Kutyamagazin

Természetük alapján azonban - attól függ?en, hogy terel? juhászkutyákról vagy az állatok védelmére szakosodott nagytest? pásztorkutyákról beszélünk - két nagy csoportba sorolhatók. Miután a fajták nagyobbik része munkanélkülivé vált, a divattenyésztésnek köszönhet?en a különbségek napjainkban a két csoporton belül is egyre hangsúlyosabbá válnak.

A megjelenés rendkívüli változatosságának okát kutatva láthatjuk, hogy a legtöbb nép kialakította saját nemzeti fajtáját. A rendelkezésre álló kiinduló genetikai állomány meghatározta az adott fajta jöv?jét. Abból, hogy a küllem igen változatos, egyértelm?en következik, hogy akár lényegesen különböz? típusok egyaránt alkalmasak lehetnek kitartó munkavégzésre. A szívósság tehát nem csak egy-két típushoz tartozó tulajdonság. Belátható, hogy egy-egy anatómiai adottság, amilyen például a végtagok szögellése, a hát vagy az ágyék hossza stb. - a széls?ségekt?l eltekintve - önmagában nem meghatározó jelent?ség? a fizikai terhelhet?séget illet?en. A test arányai, az egyes anatómiai tulajdonságok összehangoltsága dönt? ebben a vonatkozásban.

Korabeli adatok szerint a méretekben nem volt olyan lényeges különbség a terel? fajták között, mint manapság. Hiszen a testméret is meghatározó jelent?séggel bír a terel?munkára. A túl kistermet? kutya - részben a viszonylag gyors anyagcsere folyamatok következtében, részben pedig azért, mert testméretéhez, tömegéhez viszonyítva aránytalanul több er?t kell kifejtenie ugyanahhoz a feladathoz, mint nagyobb termet? társának - nem nyújthat kiváló teljesítményt a terel?munkában. A túl nagy kutyák pedig lomhaságuk miatt alkalmatlanok. Az ideális terel? juhászkutyát tehát a középméret?, középer?s fajták között találhatjuk meg. A ma létez? túl kicsi, illetve túl nagy méretek a divattenyésztés produktumai. Eredeti munkájuk végzésére ilyen fajták vagy egyedek nem igazán alkalmasak.

A sz?rzet látványa sem volt lényeges szempont a tenyésztés során. Annál inkább fontos volt a min?sége, hiszen az id?járás széls?ségeihez való alkalmazkodóképesség lényegében ezen múlott. Rövidebb, hosszabb bunda egyaránt megfelelhetett erre a célra, tehát a fajtánként igencsak változó megjelenéshez a sz?rzet is nagymértékben hozzájárult.

Az idegrendszeri tulajdonságok, az ösztönös adottságok azok, amelyekben valamennyi terel? juhászkutya alapvet? hasonlóságot mutat. Bár léteznek különböz? terelési stílusok, egyes fajták agresszívabban terelnek, többé-kevésbé folyamatosan róják munkájuk során a kilométereket, mások szemmel követik az eseményeket, s csak ha szükségesnek tartják, akkor avatkoznak közbe, mégis, ez a munka lényegében azonos pszichés tulajdonságokat követel. Ezért bár a terel? juhászkutyák megjelenésükben igen eltér? típusokat képviselnek, bels? tulajdonságaikban, ösztönös adottságaikban nagyon is hasonlóak. Természetesen ez az adott célra generációkon át szelektált populációkhoz tartozó egyedek esetében érvényes megállapítás, amely a nemzedékeken át a divattenyésztés szempontjait els?dlegesnek tartó szaporítók által alakított állományrészekre már régóta nem helytálló.

Mindebb?l következik meglátásom szerint, hogy célszer? tenyészkiválasztással valamennyi olyan terel? fajtából, amely a kell? idegrendszeri adottságokon kívül megfelel? mérettel is rendelkezik, a ragyogó képesség? német juhászkutyával egyenérték?en használható, univerzális használati fajtát lehetett volna (lehetne?) el?állítani. Erre azonban eddig nem került sor, hiszen egyetlen fajtát sem karoltak föl annyira, mint a német juhászkutyát, amelynek fajtaalapítója, kapcsolatai révén, szinte minden elképzelhet? felhasználási területet lefoglalt számára. Ennek köszönhet?en a német juhászkutya-populáció teljesítményorientáltan szelektált részének tulajdonságai nemzedékr?l nemzedékre csiszolódtak, míg más fajták és a német juhászkutya-állomány divatorientáltan szaporított részének adottságai folyamatosan hanyatlottak.

Néhány - a divat által még föl nem kapott - terel?fajta bels? értékei még szinte ?si formájukban léteznek, bár ezek populációja elenyész?en csekély. Talán még nem lenne kés? cselekedni a megmentésük érdekében.

Sajnos azonban meglehet?sen borúlátó vagyok a terel? juhászkutyák jöv?jét illet?en, hiszen egészen bizonyos, hogy ?si munkájuk általi szelekciójuk alkalmazása a tenyésztés során - a populációméretekhez képest - ma már illúzió csupán. Ezen túl minden a tenyészt?i hozzáálláson, szemléleten múlik, és a leleményességen, amellyel talán képesek lehetünk olyan új szelekciós módszerek szervezett alkalmazására, amelyekkel megóvhatjuk a különböz? terel?fajtákat ösztönviláguk leépülését?l... A német juhászkutya-tenyésztésének kapcsán láthatóak talán a legmarkánsabban mind a pozitív, mind a negatív példák.

Más a helyzet azoknál a nagytest? pásztorkutyafajtáknál, amelyek feladata az állatok védelme. Az ? esetükben a szelekciós szempontok lényegesen sz?kebbek, így az eredményesség sokkal rövidebb id?n belül lemérhet?. Mégis, néhány kivételt?l eltekintve a kelleténél lényegesen kevesebb figyelmet fordítanak tenyészt?ik az idegrendszeri tulajdonságokra. Az univerzális használati fajták tenyészt?i a tanúi annak, hogy a tenyésztés során nem igazán a küllemre és az ?rz?-véd? adottságokra történ? kiválogatás okozza a legnagyobb gondot. Minél több tulajdonságot kell szem el?tt tartani, annál nehezebb a tenyészt? dolga.

Számos védelemre szakosodott fajtánál okoz problémát, hogy sok tenyészt? az agresszivitásra való túlzott hajlamot részesíti el?nyben, mert ez a kevésbé magabiztos kutyák labilis idegrendszerét a laikusok el?tt átmenetileg leplezheti. Így lényegesen kevesebb szelekciós szempont esetén sem elég hatékony a célirányos ösztönös adottságokra és a kiegyensúlyozott, magabiztos viselkedésre való kiválogatás. Ennek köszönhet?en ma az érintett fajták között aggasztóan nagy a túlf?tött, agresszív kutyák aránya.

Úgy vélem, hogy Magyarországon az új, kialakulóban lév? kinológiai rend segítségünkre lehet abban, hogy a fajtaspecifikumok f?szerephez jutásával nagyobb jelent?séget kaphassanak a szükséges tulajdonságok kell? mérték? meglétét vizsgáló tenyészrendezvények. A tenyészt?i szemlélet formálásával, új, jól felkészült, elhivatott szakemberekkel ezeket a nagyszer? fajtákat még meg lehet menteni. Csak nehogy kés? legyen!

Reiter László

Pireneusi juhászkutya

A legkisebb francia juhászkutya, a Berger des Pyrénées a Pireneusok ?si fajtája. Korabeli dokumentumok szerint több száz éve létezik, már XVIII. századi festményeken is ábrázolták. A Pireneusok geográfiailag elszigetelt völgyeiben különböz? juhászkutyatípusok alakultak ki, melyek pl. sz?rzetük min?ségében különböztek egymástól. E változatok elegyéb?l alakult ki a fajta mai megjelenése. Bár ?shonos francia fajtáról van szó, a Berger des Pyrénées hazájában is csak az els? világháború idején vált szélesebb körben is ismerté. 1916-ban néhány tiszt, köztük Pierre Mégnin is, megpróbálta hadikutyaként kiaknázni a fajta kiváló tulajdonságait, például remek szaglását, fürgeségét és szívósságát. Hamarosan a francia hadsereg legtöbbet alkalmazott fajtájává vált. Napjainkban szül?hazáján kívül a ritka fajták közé tartozik. A kis pireneusi a hegyvidéki munka során szerzett jótulajdonságait kiváló ment?kutyaként vagy éppen sikeres agility-versenyz?ként kamatoztatja, de városi kísér?kutyának is alkalmas, ha gazdája megfel? mozgásteret és elfoglaltságot tud biztosítani számára. Az agility középs? méretkategóriájában, ahol a 35 és 43 cm marmagasságú kutyák versenyeznek, csak azért nem vált a pireneusi juhászkutyaegyeduralkodóvá, mert a kanok marmagassága kb. 40-48, a szukáké pedig 38-46 cm között mozog, így gyakran el?fordul, hogy "kinövik" a midi kategória mérethatárát, és a maxi kutyák számára el?írt 55-65 cm ugrómagasság már túl magas a számukra.

Briard

A franciák egyik legnépszer?bb fajtája, a briard avagy Berger de Brie történelmi múltra tekint vissza: ez nemcsak századokra visszanyúló eredetét, hanem a történelem nagy személyiségeinek életében betöltött fontos szerepét is jelenti. A briard képes volt egy nevez?re hozni ellenséges államférfiakat, ha nem is a politika, de legalább a kinológia terén. Feljegyzések szerint nemcsak Napóleon francia császárnak voltak briard típusú kutyái, de még az ? lemondását követel? La Fayette márki is e fajta szerelmese volt. A XVIII. században Párizstól északra, a Szajna és a Marne közötti vidéken, Brie környékén két sz?rtípusú juhászkutyavolt ismert. Az egyiknek rövid sz?re volt, a másiknak hosszabb, ún. kecskesz?re. 1896-ban, a Párizs környéki Villette vásárcsarnokában rendezett gy?lésen különítették el a két juhászkutya-változatot. A hosszúsz?r? kutyákat, melyeknek a pofáját is hosszú sz?r borította, Berger de Brie-nek nevezték el. Ett?l az évt?l létezik tehát hivatalosan a briard mint fajta. Az els? standard 1897-ben született. A francia törzskönyvbe els?ként felvett briard egy Sans-Géne nev? fekete kan volt, aki 1882-ben született egy poitou-i juhásznál, tulajdonosa Bearn herceg volt. 1909-ben megalakult az els? briard klub is: a Les Amis du Briard. Az I. Világháború alatt természetesen megtorpant a fajta fejl?dése, a II. Világháború után pedig csupán 250 briard lehetett Franciaországban, de a fajta létszáma nagyon hamar gyarapodásnak indult. A francia agility válogatottbak évek óta szerepel egy igen eredményes fekete briard.

Flandriai pásztorkutya

A flandriai pásztorkutya nem tartozik a legnépszer?bb fajták közé, kialakulása kezdetén sem örvendett túlzott ismertségnek. A korabeli szakért?k sokáig nem említik a Bouvier des Flandres-t, csupán Strebel ír az ún. Toucher de Boef-ról, melyet állítólag Napóleon hadseregében is használtak, a hadsereg húsutánpótlását jelent? marhacsordák terelésére. J. Oberthur szerint ezeket az - akkor még - fajta nélküli terel?kutyákat Bouvier-nek is nevezték. durva sz?r?, pofaszakállas munkakutyák voltak; ennél többet azonban senki nem tud megállapítani a "buvi" fajtaazonos tenyésztése el?tt történtekr?l. A belga kinológusok csupán a XX. század elején figyeltek fel a f?leg Flandria dél-nyugatirészén és Franciaország északi partjainál el?forduló, viszonylag egységes típust alkotó terel?kutyákra. Az egyszer? pásztor- vagy marhakutya elnevezés mellett olykor "piszkos szakállnak" (vuilbaard) is hívták kutyáikat. Dr. Adolphe Reul, a brüsszeli állatorvosi egyetem tanára volt az els?, aki a tenyészt?k figyelmét felhívta a Bouvier számos jó tulajdonságára. A korai tenyészt?k többsége farmer, mészáros vagy marhakeresked? volt, akiket nem érdekelt különösebben a fajtatiszta tenyésztés, csupán egy jó munkakutyára volt szükségük. A Bouvier els?dleges feladata a marhák terelése és ?rzése volt, de használták kocsihúzásra is: nemcsak élelmiszert, személyeket is szállított. Éjszaka az istállót és az udvart védte az idegenekt?l. Az els? világháború a belga kutyaállományt is er?sen megtizedelte, Antwerpenben és a Németalföldön alig néhány eb élte túl a frontot, sok négylábút pedig a németek vittek magukkal. A fajta háború utáni újjászületésében óriási szerepet játszott a belga hadsereg egyik kutyája, a szintén állatorvos Barbry kapitány Ch. Nic de Sottegem nev? kanja. A belga fajtaklub, a Club Nationale Belge du Bouvier des Flandres 1922-ben alakult.

Spanyol masztiff

Spanyolország régi juhtenyészt? kultúrával rendelkezik, a vándorló juhászokról szóló legkorábbi feljegyzések a VI. századból maradtak fenn, de a nyájakra és a pásztorokra vigyázó ibér masztiffról már Vergilius és Plinius is írt. A