wish i wouldn't exist rn
Megvan az az érzés, amikor már olyan elkeseredett vagy, hogy nem tudod, kihez fordulj a problémával, mert saját magaddal sem tudod megbeszélni? Na igen... Nekem sajnos meg. Egy olyan ember vagyok, aki ha egyszer közel kerül valakihez "olyan" módon, biztonságban érzi magát, és azt érzi, hogy az a személy az igazi, nem akarja elengedni. Nem is arról van szó, hogy elengedem, pusztán rosszul esik, hogy minden másra szakít id?t, rám pedig nem. Persze itt sem azt mondom, hogy kötelez?en nekem kell szentelnie minden idejét, de napok óta ez megy. Mindig én írok el?ször, és röviden válaszol. Azt érzem, hogy nem akarja velem megbeszélni a dolgot. Próbáltam az ? fejével beleképzelni magamat a szituációba, de nem igazán ment. A legjobb lenne, ha talán egy ideig nem írnék vissza rögtön minden üzenetére amiket olyan ritkán kapok. Remélem hamarosan megint eszébe jutok.
És tényleg ne kérdezze senki, hogy mi a bánatért itt írtam ki magamból ezt, nem jutott eszembe semmi más... Már így is azt érzem, hogy a barátaimat is az ?rületbe kergetem a témával.
