Okt 22

-Max! -a leheletem meglátszódott a levegőben és fehér felhőként szállt a fiú felé, aki állt és nézett. A szívem a fülemben dobogott, zakatolt, mint egy gőzmozdony a síneken. A halántékomon egy verejtékcsepp szánkázott végig és a dermesztő félelem lett úrrá az egész testemen. Nem mertem pislogni. A szemem égett és egy pillanatnyi sötétségért ordított. Nem tudom pontosan miért féltem. Max nem volt ijesztő, de a nyakán lévő vágás, amiből tisztán látszódott, hogy folyik ki a vér és a ruháját egy csíkban elszínezi ijesztő volt. Felém lépett. Az a pici mozdulat elég bolt, hogy az ösztöneim nagyobb sebességre kapcsoljanak. Egy szempillantás alatt háttat fordítottam és a kapu mentén futottam, hogy körbe érve az iskolát vissza találjak az autónkhoz. Minden erőmet belevetettem a futásba. A futóversenyeken és a testnevelés órai felmérésekbe nem viszek ennyi energiát, mint ebbe a hatalmas körbe. Nem néztem hátra, nem akartam látni ahogy követ. Ahogy körbeértem megláttam anyut kisétálva az ajtón. Rám nézett és meglepett pislogás közepette, értetlenül figyelt, hogy mégis mit csinálok. Mikor odaértem hozzá, hamar hátra fordultam. Bíztam benne, ha Max esetleg megtámad anyu megment. Anyu mindig megment.
-Mi történt kicsim? -tette a vállamra a kezét. Ő volt az anyukám, a nővérem, a barátnőm. A szemébe néztem és a szám legörbült. Nem bírtam tovább. A hátam rázkódni kezdett a levegő pedig szakaszosan érte el a tüdőmet-Anyu! -mondtam zokogva és megöleltem.
Letette a táskáját a földre és magához vont-Mi történt édesem? Bántottak?
Megráztam a fejem és a mellkasához bújtam. Annyira rázott a zokogás, hogy egy értelmes szót nem tudtam kicsábítani magamból, akármennyire is szerettem volna.
Így álltunk percekig amég az orrom el nem dugult és még könnyező szemekkel a táskájáért nyúltam, hogy keressek zsepit. Hamar megtaláltam a kis csomagot és egy nagyot trombitáltam miközben anyunak dőltem-Menjünk haza.
Egy néma bólintással felkapta a táskáját és kézen fogva engem elindult az autóhoz. Mikor beszálltam az anyósülésre és szembe találtam magam az épülettel, láttam ahogy Max a lépcsőhöz sétál, ahol percekkel ezelőtt még zokogtam. Leguggolt és a tenyerébe temette az arcát, mintha sírna. Nem értettem. Mikor elhajtottunk a visszapillantó tükörben láttam, hogy még mindig ugyan úgy van. A látványtól elfacsarodott a szívem és némán könnyeztem kifelé fordulva, szinte az ablakra cuppanva. Otthon bevittünk mindent a nappaliba, átöltöztem egy kényelmes játszó ruhába és kimentem a hátsó udvarra, ahol a keverék kutyusunk boldogan farkcsóválva, ugrálva üdvözölt. A régi hintámhoz mentem és simogattam a kutya fejét miközben a szemeibe néztem-Te is látod a szellemeket igaz? Akkor te hiszel nekem. Max szelleme ott van. Szerinted elmondjam apának? -A jóságos és hű barna eb az ölembe fektette a fejét és élvezte, ahogy ujjaim végig szánkáznak a homlokán és az orrnyergén. -Lehet nem jó ötlet. Ha idejön majd te megvédesz! -mondtam és a homlokomat a kutya barna, puha és meleg homlokára döntöttem. Vacsora időig játszottam vele. Mikor apa szólt, hogy kész a kacsa bementem és kézmosás, illetve terítés után leültünk enni. Figyeltem apát. Nagy izgalommal mesélt arról, hogy miként telt az első napja. Többször megfordult a fejemben, hogy kikotyogom a szellemmel való találkozásomat, de nem tudtam, hogy hogy reagálna. Mikor befejezte a mesélést rám nézett-És az én nagy lányomnak milyen volt az első napja?
-Hát...izgalmas. -mondtam elmosolyodva.
-Szereztél barátokat?
-Igen kedves osztályom van. 
-Ennek örülök. -mondta a villát a szájához emelve.
-Apa...-kezdtem bár már meg is bántam. Mégis mit mondjak? Mit akartam mondani? -Emlékszel, hogy meséltél Maxről?
-Igen. Megint pletykákat hallottál?
-Azt is. -mondtam a tányéromra nézve és tologattam a borsót.
-Miért sírtál ma délután? -kérdezte anyu és megfogta a kezem-Még mindig nem mondtad el.
-Ó semmiség. Csak Maxről a pletyka. Eléggé mélyen érintett. Apu annyit mesélt róla, már olyan mintha a család tagja lenne.
-Max a családunk tagja. -mosolygott apa. -Ne foglalkozz a pletykákkal. Mi tudjuk az igazságot a többiek pedig gondoljanak amit akarnak.
-És ha ez fáj Maxnek? -kérdeztem az asztalra támaszkodva a villám pedig az asztallapon koppant.
-Akkor majd segítesz nekik, hogy megértsék miért rossz ha erről pletykálnak és elmondod az igazságot.-mondta apa vállat vonva.
Nem mondtam semmi többet. Csendben megvacsoráztunk és mikor végre az ágyba jutottam elővettem a laptopom és utána olvastam a szellemvilágnak. Mindenfélét olvastam. Vannak szellemek, amik követik az embert, vannak, amik megszállják az embert. Síró szellem, Figyelő szellem, állat szellem. Kopogó szellem. Mikor ezt a részt olvastam kopogtak az ajtómon. Azonnal odakaptam a fejem és gyors levegő vétellel, dobogó szívvel figyeltem az ajtót, mikor nyomják le a kilincset lassan és nyitnak be akár a horrorfilmekben. Nem mertem megszólalni. A laptop alatt lévő könyvért nyúltam, hogy lecsapjam a betolakodót és éleztem a hangszálaimat, hogy a félelem pillanatában el tudjanak szabadulni és bezengjék az egész lakást. Az ajtó kinyílt és anya nézett be-Még fent vagy? Van teád? Hozzak?
Egy hatalmas sóhajjal eresztettem le a merev testtartásom és megráztam a fejem-Van anyu köszi.
-Akkor jó. Aludj lassan mert holnap nagyon álmos leszel.
-Tudom anyu. Köszi! -mondtam és egy puszit küldtem felé. Ő elkapta és viszonozta. Imádom anyut. Lecsuktam a laptopot és elhelyezkedtem a párnámban. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát ás próbáltam aludni. De nem tudtam. Minden kis neszre felnyitottam a szemem és befeszültem. Megöleltem a kutya plüssömet és bele fúrtam az arcom. De rossz ötlet volt. Azt képzeltem, hogy mögöttem áll Max és ha arra fordulok akkor látni fogom és megtámad. Nem mertem megmozdulni. Mikor megreccsent a parketta összerezzentem és alvást színleltem. A könnyeim folytak és rettegtem. Csiga mozdulatokkal megkerestem a telefonom és egy hirtelen mozdulattal felültem a telefonomat pedig a szoba közepére irányítottam, hogy bevilágítsa a szobát. Nem volt ott senki. Kapkodtam a levegőt és felkapcsoltam az éjjeli lámpát. Nézelődtem. És tényleg üres volt a szoba. Ittam egy kis teát és vissza feküdtem, de a lámpát inkább égve hagytam, pedig nagyon zavar a fény. Reggel mikor anyu jött ébreszteni már le volt oltódva a lámpa. Vagy csak kiégett a körte. Mindenesetre én szörnyen éreztem magam. A testem ólomból volt és szűk szemekkel figyeltem anyut.
-Mikor aludtál el?
-Nem tudom. -fordultam a hasamra.
-El késünk. Idd meg a tejeskávét és öltözz.
-Jó megyek már. -mondtam felemelve a kezem, de az vissza is hullott a párnára. Nagyon nehezen erőt vettem magamon és felkászálódtam ülésbe. Ittam a tejeskávémat és feloldottam a telefonom, de azt hittem kiköpőm amikor megláttam, hogy valaki írt egy SMS-t a telefonomra, ismeretlen számról hajnali négykor a következő üzenettel-Köszönöm a virágot.
Ez valami félre értés. Annak kell lennie. Valaki megajándékozott valakit, az a valaki pedig elütötte a számot. Biztosan így van. Robot mozdulatokkal kezdtem készülődni és nem akartam visszamenni abba az épületbe. De muszáj volt. Mikor beértem semmi szokatlant nem tapasztaltam. Max sem volt sehol. A teremben is a már összeszokott bartok együtt beszélgettek. Én is odaültem a csajok közé és beszélgettünk.
-Hé Diamond, szerinted is helyes fiú Jason?
Az említett nagymenőre néztem, aki már az első nap levett mindenkit a lábáról. Rajtam kívül. -Ja nem rossz. De én nem vagyok az a pasizós fajta.
-Ugyan már Dinamit. Te egy kristály vagy. Biztos valami nagymenő pasid lesz. -mondta...azt hiszem Monica a neve.
-Miért lenne az? Csak a nevem miatt? -Anyuék jól kicsesztek velem. A Diamond név a legrosszabb egy gyereknek. Annyi becézést, annyi cikizést szerintem senki sem élt még át, mint én az elmúlt nyolc évem alatt.
-A Diamond egy nemesi név. Tuti felkelti egy sztár figyelmét. -Mondta Britney, akit csak azért jegyeztem meg mert a kedvenc énekesem nevét viseli.
-Én fiús lánynak mondom magam.
-Azért keringőzöl lányokkal??
-Társas...társastánc. -mondtam szemrehányóan.
-Egyre megy. Én biztos a puccos szoknyákat választanám.
-A hózentróger jobb barátom. -mondtam majd feláltam-Szünetbe folytatjuk! -intettem és a helyemre mentem.
Egészen ebédszünetig semmi probléma nem volt. Aztán jött az az átkozott szünet. Már tegnap megbeszéltük, hogy felmegyünk a tetőre enni, mint a kedvenc sorozatainkban a menő lányok. Nem gondoltam rossz ötletnek mikor elindultunk. De mikor kinyílt az ajtó. A földbe gyökerezett a lábam. Max ült a tetőn és a felhőket figyelte.
-Szerintem mégsem jó ötlet.
-Félsz a magasban Dinamit?
-Nem...
-Akkor gyere már. -mondták a csajok és leültek a kerítés mellé.
Max rájuk nézett és figyelte őket. Kíváncsi tekinteteket lövellt feléjük. Nagyon óvatosan, halkan becsuktam az ajtót, mire rám nézett. Azonnal a lányokhoz sprinteltem elővettem a szendvicsem és enni kezdtem, hogy eltereljem a figyelmem. Max felállt és mellém térdelt. Nagyon közel volt. Libabőrös volt a karom és a hátam. Az arcomba nézett és figyelt. Próbáltam úgy tenni, mintha nem látnám és a csajok divattippjeit hallgattam. De, amikor hozzám ért, a karomhoz. Felkiáltottam és összerezzentem.
-Veled mi van?
-Semmi...semmi...biztos egy darázs.
-Darázs? Hol? -ugrott fel Britney ijedten és forgolódott.
-Már elment.
Láttam, hogy Max a földön fetreng a nevetéstől. És még hallottam is. Nagyon viccesen nevetett. Mint egy ló. A szám elé kaptam a kezem, hogy visszafojtsam a nevetésem. Britney sértetten nézett rám-Nem vicces Diamond. -mondta dobbantva-Én allergiás vagyok a darázsra. -a feje már lilult a dühtől. Gyorsan ki kellett találnom valamit.
-Bocsánat nem rajtad nevetek.
-Akkor mégis min?
Maxen. -Magamon! Én is megijedtem pedig faluból jövök.
Britney leült mellé-Egyáltalán nem vicces. -mondta duzzogva.
Max felült és figyelt minket. Törökülésben ült és nézelődött. Ismét a lányokra figyeltem. Nem tetszett az a seb a nyakán és azt sem akartam, hogy kísértsen. Mégis csak egy szellem. A csengőt meghallva összecsomagoltunk és elindult a termükbe. Még gyorsan Maxre pillantottam, aki ülve maradt és szomorúan nézett utánunk, mint egy árva kiskutya. Borsódzott a hátam mikor olyan közel jött, de így, hogy többen vagyunk annyira nem tűnt félelmetesnek. El is felejtettem, hogy szellem.

Az utolsó óránk tesi volt. Én a táncterembe mentem gyakorolni. Épp a nyolc számolásos forgást gyakoroltam mikor a tükörben megláttam a fiút. Megmerevedtem és a legelső félelem futott át rajtam. Mereven figyelt. Nem volt mosoly az arcán. Se kíváncsiság. Csak figyelt. Arra fordultam, de eltűnt. Mikor visszanéztem a tükörbe ismét ott volt. Elhátráltam a tükörtől és körbe néztem-Max...tudom, hogy itt vagy, Ha bántani akarsz csak rajta. A kamera téged is vesz. -mondtam remegő hangon és kitártam a karom, de nem történt semmi. -Istenem, miért ijesztgetsz folyton? -kérdeztem és ismét könnyezni kezdtem. Pedig most nem féltem annyira. Sőt. Inkább dühös voltam. De úgy tört rám a zokogás, mint derült égből a villámcsapás. Leültem a földre, megöleltem a térdem és a fejemet ráhajtottam. Egyszer csak hidegséget éreztem a vállamon. Lassan felnéztem és Max térdelt előttem. Ő is könnyezett. Nagyon szomorúnak tűnt. Figyelt és megbökte az arcom. Az érintésének a helyén a bőröm lefagyott-Kérlek ne. -mondtam remegve. Elengedett és előre hajolt. A homlokát a földhöz érintette. Meghajolt előttem. Láttam a vállát ahogy remeg. A kezeit ökölbe szorította. Ő is sírt. Csak ültem és néztem dermedtem. Nem tudtam, hogy egy szellemet milyen módon vigasztalhatnák meg.

  • pikachu. -
    Egyszerűen csodálatos az,amit írsz és ahogyan írod! Csak így tovább!^^ Már várom a folytatást,nagyon izgatott és kíváncsi vagyok!
  • AnimeForewer -
    Nagyon szépen köszönöm!Nagyon aranyos vagy! Jön a folytatás! ^^ <