Bevezetés
Vétkeztem. Nincs már semmi, ami vigasztal.
Csak vad, buja indák növik be a kastély falát, mert nem voltam elég erős, hogy megvédjem. Messze van már minden, ami szépnek mondható, csak a varjak vészjósló károgása hozza a telet. És mégis… és mégis úgy érzem, hogy van remény.
Emlékszem a szavakra, melyek a csontomig hatoltak. Némán elmosolyodok, és újra rágondolok. A barna szem, melyben mintha a szent tölgyfa fénylene, a haj, amely mint ezernyi apró ágacska düledezik kócosan. És mégis… úgy érzem, vétkeztem.
Nem számít, hogy hogyan, de vissza akarom kapni Őt. Hermione édes hangja, mosolya, nevetése a legnagyobb ajándék, ami velem történhetett, azóta, mióta… Istenem. Nem tudom kimondani.
Egy lehelet, egy lágy csók, melyben lelkünk összeforr, ez hiányzik. Egykor azt hittem nincs az a fal, ami kettőnk között akadály lehetne. De van. Mégpedig hatalmas.
Ez vagyok én, Perselus Piton.
Vajon ledönthetem azokat a falakat? Vajon sikerülhet, hogy újra egymáséi lehessünk? Ki tudja… Nem voltam ilyen szánalmas, már rég.
Haszontalannak érzem magam, így egyedül. A magány, az, mi felemészt nélküle. Ezt azonban senki sem tudhatja. Mit gondolnának rólam? Hogy hűtlen vagyok Lilyhez? Hisz ezer éve várok rá, tudva, hogy elment. Úgy gondolom ez egyszer végre én is lehetnék boldog. Vagy talán tévedek? Arra lettem kárhoztatva, hogy örökkön örökké magányosan éljem le az életemet a Nő után vágyakozva. Nem. Én ennél erősebb vagyok…
