Őrizetlenül

Lora csak sötétedés után ért haza. Büszkén, de kimerülten hagyta ott az erdőt. Segített kirügyeztetni a kopasz fákat, begyógyította a sebeket és erőt adott minden növénynek a kihajtáshoz.

Minden erejét felhasználva, megpróbálta a világ legnehezebb dolgát megvalósítani; becsukni a bejárati ajtót olyan halkan, hogy senki meg ne hallja.

Többé-kevésbé sikerült, a lélegzetét is visszafojtva fordult tovább, hogy a cipőjét is levegye. Ezután nesztelenül kibújt apró dzsekijéből. Pamut zoknia könnyedén simult a konyha járókövére.

Egy percig állt egyhelyben, hogy lenyugtassa hangosan dobogó szívét, hiszen bár itthon van, mégis pontosan tudja, hogy tilosban jár. Egy perc elteltével, már a sötéthez is hozzá szoktatta a szemét, és biztos léptekkel elindult a konyhába.  Melléhez szorítva egy zacskó kekszet és egy liter tejet felkúszott az emeletre, a szobájához.

Olyan simán ment minden, ettől a gondolattól a sötétben vigyorogva nyitott be szobájába itt is ügyelve, hogy minden a lehető leghalkabban történjen.

- Loraden Vale. – Az a pillanat, mikor Lorában megfagyott a vére, bekövetkezett. Mi sem kiábrándító, mikor azt hiszi az ember, hogy sikerrel járt, erre már a cél kapujában felmordul édesanyja hangja és kimondja a teljes nevét. 

Helen felkapcsolta a kis villanyt, mire a szobát tompa fény lengte be. Lora édesanyja keresztbe tett lábbal ült a számítógép előtti karosszékben. Anyja sötétbarna szeme csak úgy szikrázott, amitől Lora rögtön lesütötte a szemét. Enyhén göndör barna haja laza kontyba volt felfogva. Ékszert a hajnali órákba már nem viselt, pedig Lora tudta, hogy az anyja imádja a nyakba- fülbevalókat. Egyedül csak a nagymamájától kapott aranygyűrűt hordta éjjel- nappal.  De ezeken felül nincs is más amivel hasonlítana édesanyjára.  Lora nem barna szemű, még csak nem is barna a haja sőt az övé olyan tű egyenes mintha állandóan vasalná. Ő teljesen az édesapjára ütött. Viselkedésre, arcra szinte mindenre.

Édesanyjától örökölte például az orra piszét, a szemének ívét és a testalkatát. Ennyi. Sem modorban és másban nem látott Lora hasonlóságot. De szerette az anyját, mindennél jobban.

Csak ilyenkor mindig elfogta az a fojtogató szégyen, amikor így szóltak rá, pedig nem is csinált semmi rosszat.

- Szia anya… - mondta Lora megkockáztatva egy pillantást édesanyjára.

- Szia-anya? Ennyi? – hüppögött Helen. – Hányszor kelljen még elmondanom neked, hogy mindenekfelett neked most ezzel az élettel kell törődnöd. A sajátodéval! Az iskola az, ami most fontos neked a jövődet tekintve. Nem dobhatod el ezt a lehetőséget!

- Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem. – morogta Lora, de anyja mintha meg se hallotta volna.

- Megígérted, hogy nem fog rámenni a tanulásra és az iskolára az, hogy elengedjelek. Nem teheted ezt, hogy ilyen későn érkezel haza! Minden bizonnyal teljesen kiszívta az erődet az, hogy segíts a természetnek és rögtön gondolom, hogy eszed ágában sincs még tanulással töltened az idődet! – kis csönd, amit Lora annyira, de annyira utált. Ilyenkor képtelen volt bármit is mondani, vagyis inkább annyi mindent mondott volna, de nem mondhatott semmit! Zavarában a cipő orrával szórakoztatta magát, csakhogy az őrjítő csönd már még hosszabbá nyújtotta a perceket. Lora tudta, hogy van még valami az anyja tarsolyában. Tudta, hogy anyja azt várja, hogy nézzen a szemébe.

Nem akar. Nem is fog. Nem. Felpillantott, de bár ne tette volna.

- Nem azért költöztünk el Virginiából, hogy bukásra állj már az első félévben. – Fájó pont Lorának. Virginia. Visszhangzott a fejében a gyönyörű magának való város neve. Mindent otthagyott, az életét tulajdonképpen. A barátait, az iskoláját... a testvérét.  A szülei elváltak, és Art az apai ágról való féltestvére. Harapdálni kezdte az ajkait, csöndben tűrte tovább.

- És azért se, hogy ne legyenek barátaid. – Anyja lehalkította a hangját. – Látom, hogy valami nincs rendben Lorande… De nem beszélsz velem. Látom, hogy valami fáj és menekülsz. És azt reméltem, hogy ha megtanítalak Gyógyítóként viselkedni, akkor kialakul az egyensúlyod, hogy elég érett vagy, hogy ne lódulj át a másik oldalra…

- Hiányzik apa… - vallja be csöndesen Lora. Még ezt magának sem merte bevallani, de így, hogy kimondta tudta, hogy ez az igazság. Az emlékek. Együtt reggelizni, rápillantani mosolygó kékszemű apjára. – Hiányoznak a barátaim is.  Itt mindenki olyan más, anya. Itt még csak nem is próbálkozok, hogy befogadjanak, mert nem is akarok velük kapcsolatot teremteni.

Helen csöndben beszívta a levegőt, majd kifújta.

- Nekem is hiányzik édesapád.  – Néma gyászos csönd telepedett rájuk. – Tudom, hogy mióta megtanítottalak, jobban szeretsz odakint a természetben lenni, de meg kell ígérj valamit. – Lora elballagott az ágyához, majd mindent leeresztve a kezéből anyja felé fordult, aki felállt és szintén leült a lánya mellé. Megfogták a kezüket és mélyen egymás szemébe néztek.

- Meg kell ígérd, hogy megpróbálod kicsit az emberi mivoltodat építeni. Hidd el sokkal könnyebb lesz, ha mindkét oldalon megtartod az egyensúlyt. – Anya megcirógatta az arccsontját, majd hátratűrte az egyik kilógó fekete tincsét. – Meg tudod ezt ígérni nekem?

Lora könnyes szemmel bólogatott édesanyjára, mert a szavak attól a gombóctól a torkán már nem jöttek ki.

- Jól van. – suttogta Helen majd átölelték egymást. Percekkel később Helen kiment a szobából, jó éjszakát kívánva.  Lora becsukta utána az ajtót, majd ruhástól bedőlt az ágyába. Maga alá húzta kezeit, de előtte még egy párnát a feje alá gyömöszölt és még a takaróját is magára dobta.

 

Most már a sötét szobából nézett kifelé a holdfényes ablakon. Magába számolgatta a perceket… még két órát aludhatott, utána azonnal kelhet is fel.