A hó hatalmas pelyhekben esett, az ágyamban feküdve kiméltem meg magamat a felesleges mozgásoktól. Anyám az ablakban állva kémlelte a tájat, mint oly sokszor mostanában.
-Emlékszem milyen élettel teli volt ez a vidék. A palota falait mindig a zene, és a nevetés töltötte be. Nagyon sokszor vissza vágyom arra az időre, akkor még az apád is boldog volt. -az ablakban megcsillantak vörös szemei amikkel vissza nézet rám, majd felém fordulva egyenesen a szemeimbe nézett. - Nem ezt az életet akartam nektek szánni, se neked se a testvéreidnek. Amikor a nászútunkon elmondtam neki, hogy érzem azt hogy terhes vagyok ideges lett. Nem akart téged, de ahogyan növekedni kezdtél egyre jobban megszeretet, majd nemsokára a világra jöttél akkor is szeretett. Mint ahogyan a testvéreidet is. De mikor ez elkezdődött láttam rajta, hogy ő is ugyan úgy szenved. Szenved mert belül ő ezt nem akarja, valaki kényszeríti erre, viszont én érzem hogy nekem hamarosan itt a vég. Neked viszont túl kell élned, te nem halhatsz meg. Keresd meg azokat akik tönkre tették apádat és minket. -leült mellém az ágyra és megsimított az arcomat amin könnyek folytak le menekülve.
-Nem akarom, hogy meghalj. Nélküled nem vagyok képes végig csinálni ezt. -keservesen sírva ránéztem arra a nőre aki mindig is erős volt. A világon a legerősebb, lelkileg és testileg is. Most is csak egy szelíd mosollyal az arcán ölelte át szét vert testemet. Féltem, rettegtem előre attól az érzéstől, hogy elveszítem az anyámat, a példaképemet, és azt aki miatt élhetek. Ő azt akarta, hogy én legyek az aki tisztára mossa a nevünket, de én is ezt akarom? Nem tudom..semmit nem tudok, de azt igen hogy elkerülhetetlen legyen az , hogy bárki is meghaljon. Elkerülhetetlen az, hogy a szenvedésemet megpecsételje anyám, vagy a húgaim vére.
De aznap volt az az este, amikor csak mi négyen, apu verései nélkül , nyugodtan és békésen tudtunk alundi. Akkor éreztem azt, hogy ez az utolsó éjszakám az anyámmal és a húgaimmal.