A temető felé vettem az irányt, ahol éjszakánként szoktam időzni vadászat után. Most azonban szomjasan vánszorogtam be, átugorva a hatalmas vaskapun. Végigmentem az elhagyatott sírok mellett, míg végül elértem a saját koporsómhoz. Elhúztam a fedelét, és lassan belefeküdtem. Igazából nem szoktam aludni, de nem árt egy kis pihenés. Muszáj lesz legközelebb sikerrel járnom, és innom egy kis vért. Lehunytam a szememet, és a gondolataim elkalandoztak.
Egy öregember szelleme jött elő a hely legtávolabbi részéből, és boldogan vette tudomásul, hogy a többi halott is vele tart. A föld felett lebegtek, pont előttem, és jóízűen elkezdtek cseverészni.
- Mr Smith! - szólítottam meg. - Már négyszáz éve ugyanazt a történet hallgatom. Miért kell elmesélni minden egyes éjszaka, hogy milyen volt a londoni kirándulása? Nem lehetne egyszer végre csendben maradni? Vagy legalább egy másik történetet mondani? - elkeseredetten vettem tudomásul, hogy szavaim süket fülekre találtak.
- Először is fiatalember! Én Lord Smith vagyok, és jogomban áll azt mesélni, amit akarok, akár az idők végezetéig.
Itt nem lehet megmaradni... Kitápászkodtam a fekhelyemből, mire láttam, hogy a szellemek eltűntek, és a sírásóval nézek farkasszemet.
- Milyen szép, teliholdas éjszaka! Nemde? - kérdeztem tőle sokat sejtető hangon.
Ő csak állt ott, sápadtan.
- Én csak az ásómért jöttem... - dadogta, majd összesett, és elájult.
Remek! Jobb már nem is lehetne... Felültem a kerítés tetejére, és a holdat bámultam. Eszembe jutott a gyerekkorom. A fájó emlékek sora, amikor kiderült rólam, hogy vámpírnak születtem. Hogyan lehetséges ez? Tudtam a választ a kérdésemre, mégis ezerszer feltettem magamnak. Aztután már teljesen máshol jártam. Ki lehet az a lány, és hová futhatott? Mitől ijedhetett meg, amikor én vagyok a legveszélyesebb a környéken. Az sem hagyott nyugodni, hogy az az ócska vadász egy fiúval akar megöletni. Hát már teljesen bolondnak néz?
A temető mellett megjelent a lány, mintha csak a gondolataimból lépett volna elő, és egyesen engem nézett.
- Mi elől menekülsz? - nagyon finom voltam.
- Utálom a vámpírvadászokat - felelte sírva. - Undorító gyilkosok! Megölik a vámpírokat, mikor ők nem is tehetnek róla, hogy azok... és utálnak, amiért nem értek velük egyet. Azt akarják, hogy én is vadász legyek, de nekem eszem ágában sincs az lenni! - itt már szinte hisztérikusan kifakadt magából.
Semmi kedvem sem volt szembeszállni velük. Fölöslegesen nem pazarlom az időmet. Elrejtőztem az ódon házak rengetegében. Akként vélekedtem, hogy ott végre nyugtom lesz.
Egy közeli éjjeli lámpa pislákolni kezdett, mintha ki akarna aludni. Egy ideig küszködött, majd végleg megadta magát, és az utca még veszélyesebbé vált, mint azelőtt volt. Kezdődhet a vadászat! Körbefordultam a tengelyem körül, és pásztázni kezdtem a várost. A vámpír barátaim csak nevettek rajtam, amikor megtudták, hogy ilyen kihalt helyen szoktam ólálkodni. Én azonban szeretem a kihívásokat. Enyhe őszi szellő csapta meg az arcomat, édes vér illatát hozva magával. Úgy éreztem, mintha hívogató parfüm lett volna. Vajon kié lehet ez a... ? Kérdeztem magamban, de nem bírtam végiggondolni, önkéntelenül is megnyaltam a szám szélét.
Egy rémült lány szaladt végig a soron, és látszólag nagyon sietett valahová. Tökéletes préda. Megfeszítettem az izmaimat, és egész testemmel koncentráltam. A szemem vörösre változott, majd egy pillanatot vártam, aztán nekifutottam. Felém fordult, és ijedten tekintett rám. Már majdnem a kezeim között tudhattam, amikor éles fájdalmat éreztem az oldalamban. Valaki hozzám vágott egy nehéz tárgyat. Szerencsére gyorsan gyógyul a seb. Kíváncsi vagyok, hogy ki volt olyan bátor, hogy ezt tegye velem.
Egy göndör, szőke hajú fiú ölelte az elszalasztott zsákmányomat. Mellettük a földön hevert egy nagy fémcső. Immár minden világos volt. Most mindkettővel végzek. Gonosz vigyor ült az arcomra, emiatt az agyaraim tisztán kivehetővé váltak. Lassan feléjük léptem, ekkor hangos dörrenés hallatszott az égen. Steve Alltime, megpróbált lelőni. Ezt nem hagyhatom annyiban, megint rájött, hogy hol vagyok.
- Damon, miért futott el az előbb? Csak nem fél? - kérdezte fennhangon, miközben felém sétált.
A lány összerezzent.
- Csak nem akartam kárt tenni magában. Olyan szörnyű lenne, ha odaveszne egy ilyen tehetséges vadász, mint ön - amikor ezeket a szavakat ejtettem ki a számon, azon járt az eszem, hogyan keveredjek ki ebből a helyzetből.
- Áh! Mit nem mond? Ez esetben Mason is szívesen elbánik magával - válaszolta Mr. Alltime.
Kérdőn vontam fel a szemöldökömet.
- Ki az a Mason?
A fiú felé bökött, aki a lányt ölelte. Eléggé megdöbbentem. Ez egyszerűen lehetetlen, mit akar ez az ember? Nagy meglepetésemben elkezdtem nevetni. Azonban a különös események nem értek véget. A szőke hajú Mason egy méretes fegyvert rántott elő, és megemelte a kezét. A rémült lány megszorította a karját.
- Tedd csak meg! Gyerünk! Mire vársz? - vágtam oda érzéketlen hangon. - Hogy nem vagy rá képes? Gondoltam...
- Még visszajövök! - kiáltottam a képükbe, azzal teljes sebességgel elindultam az én egyetlen, titkos búvóhelyem felé, ahol tényleg senki sem háborgathat.
Egyedül jártam a város sötét utcáit. Mindenhol síri csend honolt, csak a lépteim zaját lehetett hallani. Lassan, magamba roskadva mentem előre, mígnem elértem a régi főteret. Ahogy körülnéztem, emlékek milliói suhantak át az agyamon. Mennyit változnak az idők. Hogyan lehetséges, hogy néha az történik, amire nem is számítanánk? Talán vannak véletlenek, talán nincsenek. Sosem lehet tudni.
Megigazítottam a kapucnit a fejemen, és vártam. Némán álltam, és arra gondoltam, hogy nem kellene ezt tennem. Vámpírnak lenni, és az éj leple alatt ártatlan emberek vérét szívni, csak hogy életben maradjak. Mennyire elbánt velem a sors, hogy halálom után is arra lettem kárhoztatva, amit egyszerű fiúként a legjobban megvettetem. Soha nem bírtam elviselni, ha valaki szenved, én is átéreztem a fájdalmát, még, ha nekem kutya bajom sem volt. Ez lettem én...
Mondjuk az öröklét, akárhogy is nézzük, nem hangzik rosszul, de amivel jár... nem is tudom. Egyszerűen visszataszító. Olyan érzés így lépkednem az emberek között, mintha nem is léteznék. Annyira irigy vagyok, hogy nem lehetek már egyszerű ember, hogy nem lehet az a legnagyobb gondom, hogy van-e citrom ízű fagyi a cukrászdában. Hm... imádom a savanyút, meg a sósat is. Vagyis imádtam. Régen. Ma már az egyetlen táplálékom a vér.
Hirtelen hátrafordultam. Nem láttam semmit, mégis hallottam, ahogy néhány eltökélt férfi szélsebesen száguld felém. Beleborzongtam cipőik koppanásába. Mintha én lettem volna a Föld, és a vállamra nehezedett volna a súlyuk. Pontosan tudtam, hogy hol járnak, és hogy mekkorák. Ezek a nyamvadt vámpírvadászok megint rám találtak. A jelek szerint speciális védőruhát viseltek, ami számomra lehetetlenné tette, hogy észrevegyem őket. Azonban ők nem tudtak a két titkos képességemről. Főleg arról nem, hogy éreztem minden csontjukat, fájdalmukat, és haragjukat. Meneküljek, vagy szálljak szembe velük? A fegyverük akár végezhet is velem, főleg így, hogy nehezebben tudom felmérni a helyzetet.
- Damon Midnight! A híres vámpír, akire elődeink évszázadok óta vadásznak. Örvendek a találkozásnak - szólalt meg egy hang. Miközben beszélt, láthatóvá vált a kinézete. Egy negyvenes éveiben járó fickó állt előttem. A feje kopasz volt, és a szeme semmitmondóan csillogott. Mármint az én számomra semmitmondó. Leeresztettem a kapucnimat, és természetellenesen fehér kezemmel beletúrtam ében színű hajamba. A tekintetem feketén meredt az előttem álló vadászra. Lényemmel, magamhoz hűen, tökéletesen beleolvadtam az éjszakába.
- Én is örvendek - mondtam ridegen. - Kit tisztelhetek magában? Úgy vélem, még nem volt szerencsénk találkozni.
Elmosolyodott. Pont, ahogy vártam. Önelégültebb, mint gondoltam.
- Steve Alltime vagyok. Hogy hogy még nem hallott rólam? Több száz a maga fajtájából, nem tért vissza az én jó voltamból - a szája még szélesebb mosolyra húzódott, és mintha alulról nézett volna fel rám.
- Valóban? - kérdeztem nyugodt hangon. Tényleg sohasem hallottam róla. Ennyire öreg lennék? Mondjuk az a négyszázharmincnyolc év nem kevés...
- Természetesen. Nem látszik? - a karját széttárta, mintha ez az egész világ számára nyilvánvaló lett volna.
- Nem - közöltem szenvtelenül. Mintha élettel telt volna meg fakó arcom, úgy néztem rá. Ártatlannak tettettem magamat.
- Szélhámos! Egyszerűen undorodom az ilyen szörnyetegektől! - üvöltötte el magát Mr. Steve, majd előrántotta a fegyverét. Felém tartotta, és egyenesen a fejemet vette célba. Időm sem volt gondolkodni, gyorsan megfordultam, és egy szempillantás alatt eltűntem az orruk elől, mint a kámfor.
Réges-régen, amikor az emberek még tudtak hinni a mesékben, csodálatos lények népesítették be a Földet. Mágusok, vérfarkasok, koboldok, tündérek, sellők, kentaurok és... vámpírok. Damon Midnight is egyike volt azon ifjaknak, akik örömüket lelték abban, ha a kezükbe vehettek egy könyvet, és elrepülhettek vele az álmok birodalmába. Amikor gyermeteg arcával felnézett a nagy, komoly könyvből, mindig nagyon boldognak tűnt. Még nem is sejthette, hogy mi vár rá, ha felnő. Nem tudhatta, hogy a sorsa már azelőtt eldőlt, hogy ő megszülethetett volna. Ezért is kapta azt a könyvet. Legörömtelibb elfoglaltsága az volt, hogy kint játszott a természetben, és elrejtőzött a közeli erdőben. Ott azonban különös szerzetekkel találkozott. Ám olyan fiatal volt, hogy a koboldok játékát az erdei tisztáson természetesnek vette. Néha látott egy-egy tündért is elrepülni az orra előtt.
Ahogy mindennek, a varázslatnak is van egy másik oldala. Mert nem minden mágikus teremtmény kedves, és jó szándékú.
Egy napon pedig, az egész élete megváltozott...