Gondolataim...

Nem először ültem mellette, most mégis olyan más volt. Végre nem az osztályteremben helyezkedtünk el, ahol minden szempár ránk szegeződött akárhányszor csak egymáshoz szóltunk. Nem kellett azzal törődnöm, hogy mégis hogyan viselkedek, mert Ők nem voltak ott, hogy elítéljenek, kigúnyoljanak, kinevessenek. Erős voltam. Erősebb, mint azt sokan gondolták volna, mégsem tudtam nem figyelembe venni egyes gonosz megjegyzéseket. Talán mégsem voltam annyira erős, hogy ne hallgassak. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy felálljak a helyemről, az Ő padukhoz menjek, majd bekeverjek nekik legalább kettőt mind azokért a szavakért, tekintetekért és gúnyolódásokért, amikkel nem csak engem illettek, hanem néhány másik osztálytársamat is, köztük a barátnőimet.

 

   - Csak szerintem illik össze Milla és Kornél? - Martin hirtelen feltett kérdésére, amit kicsit sem lehetett az előző témához hozzákötni, máris felkaptam a fejem.

 

    - Már miért illenénk össze? - vonom fel szemöldökömet kérdően. Ugyan sokszor én is így véltem, de attól még szerettem volna tudni, hogy más vajon miért is gondolja ezt így? Főleg Kornél egyik legjobb barátja. 

 

   - Hát... mindketten barna szeműek és hajúak vagytok, meg...

 

   - Csak emiatt? - megingatom a fejem. Két ember nem azért illik össze, mert hasonlít a haj- és szemszínük.

 

   - Egyébként is, most Milla sötét lilára festette a haját - hallom meg az egyik barátnőmet, Ráhelt, ahogyan éppen a másik barátnőmnek, Rékának motyogta ezt a néhány szót, amitől csak fogni tudtam volna a fejem, úgy is, hogy igaz volt. Olyan bolond tud lenni.

 

   - Nem... Ti egyszerűen csak összeilletek. De most nem? - néz hátra két barátnőmre, akik természetesen hűségesen bólogatnak, tudva, hogy nekem valójában már egy éve tetszik Kornél. - Na ugye! Így, hogy egymás mellett ültök... teljesen látszik, szerintem - vonja meg végül a vállát, miközben az én szívem hevesen dobog.

 

   - Hát, szerintem ez egy faszság! - válaszol a mellettem ülő fiú, én pedig csak megforgatom a szemeimet. Nem is Ő lenne, ha nem így felel. - Nagyon nem illünk össze, de egyébként sem jönnék össze Millával - arcát vizslatom, miközben ezeket a szavakat kiejti azokon a szép, telt ajkain, melyeket biztosan még sosem kóstolt meg senki sem. 

 

   Én semmit sem feleltem, mert féltem, hogy rossz választ adnék. Martin biztos nem hiába hozta ezt fel témának. Mind tudjuk, hogy milyen közél állnak Kornéllal, hogy mindent megbeszélnek, s ha ezt szivatásból is hozta volna fel, akkor is van háttere. Igazából, Kornél nyers, sértő szavai már nem is jöttek úgy le nekem, mint még régen. S miért nem? Rájöttem arra: amellett, hogy ezeket nem is gondolja komolyan (mondjuk, ez inkább témától és személytől függ), teljesen másképp viselkedik velem. Minél többet vagyunk együtt, minél többet beszélünk, annál többet változik egyben. Régen rengetegszer megbántott, ocsmány szavakkal dobálózott úgy, hogy tudta, mennyire nincsen önbizalmam, mennyire sértőek azok a számomra, mégsem kért egyszer sem bocsánatot. De ahogyan az idő eltelt, ahogyan én is változtam, úgy Ő is. A múltkor azért is bocsánatot kért, hogy ráfirkált a noteszemben levő rajzomra, hiszen látta, hogy ez rosszul esett, mivel sokat dolgoztam vele.

 

   Kornél egy nagyon színes személyiség volt. Nem tudtam biztosan, hogy én voltam-e az egyetlen, aki valaha is látta, hogy milyen is Ő valójában, milyen tud lenni, de szerettem volna az első és utolsó is lenni. Informatika órán egymás mellett ülünk, s mindig rám szól, hogy ne firkáljak a füzetébe, mégis hagyja, hogy rajzoljak fehér lapjaira. Mégis hülyéskedik velem, s végül Ő is rajzol nekem valamit. Érdeklődik irántam. Azok a dolgok iránt, amiket én szeretek. Azokért a dolgokért, amikért régebben még megszólt.

 

   Kornél az a fiú volt, aki senkinek sem adott a kajájából, nem szeretett osztozkodni akkor, ha ételről volt szó. Legalábbis akkor biztosan nem. Az a típus volt, aki mindig ellopta tőlem azt, amit éppen uzsonnának vittem az iskolába, s nem is adta vissza, mert azt már a sajátjának tulajdonította. Mégis, mikor a múlthéten lent voltunk az udvaron, s azt mondtam, éhes vagyok, felém nyújtotta a kezéjében tartott szendvicsét, amit éppen édesen majszolgatott, hagyva engem, hogy beleharapjak és egyek belőle. 

 

   Az volt a furcsa és egyben vicces is, hogy más embereknek valójában ezek olyan apró dolgok voltak. Talán jelentéktelenek is. Az is lehet, hogy észre sem veszik őket, mert mindennapi már. De én minden kis részletet a szívemben őriztem, mert ritka volt, még úgy is, hogy mostanában egyre gyakoribb. Nem egyszer hívott fel az éjszaka közepén, nem egyszer beszéltünk órákon keresztül a telefonon, s nem egyszer hozott zavarba közben.

 

   - Egyébként sem akarok senkit sem - vonja meg a vállát, majd egy rövid pillanat erejéig felém néz, de hamar el is kapja tekintetét rólam.

 

   - Én sem. Majd egyetemen keresni fogok magamnak valakit, addig nem kell senki - nevettem fel boldogan, barátnőim pedig helyeslően bólogattak. Hirtelen megéreztem kezedet a vállamnál. Hátrakaptam a fejemet, s ott volt a karod, teljesen kinyújtva a lóca háttámláján. Máris az amerikai filmek jutottak az eszembe, azokból pedig a sablonos mozis jelenet. Ha egy kicsit közelebb lettem volna Kornélhoz, most teljesen átkarolt volna. Talán túl sokat álmodozom.