. Nem volt se tűz se gázlámpa, de a szobában így is világos és meleg volt. Egyáltalán nem egy hideg, dohos helységben találta magát patkányokkal körbevéve, ahogy azt elsőre gondolta.

A szoba négy sarkában fából készült díszes oszlopok álltak, melyeknek faburkolatába apró jeleket és kidudorodó ábrákat véstek. Az összes tetején egy körülvésett mélyedésben fej nagyságú gömbkristályok pihentek, amik maguktól… világítottak? Tiszta, fehér fénnyel pulzáltak a gömbök! Mintha élő szervezetből lettek volna, amik együttes erővel bevilágították az egész szobát és Amatish lefogadta volna, hogy ezek adják a meleget is.

 Keze végigsiklott csupasz derekán, ahogy a takaróból próbált volna kibújni, de csak most ért el az agyáig az a tény, hogy teljesen csupasz. Szíve percről percre erősebben kalapált, agya vészesen dolgozott: Hol lehet? Mi történt vele? Előtte, szembetűnően nagyablak foglalt helyet, amin keresztül látni lehetett a sötét égboltot. Éjszaka van. Ilyenkor könnyebb megszökni bárhonnan - azt olvasta, de még sosem kényszerült rá, hogy egyszer maga is meglógjon egyedül. Ha tehetné, most hangosan hitetlenkedve felkacagna ezen a gondolaton. Szökés! Micsoda lehetetlen dolgok!

- Hol vannak… a ruháim? – nyöszörögte magánkívül, miközben valami elfogadható szökési tervet próbált összeállítani. Viszont csak utána döbbent rá, hogy végzetes hibát követett el; Megszólalt, miközben egy Lény van a szobában! El s felejtette a kis micsodát az ajtóban.

- Ahogy hallom már ébren van. Örömöm teljes, épp időben! – szólalt meg a lény amivel meglepte Tiss-t. – Úrnőm, már várja. Kérem, keljen fel! – Amatish megborzongott a kijelentéstől és magától a helytől.

- Hol.. Mégis hova lettek a ruháim? – kérdezte újból és megpróbálta remegés nélkül végigmondani. Kicsit felült a takarót szorosan maga köré csavarva, nehogy bármije is megmutatkozzon. Dús barna haja kibomlott és a vállán terült szét. Bőre majdnem olyan fehér volt, mint az ágytakaró.

- Minden fontos dolgot megtalál a szekrénybe, ami pont ön mellett van. – a kis izé hangja alázatos volt és kellőképpen szolgához illő, miközben a padlóra szegezhette tekintetét. Ez nem volt biztos, mert a csuklya még mindig szorosan takarta az arcát. A lány nem nézett félre, erősen dobogó szívvel bámulta a Lényt, aki lassan meghajolt, de még mielőtt kiment volna visszafordult és azt mondta: - Nem fog tudni kijutni bárhogy is próbálja. A szoba védve van. Mellesleg milyen faragatlan vagyok, Üdvözlöm Dyrrhachiumban! – majd becsukta az ajtót. Amatish a szájára tapasztotta kezét, mielőtt kitört volna belőle egy összetört szív segélykérése.

Remélem tetszett..^^ Nem tudom mikor hozom a következő részt, de kommenteitek mindig segítenek. c:

#Cattinea

 Üdvözlöm azokat, akik csak úgy idetévedtek és azokat, akik eddig lelkesen olvasták a Vonzás elnevezésű drága történetes blogomat.^^ Elsősorban szeretnék bocsánatot kérni tőletek a több mint.... egy hónapos... kihagyásért..ˇˇ Nagyon sok dolgom volt és manapság még időm sincs a jó szándékú leveleitekre válaszolni. >: Ezzel párhuzamosan sajnos a blogot is félbe kellett hagynom, méghozzá egy igen jelentős résznél. |: Nem szándékozom abbahagyni ennek írását, ezt senki ne gondolja! Nagyon szeretem ezt csinálni, folyamatosan írni- írni és írni... de sajnos nem mindig engedi az időm..

A Vonzás következő részét még ma felrakom, az ezredik bocsánatkérés kíséretében..^^

Akik eddig nem olvasták, ajánlom, hogy kezdjék el, akik pedig már ismerik a történetet, annak várom a kommentjét! c:

Még egyszer nagyon sajnálom és bocsássatok meg  a kihagyásaimért!

Küldöm mindenkinek: ♥ 

Cattinea

Félhomály uralkodott a tó fölött. A holdragyogó fénye megvilágította a teret, de a gonosz felhők folyton elé sodródtak. Feltámadt a szél, a tó vize pedig lágy habokat vetett a partra.

A farkas tartotta pozícióját, de ekkor az alacsony csuklyások egyszerre emelték oldalra kezüket. Kétség kívül rossz szándékúak. Mélytorok hangon mormolni kezdett a legszélső érthetetlen nyelven a többi pedig fokozatosan csatlakozott hozzá. Karukat kitárták ekkor a szél megvadult. Nyöszörögve hajladoztak a fák, leveleik elszakadtak és tehetetlenül felröppentek a fekete égboltra. Felháborodott nyugalmából a tó vize, ide-oda ráncigálta a felszínt, másodpercek alatt dühöngő vadság lett belőle. A lágy homok melyen Amatish feküdt felemelkedett és égi táncba kezdett a levelekkel. 

A farkas csodálkozva mégis összezavarodva bámulta a szelet, ami felborzolta szürkés szőrét. Abbahagyta a morgást, egy kis időre megdöbbent és hátracsapta füleit, mintha behódolna a kis lényeknek. Azok azonban nem tágítottak: tovább zengték félelmetes énekeiket, mintha elhinnék, hogy a varázslat részei lennének. Félelmetes átéléssel és hanghordozással dobálták az idegen szavakat, amik veszélyt ígértek. Ha Amatish még tudott volna mozogni biztos elfut, mire vár ez a szerencsétlen ragadozó? Muszáj volt végignéznie mit hoz ki ebből elméje sőt, már kezdett kételkedni, hogy ez ő csinálja.. Ekkor a négylábú fájdalmasan felnyüszített. Ide-oda rángatta fejét, mintha ki akarna verni a fejéből valamit. Lábai megereszkedtek, szemét szorosan összezárta, kettégörnyedt és erősen dobálni kezdte magát.

A lány megijedt, de tehetetlen volt viszont szíve megugrott. Féltette mégis félt a farkastól, ha valódi, amit most lát, akkor azok a kis izék –amiket már nem tudott gyerekeknek nevezni- komoly kárt tehetnek a farkasban az pedig semmi jót nem hozna. Ha magát nem, legalább a farkast megmenthetné. Ujjait kényszerítette, hogy megmozduljanak, de semmije nem mozdult. Minden le volt bénulva az idő pedig egyre szorított. Félig nyitott szemmel, arccal a földön nyöszörögni kezdett.

- Ne…- hangja alig volt hangosabb egy egércincogásánál, de a csuklyás lények így is elhalkultak. A szél másodpercek alatt lenyugodott, mintha csak parancsolták volna neki. A fák visszahajlottak eredeti állapotukba, a levelek a földre hullottak. Ijesztő csend telepedett a sötét éjszakára. A hold kibukott az eddig eltakaró sötét felhő mögül, hogy részese lehessen a történteknek. Amatish becsukta nehéz szemét az a kis szó felemésztette erejét, de még összekapart valamennyit, ami elég volt egy suttogásra. – hagyjátok… - nem hitte, hogy ezzel bármennyit is segít, sőt, úgy gondolta ezzel magát is jobban beleviszi a bajba, de furcsamód a kis lények elhalkultak. Összenéztek –mármint a csuklya mozgásából ez jött le-, majd az egyik szó nélkül kilépett a négylábú elé. A farkas lihegett, szörnyű sokkon mehetett át, mert csak egyhelyben állt fülét-farkasát lecsapva a lába pedig alig tartotta meg súlyát.  Az nem is törődött senkivel, észre sem vette, hogy valaki megközelítette. A Lény elővett a nehéz köpenye alól egy injekciós tűt, majd lassan beleszúrta a farkas nyakába. Szerencsétlen szó nélkül tűrte, talán még ezt sem vette észre, viszont megrándult, majd egyszerűen összeesett. Szeme fokozatosan lecsukódott, de utolsó pillanatban Amatish-ra húzta kék tekintetét, majd behunyta. Meghalt.

Ketten feküdtek a parton, az egyik haldoklott a másik halott volt.

Amatish-t meghatotta a farkas halála legszívesebben elsírta volna magát. Mély levegőket vett, de valami kaparni kezdett a torkában. Lassan, hangtalanul köhögött közbe tüdeje egyre jobban fájt. A feje is lassú tűzbe futott, ezért alig tudta nyitva tartani szemét. Egyik percben a Lény a farkas oldalán áll, a másikban Amatish mellett. Tiszta szívből gyűlölte ezeket az Izéket. Gyűlölte, mert megöltek egy ártatlant és gyűlölte, mert nem is létezhettek volna. A köpenyes közelebb hajolt, de még most sem lehetett belátni a csuklyája alá, viszont… valami fénylett benne. Két gömb világított a szeme helyén. A gömb zöldszínű volt, a közepén egy sötétzöld lapított koronggal, mint a macskáknak és egyenesen a lányt nézte, aki utolsó köreit rótta. Leguggolt, így kisebb lett, mint valaha, majd a köpenye alól elővett még egy injekciós tűt. Engem is megölnek. De miért így?! Miért nem lehetne gyorsabb megoldás, mint vacakolni egy kis tűvel? Felemelte Amatish karját és ekkor vette észre, hogy csont sovány hosszú ujjai vannak a Lénynek. Sima és törékeny, mint a lapított papírnak hosszú körmökkel. A félelem felszabadult benne.

- Mi…az? – a suttogása akár a lágy szellő, nem is volt biztos benne, hogy kimondta. A lény felnézett, tekintete értetlen volt majd beleszúrta a lány vénájába a tűt és belenyomta tartalmát.

- Lelassítja a folyamatot. – a hang egyszerű volt, mint egy gyermeké mégis volt benne valami bölcsen csengő. A tudás hatalma. És egy ismerős szó: Folyamatot…

A folyadék bekerült szervezetébe, Amatish szeme lecsukódott, pedig még ezernyi mondanivalója lett volna.

Ketten feküdtek a parton, már mindketten halottak voltak.

Úgy gondolom, már inkább csak magamnak és annak a markéknyi emberkének írok.ˇˇDe már ott tartok, hogy ez is valami.^^ Köszönöm, aki eddig követte a történetet, de ne ijedjetek meg.. ezzel még nincs vége.^^

#Cattinea

A hallucinációk jöttek és mentek. Amatish minden félelmetest próbált kizárni, folyton az út járt az eszében. Mindent alaposan megnézett: hova lép, jó irányba halad, nincs-e mögötte valaki. Egyszer komolyan megrettent mikor úgy érezte, hogy valaki figyeli. Megrázta a fejét és tovább bukdácsolt. Néha lányosan szitkozódott, hogy mégis milyen messze kell még mennie. Az álomban nagyon gyorsan odaért, azért mert futott, de most nem tud futni. Az a gyorsaság, amit ott művelt elképesztő volt és hihetetlen. Valótlan, mégis akkor úgy érezte meg tudná csinálni.. de ez persze csak álom, és az is marad. Mint a repülés. Felnézett a csillagokból álló égboltra és nagyot sóhajtott. Az ember sosem fog feljutni oda a magasba, pedig milyen élvezet lenne! Szárnyalni a felhők között, átlibbeni a valóságba, ahol az ember együtt szállhat a gyönyörű madarakkal! Kitárná kezeit és csak repülne a végtelenségbe. De bármi megtörténhet, hisz pár évezrede az ember még azt hitte, hogy a Föld lapos, lehet egyszer az égbe is feljut. Erre a gondolatra kuncognia kellett, órák óta most először mosolyodott el. Ekkor kilépett egy nagy bokor mögül és meghökkent. Oda ért! Itt állt előtte az ezüstös tó, körbe fűzfával és rövid lenge náddal körülnőve. Ott ahol állt nem volt semmiféle növényzet, rálátott az egészre. Mérhetetlen boldogság söpört át rajta, lépteit felgyorsítva közelebb ment a parthoz. Szíve reményt látott, most már minden rendben lesz, végre megérkezett! Ahogy nagymamája is megmondta, már megmenekült.  Örömében felujjongott és boldogan közelebb ment az álmában megjelent tóhoz, de… most mi lesz? Itt volt való igaz, de most mégis mit csináljon? A tó mocskos zöld volt, látszott, hogy nem iható fürödni meg végképp lehetetlen volt benne. Hogy fog ez segíteni a méreg kitisztításában? Méreg. Ahogy erre gondolt szédülni kezdett. Lábai megremeget a hosszú sétáktól, és összeesett. Most érezte csak mennyire elfáradt az út során. Apró kezét a puha homokba túrta, barna haja esetlenül előrehullott. Nem lehet itt a vég, pont most a célba. Megint érezni kezdte az égető fájdalmat, de most a felsőtestében és a torkában. Köhögni kezdett. A remény hal meg utoljára, de ezek szerint Amatish előbb fog. Lüktetni kezdett körülötte a világ. Kezei már a felsőtestét sem tudták megtartani és a szédüléstől oldalra esett.  A méreg, rosszindulatú volt, de ezt már valahonnan Tiss is tudta. Honnan is? Milyen növénybe lépett bele? A világ kezdett elsötétülni előtte. – Hát itt a vég? – Sosem gondolta, hogy így fog meghalni, de boldogabb befejezést akart volna egy gyönyörű családban sok-sok gyermekkel.. Ekkor képzelete megint játszadozni kezdett vele. Morgást hallott, nem rosszindulatút, de erős morgást. Utolsó erejével még az erdő felé fordította fejét és egy nagytermetű farkas lépett be a látómezejébe. A nyelve kint volt és lihegett, de ez miatt éles fogai is kilátszottak. A félelem már nem létező érzés volt Tiss számára, alig érzett valamit, de a farkas egyenesen Őt bámulta miközben közeledett hozzá. Fekete nedves orra a lány felé állt, feje tetején fekete szőr, hosszú pofája már világos és a mellétől már egészen fehér bundája volt. A háta feszes ívbe hajolt, gyönyörű szürke szőr borította azt is. Magas volt, egy felnőtt embernek akár a mellkasáig is felérhetett ez a gyönyörű szörnyeteg. Hosszú pofával és halványkék szemmel rendelkezett, két füle elállt, így közelítette prédáját. Ekkor váratlanul megállt és kiegyenesedett, kajla füle pedig a magasba röppent. Erősen felmordult, szeme a bokrok közé villant és támadó állásba vágta magát: Mellső mancsait maga elé- hátsó mancsait a lány közelébe helyezte. Mélyen leguggolt, ugró vagy éppen védelmező állásba állt. Mélyeket szimatolt és mikor bebizonyosodott neki az ellenség szaga felhúzta ínyét ezzel kivillantva veszélyes, ölésre termett tépőfogait.

Amatish csendben feküdt a parton, semmije sem fájt, már lebénította a fajdalom, dobogó szívvel nézte végig elméje játszadozását.

A bokrok egyszerre több irányból is megrezdültek és 6 kis sötét teremtmény lépett elő. Kicsik voltak akár a gyermekek, magasságuk nem érte el a 100 cm-t sem. Mindannyian ugyan olyan nehéz, földig érő sötét köpenyt viseltek, amely elrejtette alakjukat ezért még a nemüket sem lehetett megállapítani.  Arcukat hegyes csuklyával takarták és a sötétség csak előny volt nekik. Az összes a farkas felé volt fordulva, de nem lehetett tudni mit néznek. A négylábú nem lazított inkább még idegesebb lett. Kicsik voltak és kevesen egy ekkora állat legyőzésére, semmi esélyük nem volt a gyerekeknek akkor mégis mitől félt a másik..? Egyébként is mit keresnek sötétedés után az erdőben gyerekek? Túl sok megválaszolatlan kérdés. Egyáltalán jó szándékúak voltak vagy ölni jöttek..?

Osszátok, ha tetszett.c: Bármilyen jellegű kérdésetek ha felmerül ezzel kapcsoltban, kommentben fogadom és adok rá választ. Mai kérdés: na, mi lesz a folytatásban? Remélem kicsit izgatottak vagytok a következő részek miatt..^^

#Cattinea

- Lassan jársz, tovább érsz ...- mondogatta már magának egy ideje. Az ég lágy narancssárgába hanyatlott, a látótávolság egyre csökkent, ahogy egyre sötétebb lett. Az égető érzés halványodva felkúszott a térdéig, majd a combjáig, végül pedig teljesen megszűnt. Ez kettőt jelenthetett: az állapota javulni fog, mert csak ideiglenes volt a méreg. Vagy, fellépett egy súlyosabb állapotba. Lehet, hogy már rég halott csak az elméje játszik vele. Megrázta a fejét és belecsípett a combjába. Még élt és virult, ezért tovább bukdácsolt.  Besötétedett, de a csillagos ég és a telihold lágyan bevilágította a felszínt.

Valami hirtelen elsuhant mellette erre ijedten odakapta a fejét.  Megállt és körbenézett: semmi. Sietősebben tovább indult ekkor a másikoldalán suhant el valami.

- Ki van ott? – dünnyögte rémülten, de nem akarta, hogy a támadója kiszagolja félelmét. Fentről visító hang ütötte meg a fülét, ami egyre közeledett, majd az a valami belekapott a hajába. Amatish felsikított és hajához kapott. A valaminek éles karmai és hideg bőre volt. Bőregér.  Kiszakította a hajából a visítozó szörnyecskét és rohanni kezdett. Egyre több sikítás csatlakozott az előzőhöz, egyre többen támadtak. Megbotlott, de nem esett el inkább rohant tovább, feje fölött ott nyüzsögtek a szárnyas emlősök. Percenként csaptak le a nyöszörgő lányra, karmaikkal elcsúfítva a rémül arcot.

- Drágám. – szólalt meg egy nyugtató hang, mint mikor a gyermeket ébresztik, ha rosszat álmodik.– Ez nem a valóság. – Amatish térdre esett, fejét két keze közé fogta, szemeit szorosan behunyta, megint sírt.

- De mindenem fáj.. – már elfogadta, hogy a nagymamája időnként megjelent előtte. Senkinek nem hiányzott, még a Markboorok sem jöttek utána. Édesanyja is leadta, bizonyára, mert megunta a lányát. Csak a holtak várják.

- A fizikai fájdalomról csak azt hiszed, hogy igazi. Nézz rám, Amatish. Édesem, nézz rám. – Ania sötétlila bársony ünneplőruhába öltözött. Gyönyörű gyöngysort viselt a nyakában, haja elegáns volt, de mégis korához illően hordott. Mintha a legnemesebb bálból lépett volna ki, csakhogy segítse unokáját. Mogyoróbarna szemei menedéket nyújtottak minden nehéz percben és erre volt szüksége a lánynak. – Fogd meg a kezem. – Amatish lassan engedelmeskedett.

- Hideg… - mondta a kéz a kézbe fogva, miközben mamája felsegítette.

- Úgy van. Azért, mert nem valódi, csak te gondolod azt. – utolsó szóra, mosolyra görbült Ania szája, édes ráncokba szökött az arca. – Jut eszembe, merre vannak a kis barátaid? –mindketten felnéztek, a bőregerek pedig egytől-egyig eltűntek.

- Ho.. hol vannak?

- Mivel nem tartottál rájuk tovább igényt, eltűntek.

- És.. te? – kérdezte kábultan.

- Azt szeretnéd, ha én is eltűnnék?

- Ne! Kérlek, ne menj el nagymamám! Ne hagyj itt… - közelebb lépett, hogy átölelje Aniát, de már csak a levegőben hadonászott.

- Mindig melletted leszek, drága hercegnőm. – gyenge szellő hozta a gyönyörű hangot. - De siess… Fogy az időd. A Sisakvirág különösen mérgező rád nézve, érj el a tóhoz. Ott biztonságban leszel… Ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a félelem, ismerd fel a hamis látszatot!

Amatish a hosszú út elé nézett, sehol nem látta a végét, de tudta menni kell.

Ez igen rövid bejegyzés lett, de remélem elég lesz pár napra.. megpróbálok sietni az írással, dee... jövök, amint tudok.^^

Kommentjeitek segítenének!

#Cattinea

Percekig csak futott az adrenalin fűtötte testét és semmit nem érzett. Szíve nagyokat dobbant minden lépésre és tudta: hazai terepen van. Az egész addig tartott, ameddig meg nem állt, mert szúrni kezdett az oldala. Ennyit még sosem futott egyhuzamban. Nem is tudta, hogy képes ilyenre. Nagyokat lélegzett, tüdeje égett a gyors levegőáramlás miatt. Mélyen bent volt már az erdőben, és még most sem látta a végét.  Imádta, viszont a szúró oldala egyre jobban fájt, annyira, hogy beleszédült. Eszébe jutott a fűzője, ezért gyorsan hátrakapott, mielőtt eszméletét veszti itt, a semmi és a minden közepén. Gyors, erőszakos mozdulatokkal kilazította a szoros fűzőt és máris szabadabban lélegzett. Csodálatos volt az erdő. Május első hete mindig meleg, a fák zöldbeborultak és fürdőztek a nyárban. Lágy szellő vágott végig a hajladozó lombkoronák között megzörgetve ezzel ezernyi apró levelet. Föntebb madárrajok szelték át a kék eget, amit csak hallott, mert alig látott fel a sok zöldtől. Nekidőlt egy öreg fának, végigsimította puha ujjával a repedéseket, körberajzolta és megcsodálta bronzbarna kérgeit.

Hallgatta, átélte az erdőt ettől pedig megnyugodott és teljesen kiürült a feje. Viszont az adrenalin is elvesztette hatását. Elsőnek csak zsibbasztó fájdalom, később pedig már égető viszketés költözött csupasz lábába. Idővel hangosan nyögdécselni kezdett, mert izzó fájdalommá vált a lába. Az öregfa mellett ült, ránézésre nem volt semmi baja, csak egy kis piros folt haladt végig a lábfején. Biztos belerúgott egy mérges virágba miközben futott. A talpa vérzett, mert több ezer éles kavicsba taposhatott, még csoda, hogy nem törte ki a bokáját! Meggondolatlan volt, de már nem emlékszik, miért futott ennyit. Csak azt tudja: vissza nem mehet. Elege lett az egész Markboor famíliából, amint kiér az erdőből keres egy kocsist és valahogy hazautazik! Akár visszakönyörgi magát édesanyja mellé, megtesz mindent, csak had ne kelljen a birtokon maradnia. Hangosan felkiáltott, mikor egy éles tüskét húzott ki a talpából, ami mélyen belefúródott a bőrébe. Az erdő már nem tűnt olyan szépnek a fájdalom mellett, de megpróbált talpra kecmeregni. Mindenbe belekapaszkodott, amit talált: törzsek, ágak, nagyobb kövek. Görnyedve járt és botladozott az égő érzéstől. Sürgősen találnia kellett egy tavat, mielőtt a mérgezés rossz irányba torkollana és eszméletét vesztené. Felnézet barna szemeivel és valami segítséget keresett, mohát vagy egyebet, ami megmondja merre tart egyáltalán. Pánikba esett, de még nem volt sötét se..

- Drágám. Édesem, nézz körbe, hát nem ismerős semmi?

Amatish ijedten oldalra kapta a fejét. Kezdett szédülni és nem hitt a szemének, szíve viszont megugrott.

- Ania néni! – hebegett egy sort a levegőbe, szemét nem vette le szeretett holt nagymamájáról. Szeme megtelt könnyel.

- Ne sírj, kedvesem. Inkább nézz körbe figyelmesebben. Emlékezz.

- Hiányzol, nagymama! Miért mentél el? Hogy kerülsz ide? – nem bírta tovább, az érzései most kiakadtak. A halott nagymamáját látja és beszél vele! Nagy könnycseppek gördültek le az arcán.

- Mindig azt mondtam, ha rosszat álmodtál is…

-… az álmok mindig fontosak. – hüppögte a lány, de még mindig a könnyek rabjai volt. Ania néni leguggolt az unokájához és kihúzta az egyik elszabadult barna tincset az arcából. Közelebb hajolt és hűvös ajkaival megpuszilta Tiss homlokát, aki erre megremegett és behunyta a szemét. Mire kinyitotta, már nem volt előtte senki. Ez bármennyit is, de erőt adott neki. Tenyerével kidörzsölte szeméből a könnycseppeket és összpontosítva körbenézett. Nem messze tőle egy fa szabályosan középen szétágazott. Ez volt a kulcs.

- Uram..isten. – Nem hitte, hogy ez tényleg megtörténik vele, de ugyan erre a fára emlékezett legutóbbi szörnyű álmából, ahol egy farkas hangja is megjelent. Ha követi az emlékezetét az elvezeti őt egy…

- Tóhoz! – Talpra kecmergett erősen kapaszkodva a fába, majd lassan, lépésenként elindult. Még mindig sokkban volt nagymamája miatt, de nem törődött vele. Alig látta hová lép, de az égető fájdalom ellenére megérezte, mikor egy királydinnye került a bőrébe. Beleesett egy hatalmas füves részbe, azt gondolta itt a vég: ha ezek mérges szömörcék nem fogja sokáig bírni. De nem. Csak egyszerű lágyszárú fű volt. Megelégelte ügyetlenségét, és a gyönyörű barnaruhájához kapott, amiből letépett két jókora darabot.  Nyöszörögve kihúzta a dinnyét, majd kitépett egy maroknyi füvet és a talpára tette ezt pedig becsavarta a letépett ruhadarabbal. Nem sokat segített, de segített.  

#Cattinea

 Tiss kihúzta magát, hogy felérjen a fiúhoz, aki egyre közelebb hajolt hozzá. A levegő fullasztó lett kettejük között, de egyik sem fordult el a másiktól. Alex szája levándorolt partnere feszes nyakáig és lágyan megcsókolta. Tiss beleharapott a saját ajkába, szemét pedig szorosan lehunyta a mámorító érzés áradat miatt. Szabad kezei automatikusan a fiú nyakára kulcsolódott ezzel már alig volt köztük távolság. Mélyről jövős állatias morgást hallott Amatish, de rájött, hogy csak Alex az. Ettől kicsit megijedt, de nem tudott foglalkozni vele, mert a perzselő vére mindent elégetett. A fiú keze vándorútra tért, ami itt Tiss hátát jelentette. Körkörös, lassú mozdulatokat írt le gyengéden simogatva a fűző feletti részeket. Ezzel teljesen megszűnt közöttük a távolság és az idő. A csók a nyakán, feljebb vándorolt az álláig, az arccsontjáig.  Elvesztek egymásba, pedig még alig ismerték a szabályokat. Érezték egymás szívdobbanását, lélegzetvételét, egymást. Tiss szíve felrobbant és újra megtelt valamivel, valami sokkal lágyabb dologgal. Alex szája megtalálta párját és ekkor csodálatos dolgok történtek, felismerni a lehetetlent és ez leírhatatlan volt. A lány belemarkolt partnere ingébe, ami összegyűrődött keze alatt. Még sosem csinált ilyet, ez volt az első csókja és kész gyönyör volt! Kellemes, lassú volt az egész, nem vad, hanem mélyről jövő.

Ekkor viszont valami váratlan történt. Egy újabb morgás, de ez…ez  a morgás Amatishtól jött. A lányok nem morognak. Ez annyi csak időre zökkentette ki, hogy végig tudja gondolni az egészet a nagy fejvesztésben. Elfordította a fejét, hogy levegőhöz jusson, minden porcikája tiltakozott. A kis rézfarkas hidegen tapadt nyirkos bőréhez a ruha alatt. Ez segített a gondolkodásban, pár másodperc után a felismerés gyomorforgató volt. Ujjait kihúzta a fekete fürtökből és a fiú mellkasához nyomta a kezét, majd jobb keze hatalmasat csattant a fiú arcán. Alex az ütéstől hátratántorodott és egyensúlyát csak valahol 3 lépésre találta meg. A csattanás hangja zúgott mindkettőjük fülében. Mindketten ziháltak Alex gyönyörű szeme értetlenül kereste Tiss tekintetét. Keze az ütés helyén volt. Csalódottság villant át rajta és megköszörülte a torkát.

- Ezt miért..?! – motyogta. – Túl gyorsak voltunk?

- Istenem, Alex! – hangja vádló volt és nagyon messziről szólt. Kapkodósan megigazította haját, és kisimította az összegyűrt ruháját. Kezei remegtek, ajkai még tiltakozón vörösödtek. – Alex, mi… miért tetted ezt? Mit tettél? – Torkában már ott volt a nehéz gombóc.

- Sajnálom, tényleg. Azt hittem te is akartad. – egyáltalán nem sajnálta. Örült, hogy megtették és nem akarta elfelejteni.

- Nem azzal volt a baj! – Ezt már egy fokkal hangosabban mondta. Dühös volt magára. – Alex, mi vérrokonságban állunk! Ezt nem csinálhatjuk! – Alex Reyes fia volt. Reyes pedig Catia testvére, ezért ők unokatestvérek voltak.Megcsókoltam a saját unokatestvéremet!  Lenézett a vastag könyvre, ami akkor eshetett le mikor megérinttették egymást. Amatish a szájához kapott, megrázta a fejét, majd inkább kirohant a könyvtárból. A gyomorforgató érzést nem tudta ezzel sem lerázni. Tudta, hogy a szobájában nem érezné jól magát, Sophiet nem kereshette meg ezzel, senki előtt nem akart dühöngeni ezért csak egy helyre mehetett. Sietős léptekkel leszaladt a lépcsőn, hallotta, hogy Alex szólongatja, de nem törődött vele. Ruhában nagyon nehéz volt szaladni, de nem hagyhatta, hogy a fiú utolérje. Az előnye megvolt, már csak pár lépés és kint lesz a szabadban!

A nagyajtóhoz érve furcsa jeleket látott, és a legnagyobb gond az, hogy zárva volt. Soha nem látott még ilyen zárat. Nem kellett hozzá kulcs, nem volt bereteszelve ettől még ingerültebb lett. A könnyek elhomályosították a látását és ösztönből cselekedett. Tenyerét ráfektette a domború faanyagra, belemarkolt és elfordította. Első kattanás. Másik kezét gyengéden végigfutatta a kiugró jeleken. Második kattanás. Nekidőlt és lenyomta a kilincset. A napfény sokkal erősebb volt, mint a benti világítás ezért hunyorognia kellett, hogy hozzászokjon. Lesietett a lépcsőn és jobbra vette az irányt egyenesen az erdőbe. Megfogta szoknyarészét és felemelte, hogy könnyebben tudjon futni. Átvágott a gondosan ápolt zöld gyepen. Cipője sarka beleragadt a puha földbe, de a lány nem lassított, a pánt pedig nem bírta tovább és elszakadt. A másik szintúgy, de ez sem foghatta vissza Amatish-t. Már az erdő szélén járt mikor felfigyelt arra, hogy nem követi senki. Megállt, hátrafordult és észrevette Reyes-t egy fiatallány társaságában, észre sem vette, hogy elszaladt mellettük. Reyes keze pedig Alex mellkasán volt amolyan: „Hagyd” helyzetben. Mindhárman kint álltak és őt nézték, más-más tekintettel. A lány felemelt fejjel, bájosan mosolyogott Amatish-ra természetellenes fehérségével. Úgy állt ott, mint aki karót nyelt. Hófehér bőre volt és szintén hófehér hosszú haja, ami szabadon lógott oldalán. Arca keskeny volt, orra pedig kicsi és hegyes. Magas és sovány, ijesztő a maga nemében.  Alex meggyötört volt, ahogy Tiss után lesett és Reyes volt a legnyugodtabb. Ő csak figyelte mit lép a lány. Messze voltak egymástól, de Tiss felismerte ezt az arckifejezést, mert előzőéjjel Alex ugyanígy nézett.Várakozás. De mégis mi a fenére?  Ekkor volt az a pillanat, hogy elege lett mindenből. Megfordult és továbbfutott a hívogató erdőbe. 

Mi a véleményetek erről a kis 'csavarról'? Nektek eszetekbe jutott volna, hogy Alex igazából az unokatestvére?

Véleményetekre tényleg kíváncsi vagyok, szívesen megvitatnám veletek a dolgot.^^

Másikkérdés... mi fog történni Amatissal? 

Várom a kommenteiteket, és kérlek osszátok, ha tetszik.^^

#Cattinea

 Amatish ujjongott magában, hogy belekarolhatott a fiúba, egyrészt mert kellemes görcsbe rándult a gyomra, amit még sosem érzett és csodás volt ilyen közel kerülni a fiúhoz. Az illata még mindig mámorítóan hatott Tissre. Másrészt viszont annyira legyengült, hogy még a saját lábán is felbukott volna..

Ugyanolyan sötétvörös, üvegablakos folyosón haladtak végig, mint az előzőnap, csak most a másikoldalról közelítették meg a könyvtárat. Ha egy idegen próbálna betörni, szinte biztos, hogy eltévedne.

Halkan szóba elegyedtek:

- Már jobban érzed magad? – kérdezte kedvesen Alex, miközben széles lépcsőn sétáltak fel.

- Természetesen! A Sophitól kapott gyógyszer szinte percek alatt rendbe hozott.  Még sosem láttam ehhez foghatót, ami ilyen gyorsan hatott volna! – Tiss lelkesen, de lassan beszélt, szemét pedig egyre nehezebb volt nyitva tartania.

- Miféle gyógyszert kaptál?

- Keserű íze volt… - Tiss előtt összefolytak a lépcsők, majdnem elbukott az egyikben, de megemberelte magát és kényszerítette, hogy a lábai maradjanak erősek. Semmi kedve nem volt összeesni a fiú előtt, hogy aztán borzasztó patthelyzetbe kerüljön.  Ez kijózanította, ezért figyelmesen lépkedett tovább.

- Volt esetleg jellegzetes színe? – Alex hangja nyugodt volt, úgy kérdezte, mintha már tudná a választ, csak beszélgetés céljából érdeklődne.

- Miért érdekel… ennyire? – erre a fiú nem válaszolt, ezért Tiss megmondta. – Sárga színű folyadék volt, mint a keserű méz.

Együtt léptek be a hatalmas könyvtárba ami Amatish-t megint lenyűgözte. A szemmértékkel meg nem számolható könyvsokaság várta a kandalló folyton ropogó meleg tüzével. Finom fenyő és gyanta illat terjengett, hozzá pedig a régi könyvek íze társult. Az álmosság már megint hívogatóan csalogatta, de Tiss erősen küzdött magában ellene.

Ujjbegyeit többszöris körbefuttatta a bársonykötésű könyvek gerincén. Annyit választhatott, hogy elkezdeni sem tudta volna. Szíve boldogan verdesett pici testében. Hátranézett Alexre, aki pont akkor nyitott ki egy ismerős borítójú könyvet.

- Elizabeth Round? Ismered? – Tiss izgatott lett már a gondolattól is, hogy a fiú ismeri kedvenc költőjét.

- Amerre én megyek, a róna arra nem dalolva vár: - kezdte felnézve a fiú a könyvből, látszott, hogy fejből mondja.

- Ott már az ősz varázsa megjelent, és a kacagást letarolta már. – folytatta Tiss ragyogó szemmel. – Imádom! A kedvencem!

- Nekem is az egyik kedvencem a sok közül. – hangja nyugodt volt, viszont szemében éktelen csillogással nézte a már boldog lányt. Sosem látott még olyant, akinek ennyit jelentettek volna a könyvek. Persze magát leszámítva. Alex még mutatott pár ismertebb írótól művet, ezért Amatish is megmutatta kedvenceit. Ebbe a könyvtárba minden megvolt, amiről az ember valaha álmodott! Órákon keresztül beszéltek a könyvekről, de volt, hogy mindketten csak csöndben olvastak. Néha nevettek, néha elmélyültek egy könyv kielemezésében. Tiss beljebb kutakodott a könyvtár szívébe, Alex pedig szótlanul követte. A lány felnyújtózkodott és kiemelt egy nem is olyan régi, vastag könyvet utána pedig halk, sípoló hangot hallatott, mire Alex másodpercek alatt mögötte termett felmérve a veszélyt. Ruhája alatt az izmok megfeszültek és felkészült bármilyen formájú harcara. Kék szemei veszélyt keresve villogtak.

Tiss figyelembe sem vette a fiú mozdulatait, annyira nézte a könyvet.

- Uramisten! Alice Csodaországban! Már gyermekkorom óta nem olvastam! Mindig is imádtam az Alice nevet, egy ideig úgy is hívattam magam édesanyám előtt… - halk nevetésbe torkollott a mondandója és ereklyeként tartotta a könyvet. Árva könnycsepp gyűlt a szemébe, de nem engedte kipottyanni. A fiú előtt nem sírhat.

- Amatish. – szólalt meg mögötte Alex halkan, aki ez idő alatt rendbe tette magát. – Gyönyörű neved van. – Tiss hátrafordult, a köztük lévő távolság ezzel minimálisra csökkent. Egy kisujjtávolságra lehettek egymástól és a lány felemelte tekintetét. Ekkor az az árva könnycsepp kicsordult, Alex pedig kezét a lány arcára fektette. Forróság áradt szét a lányban, szemét nem tudta levenni a gyönyörű szempárról, szikrák pattogtak körülüttök, szíve pedig úgy megugrott, hogy beleszédült. Lába legyökerezett, ujjai pedig zsibbadásig szorították a könyvet. Megszűnt körülöttük minden, csak ketten voltak. Ekkor Alex lassan közelebb hajolt és lecsókolta a könnycseppet, ami ugyanúgy megállt, mint az idő. A csók égette Amatish bőrét, ajkai szétnyíltak, lélegzete felgyorsult szíve pedig már majd’ kiugrott a mellkasából.

Azt hiszem, nyíltan bejelenthetem, hogy elindultak az események.^^

Kinek tetszett ez a rész? :3 - kommenteket várok, vajon mi lesz a folytatás? :$

#Cattinea