Kutyás történetek!

A 30 fős családom kétségbeesett sikítozását, sírását hallottam. Megpróbáltam felállni, és nagy nehezen sikerült. Aztán hallottam még egy durranást és megint a földre estem. Vonyítottam a fájdalomtól, de nem hatott meg senkit a gyerekeken kívül.

Körülöttem tiszta vér volt minden, nagyon fájt mindenem, de megpróbáltam felállni. Csak a gyerekek

könyörgését és sírását hallottam, tudtam, hogy meg kell nyugtatnom őket. Aztán hallottam még 3 durranást. Már nem volt annyi erőm, hogy felálljak. Még egyszer, utoljára megfordultam, hátranéztem az új családomra. A kis emberkék, akikkel tegnap vidáman játszottunk és futkároztunk, akiknek az önfeledt, őszinte kacagása, boldogsággal töltötte meg a szívemet, most álltak velem szembe és meg voltak törve.

Sokuknak még akkor is a fülén volt a kis keze. Könnycsepp folyt az arcukon. Sikítottak, könyörögtek, zokogtak. Aztán a gyerekeket egy ember beküldte a szállásra. Sokan még egyszer hátranéztek, láttam a könnycseppeket lefolyni az arcokon, láttam a remegő lábakat és kezeket, és láttam a kiábrándult tekinteteket. Aztán már nem láttam semmit. Minden elsötétült. A fájdalommal együtt megszűnt a remény is.

Egy borongós délelőttön úgy döntöttem nem megyek be dolgozni, mert tudtam, hogy ez az a nap, amikor túl kell esnem rajta. A kutyánkat Rockyt el kellett altatni: valaha oly erős testében egyre terjedt a kór, és minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, hogy meggyógyítsuk szeretett boxerünket-a betegség úrrá lett rajta. Emlékszem, amikor behívtam a kocsiba...mennyire szeretett autókázni! De ezúttal mintha érezte volna, hogy ez az út más lesz. Órákig jártuk a várost, mindenféle csip-csup ügyet elintéztem, csak hogy ne kelljen a rendelőbe menni, de lassan már nem halogathattam tovább a dolgot. Miközben a csekket töltöttem ki az "altatás" díjáról, a szememet elárasztották a könnyek, és úgy összemaszatoltam a lapot, hogy a csekk szinte olvashatatlan lett. Rocky négy évvel azelőtt került hozzánk, nem sokkal fiam, Robert születése előtt. Mindannyian nagyon szerettük, de kiváltképp a kis Robert. Sajgó szívvel indultam haza. Rocky máris nagyon hiányzott. Robert elém jött és megkérdezte, hol van a kutyánk. Elmagyaráztam neki, hogy Rocky most a mennyországban van. Elmeséltem neki, hogy nagyon beteg volt, és most már boldog, és ahol most van, ott mindig kedvére szaladgálhat és játszhat. Négyéves fiam egy darabig hallgatott, majd tiszta kék szemével rám nézett. Arcán ártatlan mosollyal Az ég felé mutatott és közölte: - Most ott van fent, ugye apa? - Nagy nehezen bólintottam, azzal gyorsan bementem a házba. A feleségem csak egyetlen pillantást vetett az arcomra, és csendesen sírdogálni kezdett. Aztán megkérdezte, hol van Robert, én pedig kimentem, hogy megkeressem. Az udvarban szaladgált, miközben egy jókora botot dobált a levegőbe. Megvárta, amíg leesik, majd újból feldobta, egyre magasabbra és magasabbra. Amikor megkérdeztem, mit csinál, magától értetődő hangon közölte: -Rockyval játszom, apa... 

Már órák óta kóvályogtam a tűző napon, fáradt voltam, kimerült és nagyon szomjas. Senki nem nézett rám, senkinek nem volt egy kedves szava hozzám, senki nem szánt meg egy tál vízzel vagy egy kedves nézéssel.

Elsétáltam egy kerítés mellett, ahonnan kiszűrődött a gyerekek hangja és vidám nevetése. Ők vízzel, étellel kínáltak, amiért én nagyon hálás voltam nekik. Játszottunk, kergetőztünk, simogattak, kedvesek voltak velem. Ilyet már rég nem éreztem, boldog voltam.

Eljött az este. Én leheveredtem a kapu elé és őriztem a tiszta szívű, érző emberkék álmát. Egy napja ismertem csak őket, de az életemet adtam volna értük és a biztonságukért. A kora reggeli órákban fülsüketítő zajra ébredtem, pont a kis emberkék háza körül. Az a valami búgott és berregett, az oldalán pedig szállt a fű, amerre járt; egyre hangosabban, egyre fenyegetőbben és egyre közelebb jött. Meg akartam védeni a kis emberkéket, akik annyi jót és szeretetet adtak nekem ebben az egy napban, amennyit egész életemben nem kaptam. Felálltam és elkezdtem morogni. A berregő tárgy nem ijedt meg tőlem, folyamatosan közelített. Az ember, aki fogta, mondott nekem valamit, de nem értettem. Még nem találkoztam ezzel az ijesztő gépezettel, ezért odaugrottam elé és elkezdtem vadul ugatni, oda-oda is kapkodtam, hátha el sikerül rettentenem a gépezetet. Mi kutyák így szoktunk viselkedni, ha valami ismeretlennel találkozunk, hiszen mi nem emberek vagyunk, akik a tárgyakat meg tudják különböztetni, és akik pontosan tudják melyik mire való. Én kutya voltam, aki még az előtt az utcára került, hogy megismerkedhetett volna ezzel a furcsa, emberek által használt tárggyal. Talán ha az emberek jobban ismernék a fajom természetét és nem várnák el tőlünk, hogy emberként viselkedjünk, akkor sokkal nagyobb békességben élhetnénk egymás mellett, elkerülve rengeted konfliktust, amelyek sokszor tragédiával végződnek.

6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kerteteken kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a
labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15percet ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani:"Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom, és
nem fáj semmim sem. Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék.