My Beauty ♥

2019. november 7, 16:45:56

A ciprusfa legendája

A ciprusfa legendája

Perzselően sütött az ó-nap Hellászra,

Egy nyilaival bíbelődő vadászra.

A férfi, mint Apollón kiszemeltje,

Élt, és vígan csörtetett, mit sem sejtve.

Az isten alászállt a fénylő égből

S egy őzet ajándékozott kezéből.

Küparisszosz megörült a sutának

S elfogadta szerelme zálogának.

Gyengéd érzelmek gyűltek fel őbenne

S Phoibos után esdekelt őkelme.

De a ravasz Erósz, nem sajnálta őt

S ezt sínylette meg a bájos, szelíd őz.

Elhatározta, hogy sosem találhatnak egymásra,

Végül ez lett mindkettejüknek émelyítő gyásza.

Zúgott az erdő, morajlott a mélység

Nem messze szürkéllett a dicső hegység.

A múzsák tánca kápráztatta az eget

S Erató zengett szerelmes verseket.

Küparisszosz lassan osont fák között

S nyila repült a rezgő lombok fölött.

Erósz vezette kezét az ölésre

S a gyönge őz előtte rogyott térdre.

Vörös vércsepp csorgott az állat testén,

Bánata emésztette a bús estén.

Könnyei csorogtak, mint a hűs patak

S a sós cseppek soha el nem fogyhattak.

„Ó szerelmem, Apollón, változtass engem ciprussá,

Tedd könnyeim cseppenését édes, örök himnusszá.”

Így is lett, fává vált a görög férfi

S így Apollón sem tudja őt elérni.

De az Isten nem nyughatott

S míg az óra ütött hatot,

Már új szerelmet kaphatott.

2 comment

2018. október 17, 16:04:17

Kristályos könnyek

Messze földön izzik a forró nap az égen,
Egy boszorkány nem kapott levelet már régen.
Ücsörög a kanapén, s egy magazint olvas.
Messze földön jár a bagoly, a tinta olvad.

Az üvegnek csapódik a madár, lába fáj,
A pergament olvasva tovaszáll a gyors nyár.
Seprűjén ül a bűbájos, a Roxfortba megy,
Útját állja, víz, erdő, szörnyű vihar és hegy.

A kastély száztornyú, benne mulatnak vígan,
Halottak morgolódnak rémületes sírban.
Piton, a varázsló, aki parancsot követ,
Nem lát mást, csak egy tavat, s némi szürke követ.

Csobban a banya, loccsan a hullámok között,
Hatalmas a ricsaj a férfi háta mögött.
Odasiet, a seprű a fűzfa tetején
S megakad a szeme a nő halványkék szemén.

A bőrönd a kezében, a macska elszaladt,
A professzor szerint ő nem lesz egy nagy falat.
A vacsoránál beszélgetnek, cseverésznek,
Az iskola nekik igazi otthon, fészek.

Sötét varázslatok kivédését oktatni,
Nem más, mint a megrögzött gonosszal harcolni.
Rettenetes, bús köd jár a varázsvilágban
S már nem találni szépet elhullott rózsában.

A régi fogadóban megszállva két tanár,
Egy ében fekete, és egy ibolya talár.
Várják Tudjukki utolsó, erős csapását
S iszogatva ülnek, míg kialszik a lámpás.

Pálcasuhintás, és ott terem Lily Potter.
Piton nem győzi a hideg, sós könnyeivel.
Visszakapta immár kit szeretett régóta,
Azonban most nem róla szól a komor nóta.

Jasmine a hősünk, ki mosolyog elmerengve
S összehúzza kabátját vakon dideregve.
Telik az idő, múlik a perc, mint a csiga,
Elmúlt a tél, a tavasz s a finom vacsora.

Nagyszerű esküvő veszi kezdetét még ma,
Érkezik a násznép, minden papa, s nagymama.
Piton és Lily egybekelnek a templomban,
Jasmine sírdogál, de persze csakis titokban.

Pörög az óra, forog a kerék, idő múlik,
De az a rejtélyes titok sohasem tűnik…
A varázsló feje ősz, de megkérdi végre,
Hogy ki hozta vissza kedvesét az életbe?

Jasmine csak mosolyog, fehér tincsei a vállán
S megszólal, mintegy utolsó s igaz szó gyanánt.

„Én voltam Perselus, de sohase bánd, mit tettél,
A feleségedül csakis igazit vettél.
A szelíd őzsuta összeköt benneteket
S ünnepli szabadon örök szerelmeteket.”

Nyögte végül az agg nő, s mosolyogva elment.

2018. 08. 12.