Lassan ballagok a temetőbe, kezemben egy csokor vörös tulipán. Kabátomat összébb húzom, hiszen olyan hideg van. Arra gondolok, hogy milyen lenne, ha mindenszentek alkalmából, a holtak vissza jöhetnének két napra?! Jó lenne? Vagy esetleg rossz?
Közelebb értem a temetőhöz. Beléptem, s a sírjához siettem. Amikor odaértem, leguggoltam, s a tulipánokat letettem a sírra.
- Szia, apa! Hogy vagy? Én jól vagyok. Képzeld, Peti lerajzolt téged az iskolában. Nézd - húztam elő kabátzsebemből egy összehajtogatott papírlapot, amit gondosan kihajtogatva mutattam a rajta lévő, rajzot. Apa pontos mása. - Sikerült Petit rávenni arra, hogy gépészet helyett inkább a grafikát tanulja. Ahhoz ért, a gépészetben meg nem tudunk neki segíteni, meg azt nem is élvezte. Hanna nagyon szépen berendezte a padlást, képzeld. A régi dobozokat levittük onnét a pincébe, aztán egy kis helyre pofozással, berendezte könyves szobának. Azóta mindig ott lóg. Jajj, apa úgy hiányzol. Nélküled minden nehéz. Anya és mama folyton veszekednek, Bence - tudod a férjem - emiatt kicsit ki van akadva, de mondjuk én is. Na mindegy, ilyenekkel inkább nem traktállak. Hiányzol apa. Nagyon. - töröltem le kibuggyanó könnyeimet. Egy kicsit még néztem apa sírját, majd felálltam, és elmentem.
- Minden rendben anya? - kérdezte Peti, mikor kiértem a temetőből. Bence, Hanna és Peti érdeklődve, kicsit aggódva figyeltek engem.
- Ha szeretsz valakit, az sosem érhet véget. Továbblépünk, mert muszáj, de az elhunyt a szívünkben marad. - suttogtam halkan, apa utolsó mondatát, aztán zokogva, a családom ölelésébe estem.