A bestia árnyéka

Valdon, a smaragd óriásgyík a havas bérctetőkön át szárnyalt a magasban.  Átrepült a meredek sziklák között, majd hangos szárnysuhogással leereszkedett a fennsíkra. Körülnézett, de nem látott senkit, aki arra tévedt volna.

Tiszta a levegő – gondolta magában.

Bemászott egy barlangba, amiben sötétség uralkodott.  A homályt észrevéve, fújt egyet, és pikkelyes orrából gőz tört elő.  Lábai hangos koppanására a kövek meg-megrezzentek a sziklafalban. Kitátotta a száját, és hatalmas lángcsóva emelkedett a levegőbe, ami megvilágította a lyukban rejtőző milliónyi drágakövet.

- Az enyém! Mind az enyém! – üvöltötte öblös hangon, de szavait elfújta a rideg téli szél.

- Val! Nem hittem, hogy itt talállak… - nevette el magát egy gyönyörű hófehér hajú nő a barlang bejáratához támaszkodva.

A bestia hátrafordult, és megpillantotta Jégvirágot, ahogy őt figyeli. Mérgében közelebb merészkedett hozzá, és kizavarta a helyiségből. Ezután, annyira dühös lett, hogy a két markába fogta a nőt, és mély hangján figyelmeztette:

- Nem akarlak még egyszer itt meglátni!

- Miért? Mi lesz, ha mégis idetévedek? – incselkedett a nő a sárkánnyal.

Valdon nem mondott semmit. Úgy gondolta, jobb, hogyha visszafogja magát. Visszaváltozott emberré, és elengedte az áldozatát.  

Jégvirág megengedett magának még egy kacajt, majd síri csendben távozott. A férfi pedig kipirult arccal, és villogó szemmel nézett utána. Megszorította a követ, amit a kezében markolt, és belesüllyesztette a zsebébe. Ezt a példányt tudta csak kihozni a barlangból.

Átváltozott sárkánnyá, és felemelkedett a magasba. Átrepült a felhők felett, és összerezzent. A távolból visítozások, és üvöltözések zaja hallatszott. Ez nem lehet igaz – idegeskedett. 

Lenézett, és az alatta lévő falu népe ordítva menekült az erdő felé. A fekete lovagok, akik az emberekre támadtak felgyújtották a házakat, és elhajtották a lovakat. Már csak ez hiányzott…  - így Valdon. Leszállt egy öreg tölgyfa mellé, és a távolból figyelte az eseményeket. Előhúzta a nadrágjából a rubint, amit rejtegetett, és egy varázsigét mormolt az orra alatt a sárkányok ősi nyelvén. A vész hirtelen elállt, és a lovagok holtan rogytak össze. Szép – mosolygott a férfi, majd visszasüllyesztette a drágakövet a zsebébe.

Lassú léptekkel elindult a király felé, aki egy távoli, ámde annál inkább fényűző palotában lakott.

Amikor odaért, örömmel vette tudomásul, hogy a vár lakosai békésen teszik a dolgukat. Senki nem kérte rá, Val mégis védelmező szerepet játszott. Ezt a tulajdonságát az uralkodó is igen jó szemmel nézte, olyannyira, hogy olykor-olykor meg is jutalmazta egy-egy hőstettéért.

- Jó napot, felség! – köszönt illedelmesen, amikor bejutott a trónterembe. Ezek után egy sármos mosollyal az arcán meghajolt.

Az őrök egymásra néztek, lándzsájukat összezárták, és folytatták tovább a néma szolgálatot.

- Köszöntelek, bátor Valdon! – örvendezett a király, és felemelkedett a trónszékéből.

- Rossz híreket hoztam – kezdte a mondókáját a sárkány.

- Barátom… ne keseríts el! – fagyott az arcára a vigyor a királynak.

- Az egyik falvat lerombolták a fekete lovagok – tájékoztatta az idős urat.

- Ez nem lehet igaz! Már megint? – XIII. Castor szeme elkerekedett.

Ekkor felállt a székéből a teljhatalmú uralkodó, összehívta a királyi tanácsot, majd eltűnt a dolgozószobájában.

Eközben Valdon átment a palota baloldali szárnyába, és megint összefutott Jégvirággal. Immár teljes jóindulattal beszélt hozzá. Csakhogy, amikor a barlangban voltak, eluralkodott rajta a kapzsiság.

A nő a felesége volt, aki szintén képes sárkánnyá változni. Azonban ő nem smaragd, hanem fehér színű.

A nap a horizonton túl járt már, és mindenki a lefekvéshez készülődött a palotában. Ám Valdon nem ezt tervezte. Visszaosont a barlangjához, és kicsempészett még egy varázserejű követ.

Minden egyes drágakő, más, és más tulajdonsággal rendelkezik. Az egyikkel százak pusztulnak el, a másik gyógyít, a harmadik pedig megmutatja a jövőt. Most a gyógyító kőre került a sor.

- Mi a baj? Olyan gyötört képet vágsz… - kérdezte Jégvirág a férfit, amikor az visszaért az éjszaka közepén a hálószobába.

- Nincs meg a harmadik kő. A rubin, és a smaragd megvan, de a zafírt sehol sem találom – felelte nyúzott arccal.

- Szerintem valaki ellophatta – gondolkozott a nő. – Nem lehet, hogy a fekete lovagok…

- De. Szerintem is.