Gorinchemi Ereklyék

Igazából mindannyian remélték, hogy megkapják majd a levelet a BHM-től (Boszorkány Hivatali Minisztérium), hogy az ereklyék visszakerülhetnek a BHM központjába, de Lorena fél a legkevésbé attól, hogy az életét kell adnia az ereklyék biztonságáért. Mindig, ahányszor a központban járt, végig nézte a híres falat. A falat, ami tele volt aranyból készült táblákkal, amiken, egy-egy halott boszorkány neve díszelgett. Mindazoké, akik a négy ereklye érdekében haltak meg. Lorenát csak ez bíztatta. Az, hogyha meghal, akkor úgy hal meg, hogy egy táblán majd az áll: Lorena Mallicoat: Aranykorona.

Amikor megtudta, hogy a kiképző központból ő indulhat megkeresni az ereklyéket, akkor olyan öröm vette őt körül, hogy nem is gondolt bele abba, hogy mi történne, ha tényleg meghalna. Most viszont bőven volt ideje ezen agyalni, hiszen négyen visszaszerezték az ereklyéket a démonoktól, és most annyi dolga van, hogy megvédi azt az egyet, amit kiválasztott.

Egészen estig nem gondolt arra, hogy vajon barátai hol lehetnek. Kicsi koruk óta ismerik egymást, és lehet, hogy éppen most talál rá valamelyikükre egy démon. A szörnyű gondolatok közben a kardjának élén nézegette magát. Keselyű formáját mindig is tiszta szívből szerette, de most, hogy elkezdődött az ő kalandja, egyszerre mindenáron magát, Lorenát akarta látni. A vékony faágon ülve visszaváltozott emberré. Furcsa volt újra visszanyerni alakját, mert egész nap madárként volt. Most így nézte tükörképét a kard élén: hosszú szőke haja összefogva terült el vállán hullámozva. Fekete szeme több érzelmet is tükrözött, de leginkább még mindig a határozottság uralkodott rajta. Egészen kicsi korától járt a kiképzőbe, mindig arról álmodott, hogy valami nagy dologra lesz képes. Most vagy soha-féle alapon, most kellett bekövetkeznie ennek. Bátornak kellett lennie, de hiszen az is volt egész életében. Egy bátor vezető egyéniség.

Tudta, hogyha harcra kerül a sor, nagy hasznát veszi majd a másik alakjának: a hiénának. Annyi mindenképp megnyugtatta Lorenát, hogy pár nap kell a démonoknak, míg megtalálják, még akkor is, ha használják az iránytűt. Az nagyon aggasztotta, hogy amikor kimenekültek a démonok központjából az ereklyékkel, akkor véletlenül hozzá ért egy falhoz, ami azt jelenti, hogy ha bárki észreveszi rajta az ujjlenyomatát, akkor azt könnyedén be tudják vinni az iránytű adatrendszerébe, és egy héten belül megtalálják őt. Társai nem vették észre, hogy mekkorát hibázott azzal az érintéssel, de szándékosan nem szólt nekik róla. A kiképzőben mindig azt tanulta, hogy főleg démonok területén ne nyúljon semmihez, inkább használják a varázserejüket. Viszont ez hatalmas hiba volt, amit tett. És biztos, hogy bárhová megy, megtalálják őt a démonok. Ezentúl abban is feltétlenül biztos volt, hogy ha ez kiderül, a BHM központja falára való kiírást akár most azonnal el is felejtheti. Megfosztanák az egyetlen dologtól, ami vigasztalta őt. Készen kellett állnia egy támadásra.

Az aranykoronát egyelőre egy ágra helyezte, addig a kardjával egy kisebb járatot ásott a fába. Órákig faragta a rést, már az orra hegyéig sem látott, mire befejezte. Korom feketeségben kereste elő az ágra tett koronát, és gondosan az odúba helyezte. Az odú feletti ágra ült, így lehetett a legközelebb a fejdíszhez.

Még mindig aggódás töltötte el. De ez természetes volt, hiszen a világ másik felén volt, távol húgától, és apjától, ennek tetejébe még bármikor jöhetnek a démonok, és megölhetik. Vagy ami még rosszabb, elvihetik a koronát. Emellett egyszerűen csak remélni tudta, hogy társai jól vannak, és nem utolsó sorban azt, hogy az ő ereklyéik is biztonságban pihennek valahol, Gorinchemben. Pontosan tudta, hogy holnap reggel egy levelet fog kapni a BHM-től, amire rögtön válaszolnia kell. A levél tartalma mindig a lehető leglényegtelenebb, de válaszolni kell, mert innen tudják a központban, hogy mind a boszorkány, mind az ő rá bízott ereklye jól van. És bármennyire feleslegesnek találta a jelentéktelen levelet, bízott benne, hogy még jó sok levélre fog válaszolni.