A macskákat az emberek többsége magányos állatokként ismeri, de valójában nagyon is társaságkedvel?k. A legnagyobb különbség a macskák és kutyák (melyekkel gyakran hasonlítják össze ?ket) társas viselkedése között az, hogy a macskáknak nincs túlélési stratégiájuk vagy "falka mentalitásuk"; ami mindössze annyit jelent, hogy maguk gondoskodnak alapvet? szükségleteikr?l (például egyedül keresnek élelmet és védekeznek támadás esetén). Ez azonban nem aszociális magatartás. Talán a legjobb példa a macskák természetes viselkedésére az elvadult példányok kolóniákba való szervez?dése, melyekben az egyes tagok magukról gondoskodnak.
Az emberekkel való szimbiotikus kapcsolatuk évezredek során alakult ki. Gazdájukhoz való köt?désük nehezen vethet? össze a vadmacskák magatartásával, de annyi bizonyos, hogy tudatában vannak annak, hogy az ember nem az ? fajukhoz tartozik (és nyilván önmagukat sem tekintik embernek). Ez a különbségtétel a gazdájukkal való kommunikáció során használt hangjelekben és testbeszédben is megnyilvánul. Egyes vélemények szerint pszichológiai szemszögb?l a macska az embert pótanyának tekinti, így a feln?tt egyedek egyfajta állandósult gyermekkorban élik le az életüket. A macskák emberrel való kapcsolatának az állat 3-7 hetes kora között kell kialakulnia. Némelyik példány kés?bb is hozzászoktatható az emberhez, de a többségük félénk marad. Ehhez hasonlóan a macskák összeszoktathatók a kutyákkal és más háziállatokkal is, de a kisebb méret?eket általában zsákmánynak tekintik.
A macska által kiadott egyedi hang ("miaú") különböz? változatai eltér? jelentést hordoznak. Az állat más hangokat használ fájdalom jelzésére, (etetés vagy játék céljából történ?) figyelemfelhívásra és üdvözlésre. Egyes példányok gyakrabban nyávognak, mások pedig ritkábban. Érzelmeiket a testbeszéddel is kifejezhetik (például a farok csóválása utalhat izgatottságra vagy idegességre), egyes jelzéseik azonban félreérthet?ek (a harapás történhet játékból, de ingerültségb?l fakadóan is).
A macska próbálkozások és hibák, felfedezések és utánzás segítségével képes tanulni. Számos képességgel születik, mint például a vadászat vagy a toalett használata, amelyek azonban gyakorlást igényelnek. Az anyaállat a kölykeit három hetes koruktól a zsákmányállatok segítségével tanítja vadászni, melyeket kezdetben élettelenül, majd kés?bb él? állapotban visz eléjük, hogy az utódok láthassák hogyan kell megenni, illetve megölni azokat. Egyedülálló tájékozódási képességük, mely a madarak égitestek és mágneses terek alapján történ? tájékozódásához hasonlóan m?ködik, lehet?vé teszi hogy akár több száz kilométeres távolságból is hazataláljanak. Emellett (jelenleg még nem tisztázott módon) az általuk ismeretlen helyre távozó gazdáikat is tudják követni.
A házimacskák, különösen a fiatal egyedek, rajonganak a kötéllel való játékért. A legtöbb macska képtelen ellenállni a meglóbált vagy földön húzott kötélnek. Számos képi ábrázolás létezik, amely a macskát egy fonalgombolyaggal jeleníti meg. Ez a tulajdonság feltehet?en a vadászösztönnel áll összefüggésben, amely arra készteti a kölyköket, hogy más macskák (rendszerint az anyaállat) farkán gyakorolják a vadászatot. A lenyelt kötél azonban az állat gyomrába vagy beleibe juthat, amely megbetegedéshez, súlyosabb esetben az egyed pusztulásához vezethet. Vannak akik ennek elkerülésére a kötelet lézermutatóval helyettesítik, egyes vélemények szerint azonban ez, amellett hogy megfosztja a macskát a kötél megragadásával járó sikerélményt?l, szemkárosodást is okozhat.
Kis méretüknek köszönhet?en a házimacskák nem jelentenek komoly veszélyt az emberre nézve - a legnagyobb kockázatot általában a karmolásokból, harapásokból ered? sérülések, esetleg valamely kórokozó által terjed? fert?zés (például a veszettség) jelentheti. Bár a rossz tartási körülmények miatt frusztrált vagy játék közben megvadult állat akár komoly szemsérülést is okozhat, ez meglehet?sen ritkán fordul el? (megjegyzend?, hogy a hímeknél a hasi tájék megérintése általában védelmi reakciót vált ki)