Őrizetlenül

Lora csak sötétedés után ért haza. Büszkén, de kimerülten hagyta ott az erdőt. Segített kirügyeztetni a kopasz fákat, begyógyította a sebeket és erőt adott minden növénynek a kihajtáshoz.

Minden erejét felhasználva, megpróbálta a világ legnehezebb dolgát megvalósítani; becsukni a bejárati ajtót olyan halkan, hogy senki meg ne hallja.

Többé-kevésbé sikerült, a lélegzetét is visszafojtva fordult tovább, hogy a cipőjét is levegye. Ezután nesztelenül kibújt apró dzsekijéből. Pamut zoknia könnyedén simult a konyha járókövére.

Egy percig állt egyhelyben, hogy lenyugtassa hangosan dobogó szívét, hiszen bár itthon van, mégis pontosan tudja, hogy tilosban jár. Egy perc elteltével, már a sötéthez is hozzá szoktatta a szemét, és biztos léptekkel elindult a konyhába.  Melléhez szorítva egy zacskó kekszet és egy liter tejet felkúszott az emeletre, a szobájához.

Olyan simán ment minden, ettől a gondolattól a sötétben vigyorogva nyitott be szobájába itt is ügyelve, hogy minden a lehető leghalkabban történjen.

- Loraden Vale. – Az a pillanat, mikor Lorában megfagyott a vére, bekövetkezett. Mi sem kiábrándító, mikor azt hiszi az ember, hogy sikerrel járt, erre már a cél kapujában felmordul édesanyja hangja és kimondja a teljes nevét. 

Helen felkapcsolta a kis villanyt, mire a szobát tompa fény lengte be. Lora édesanyja keresztbe tett lábbal ült a számítógép előtti karosszékben. Anyja sötétbarna szeme csak úgy szikrázott, amitől Lora rögtön lesütötte a szemét. Enyhén göndör barna haja laza kontyba volt felfogva. Ékszert a hajnali órákba már nem viselt, pedig Lora tudta, hogy az anyja imádja a nyakba- fülbevalókat. Egyedül csak a nagymamájától kapott aranygyűrűt hordta éjjel- nappal.  De ezeken felül nincs is más amivel hasonlítana édesanyjára.  Lora nem barna szemű, még csak nem is barna a haja sőt az övé olyan tű egyenes mintha állandóan vasalná. Ő teljesen az édesapjára ütött. Viselkedésre, arcra szinte mindenre.

Édesanyjától örökölte például az orra piszét, a szemének ívét és a testalkatát. Ennyi. Sem modorban és másban nem látott Lora hasonlóságot. De szerette az anyját, mindennél jobban.

Csak ilyenkor mindig elfogta az a fojtogató szégyen, amikor így szóltak rá, pedig nem is csinált semmi rosszat.

- Szia anya… - mondta Lora megkockáztatva egy pillantást édesanyjára.

- Szia-anya? Ennyi? – hüppögött Helen. – Hányszor kelljen még elmondanom neked, hogy mindenekfelett neked most ezzel az élettel kell törődnöd. A sajátodéval! Az iskola az, ami most fontos neked a jövődet tekintve. Nem dobhatod el ezt a lehetőséget!

- Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem. – morogta Lora, de anyja mintha meg se hallotta volna.

- Megígérted, hogy nem fog rámenni a tanulásra és az iskolára az, hogy elengedjelek. Nem teheted ezt, hogy ilyen későn érkezel haza! Minden bizonnyal teljesen kiszívta az erődet az, hogy segíts a természetnek és rögtön gondolom, hogy eszed ágában sincs még tanulással töltened az idődet! – kis csönd, amit Lora annyira, de annyira utált. Ilyenkor képtelen volt bármit is mondani, vagyis inkább annyi mindent mondott volna, de nem mondhatott semmit! Zavarában a cipő orrával szórakoztatta magát, csakhogy az őrjítő csönd már még hosszabbá nyújtotta a perceket. Lora tudta, hogy van még valami az anyja tarsolyában. Tudta, hogy anyja azt várja, hogy nézzen a szemébe.

Nem akar. Nem is fog. Nem. Felpillantott, de bár ne tette volna.

- Nem azért költöztünk el Virginiából, hogy bukásra állj már az első félévben. – Fájó pont Lorának. Virginia. Visszhangzott a fejében a gyönyörű magának való város neve. Mindent otthagyott, az életét tulajdonképpen. A barátait, az iskoláját... a testvérét.  A szülei elváltak, és Art az apai ágról való féltestvére. Harapdálni kezdte az ajkait, csöndben tűrte tovább.

- És azért se, hogy ne legyenek barátaid. – Anyja lehalkította a hangját. – Látom, hogy valami nincs rendben Lorande… De nem beszélsz velem. Látom, hogy valami fáj és menekülsz. És azt reméltem, hogy ha megtanítalak Gyógyítóként viselkedni, akkor kialakul az egyensúlyod, hogy elég érett vagy, hogy ne lódulj át a másik oldalra…

- Hiányzik apa… - vallja be csöndesen Lora. Még ezt magának sem merte bevallani, de így, hogy kimondta tudta, hogy ez az igazság. Az emlékek. Együtt reggelizni, rápillantani mosolygó kékszemű apjára. – Hiányoznak a barátaim is.  Itt mindenki olyan más, anya. Itt még csak nem is próbálkozok, hogy befogadjanak, mert nem is akarok velük kapcsolatot teremteni.

Helen csöndben beszívta a levegőt, majd kifújta.

- Nekem is hiányzik édesapád.  – Néma gyászos csönd telepedett rájuk. – Tudom, hogy mióta megtanítottalak, jobban szeretsz odakint a természetben lenni, de meg kell ígérj valamit. – Lora elballagott az ágyához, majd mindent leeresztve a kezéből anyja felé fordult, aki felállt és szintén leült a lánya mellé. Megfogták a kezüket és mélyen egymás szemébe néztek.

- Meg kell ígérd, hogy megpróbálod kicsit az emberi mivoltodat építeni. Hidd el sokkal könnyebb lesz, ha mindkét oldalon megtartod az egyensúlyt. – Anya megcirógatta az arccsontját, majd hátratűrte az egyik kilógó fekete tincsét. – Meg tudod ezt ígérni nekem?

Lora könnyes szemmel bólogatott édesanyjára, mert a szavak attól a gombóctól a torkán már nem jöttek ki.

- Jól van. – suttogta Helen majd átölelték egymást. Percekkel később Helen kiment a szobából, jó éjszakát kívánva.  Lora becsukta utána az ajtót, majd ruhástól bedőlt az ágyába. Maga alá húzta kezeit, de előtte még egy párnát a feje alá gyömöszölt és még a takaróját is magára dobta.

 

Most már a sötét szobából nézett kifelé a holdfényes ablakon. Magába számolgatta a perceket… még két órát aludhatott, utána azonnal kelhet is fel.

Csak így a közepébe

 

Miután Lora meghallotta az édesen sikító, ősrégi fémből készült kalapáló csengőt a szíve rögtön felvidult. Már vagy húsz perce azon küzdött, hogy különválassza az álmát a valóságtól, mert már annyira összefolyt minden a fejében, hogy képtelen volt figyeli az órán. A szeme már csukva volt, de azt képzelte, hogy nyitva van és mindent lát. A körülötte elhangzó szavak összemosódtak, és amiket megértett belőlük az beleférkőzött az elméjébe és képeket látott róla. És ami még ennél is pechesebb az az, hogy anatómia órán aludt.

Amint befejezte a kalapálást a csengő, Lora már elsőként lépett ki a folyosóra, hogy hazafelé vehesse az irányt. Nem rühellte a sulit, csak borzalmasan egyhangúnak vélte. Nem nagyon barátkozott, pont ezért, mert a vele egykorúakkal szinte sosem értett egyet. Lorát nem érdekelte az iskolai pletykák, sőt mi több teljesen feleslegesnek vélte azokat. Miért kéne foglalkozni másokkal, ha fölöttünk és körülöttünk sokkal, de sokkal szebb dolgokat találunk?

Lépteit meggyorsította az izgalomtól. Vágyott már rá, hogy újra kipróbálhassa magát, hogy újra lássa a csodákat. Pár utcával arrébb, pont ellentétes irányba amerre lakott megpillantotta az erdőt.

Egy kis betelepített erdőről beszélünk, maximum csak pár száz holdas. Mesterséges, de mégis a maga nevében elevenebb, mint bármi más.

Lora azonnal belevetette magát a sűrűjébe, mit sem törődve azzal, hogy körülnézzen, nem e követi valaki. Átvágott a derékig érő nedves gyomnövényeken, majd engedte, hogy lába a már jól ismert ösvényre tévedjen. Bentebb már nem voltak hatalmas gyomnövények, inkább a cserjék és a bokrok hada versengett a területért. De amint a természet megérezte Lora jelenlétét, abbahagyták a viaskodást. A szél is lenyugodott, lágyan táncolt végig a zöldellő fák között, hogy széthordja a hírt; Az Őrző megérkezett. A bokrok utat nyitottak neki, vezették és utat mutattak amerre a lány akart menni.

Lora lassan sétált, minden apró csemetére és nagyobb fára rámosolygott, üdvözölte őket. A tüdejét teleszívta a friss levegővel és széttárt karokkal ment tovább. Az útjába kerülő zöldnek megsimogatta a levelét, megcirógatta a fák törzsét, akik erre boldog szellőt küldtek neki.

Haza érkezett.

Az erdő magaslatára érkezve, letette hátizsákját és leült keresztbe tett lábakkal egy igen régen kidőlt fa törzsére. A szél felerősödött, akár egy gyermek, aki mindenről be akar számolni édesanyjának. Noszogatni kezdte Lorát, aki erre felkuncogott és gyorsabban előszedte az üres oldalú dossziéját és egy tollat.

- Jól van, na. – mosolygott boldogan a semmibe. - Elég, itt vagyok. – kuncogott tovább, miközben a szél még inkább erősebben suttogott neki. – Hé, várj, egyszerre csak egyet. – Gyorsan bepattintotta a tollát és már írni is kezdte a szél szavát. Bele tellett pár percbe míg elcsendesült minden, ekkora Lora hümmögő hangot hallatva végigfutotta még egyszer azt amit leírt.

- De hiszen csak egy hete voltam itt… hogy értitek, hogy máris ennyi teendőd sorakoztattok fel nekem? – megvakarta fekete hosszú hajkoronája búbját.  Hatalmas kék szemével pedig végig pásztázta az eget, válaszra várva.

A fák ágai rezegni kezdtek, mintha csak mindannyian izgatottan nyújtózkodnának. Az erdő tele van energiával, érzik.

- Mindannyian érezzük.. – értett egyet Lora. – Ma van a napforduló. Itt a tavasz, innentől kezdődik igazán az élet! – vigyorogva kopogtatja tolla hegyét. – Felélednek a fák, a bokrok, a fű. A legtöbb állat már kint van, de az élet csak most fog felpezsdülni! - forgolódok Lora egy helyben ülve, izgatottan.

Mindenre elő kell készülnünk. ~ jött a hang egyszerre minden és csak egyetlen fától a válasz.  Bár, hogy jobban megértsük, hogy ez hogyan is lehetséges, le kell szögeznünk, hogy a fák nem beszélnek. Nincs emberi agyuk sem szájuk, nem gondolkodnak.

De éreznek. Reagálnak mindenre.  Érzéseiket pedig szét tudják terjeszteni. Ha boldogok, az ember szíve megérzi, ahogy azt is, ha valami gond van, akkor félnek.  

Akár az anyai szeretet, ha ránézel édes anyukádra, aki szintén olyan melegséggel néz vissza rád… Öntudatlanul is boldoggá tesz az az érzés, pedig egy szót sem kell váltanotok.

Nagyon egyszerű, mégis mélyen érző maga a természet. Az évezredek során az Őrzők kifejlesztették, hogy hogyan tudnak közvetlenül kommunikálni a természettel. Ez pedig nem más, mint maga a szél, de leginkább a testbeszéd és a tiszta, makulátlan érző lélek kiterjesztése.

Lora felpattan, gyorsan összeszedi a hátizsákját, majd összecsapja a kezét.

- Akkor indulás!