Unicorn♥

Ha szeretsz valakit, akkor a részeddé válik. Része mindannak, amit teszel. Benne van a levegőben, amit beszívsz, a vízben, amit megiszol, a vérben, ami az ereidben folyik. Az érintése örökké megmarad a bőrödön, a hangja örökké a füledben cseng, a szavai örökké a fejedben járnak. Ismered minden álmát, mert a rosszak a te szívedet is megsebzik, a szépek pedig téged is boldoggá tesznek. És nem tartod őt tökéletesnek, hanem ismered minden hibáját, tudod róla a teljes igazságot, felfedezed a legrejtettebb titkait, de mindez nem ijeszt el tőle; sőt ettől csak még jobban szereted őt, mert nem vágysz a tökéletességre. Csakis őt akarod.

Karácsony közeleg... Ünneplőbe öltözött utcákkal, szépen díszített fával, sok-sok finomsággal, talán szeretettel, békességgel, töltődéssel. És ajándékokkal. Sok-sok ajándékkal... de nekem csak egy kell. Egy ajándék. Az igazi. Aki nem ünneptől függ, nem karácsonytól, húsvéttól, születésnaptól. Mert amikor megkapom, az a nap karácsony, húsvét, születésnap. Ünnep. A legcsodásabb ünnep. Az Ajándéktól. Az Igazitól. Tőled.

Egyetlen pillanat alatt elmúlhat az élet. Előjel nélkül, az esély nélkül, hogy valamit még el tudjunk intézni, ami fontos volna - egyszerűen elmúlik. De ezt egészen addig elfojtjuk magunkban, amíg olyasvalakivel nem történik, akit az ember szeret. Csak akkor tanuljuk meg az apróságokat megbecsülni. Az ember megérti, mi az, ami igazán fontos az életben, és főleg, ki az, aki igazán fontos.

Bár hihetetlennek tűnik, gyászunkból képesek vagyunk felgyógyulni. A gyógyulás annyit jelent, hogy ismét teljes életet tudunk élni bűntudat, szégyen, fájdalom és bűnbánat nélkül. Felgyógyultunk, amikor többé nem bánkódunk, amikor ismét megálljuk a helyünket, amikor szembe tudunk nézni a valósággal, amikor veszteségünket elfogadtuk nemcsak értelmünkkel, hanem érzelmeinkkel is, amikor teljesen rendeztük magunkkal a veszteséget és újra tudunk a jövőre gondolni. Olyan ez a folyamat, mint a szerelmi dal, amit már elénekeltünk, de a melódia még a fülünkbe cseng. A mély fájdalom, sírás, cselekvéskép­telenség, az ínségesség és a gyásznak összes heves érzése mérséklődik, és végül megszűnik. Nem felejtettük el a halottat és a veszteséget, de a sajgás elmúlt.

Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Komor olvadáskor, vakult-rideg órán
Látja befolyni a vizet koporsóján.
Az tudja, mi a test, aki külön-külön
Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön.
Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény...
Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?
Egy bece-szót mormol, de senki se felel.
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Az idő talán a legnagyobb mindazon szörnyűségek közül, amelyek az embert körülveszik: futó és titokzatos, alaktalan és feneketlen, pontmetszet két fenyegető bizonytalanság között, amelyik már nincs, és mégis, még mindig nyomasztóan belemered a mostba, és egy jövő között, amely még nincs, és mégis, már aggasztóan nehezedik rá a mára; a jelent azonban sohasem foghatjuk fel. Az idő tehát, a legelőkelőbb és legértékesebb hozományunk, nem a miénk. Birtokolni szeretnénk, és ehelyett ő tart megszállva minket, nyughatatlanul hajszoljuk azt a fantomot, amit "holnapnak" nevezünk, és amit sohasem fogunk elérni.

Ha megvágja az ujját, rárakja a tapaszt, ha beteg, hát gyógyszert vesz be, igaz? Nem is kérdés. Valójában az lenne meglepő, ha nem nyújtana önmagának elsősegélyt, amikor arra szükség van. De vajon miért nem tesszük meg ugyanezt lelki egészségünkért? Azt várjuk, hogy egyszerűen csak túl legyünk a pszichés sérüléseinken, miközben bárki, aki valaha rágódott már visszautasításon, szenvedett már kudarctól, tudja: a lelki sebek pontosan ugyanolyan bénítóak lehetnek, mint a testiek.